Esztergom és Vidéke, 1929

1929-08-22 / 63.szám

A trianoni határon végig Irja: VÉCS OTTÓ. XIV. Zúg az erdő. Újistállónál az országútról erdőrengeteg zárja le a láthatárt. Iparvasuti sinek futnak arra, Sátorhely és Izabellaföld-pusztát köti össze. Balra Vizslák, Frigyes főhercegi ménestelep. Csak volt, a szerbek kipusztították. A kivonuláskor nem hagytak itt semmit. Rablásuk a vagyonszerzés barbárságával párosult. A kastélyok drága és antik berendezéseit is elszállították, de amint később kiderült, ezeknek nagy részét a szerb katonák eltüzelték. A németbólyi Montenouvo-uradalmat is kifosztották, Innen is értékesebbnél-értékesebb berendezéseket hordtak el. Ami az uradalmakban megmaradt, az a hű alkalmazottaknak köszönhető. A barbár pusztítások és rablások láttára valaki megkérdezett egy szerb tisztet, hogy tűrhetik a borzasztó pusztítást és a harácsolást? A szerb tiszt egykedvűen felelt: — Nase szvit je na ucsio gotova uzety. (A mi népünk hozzászokott a készet elvenni.) Igy volt ez mindig és így van ma is. Ezen a vidéken gyakran látni, hogy a baromfi szerb oldalon szedegeti a tarló búzaszemeit. A lakóházak csak pár lépésre állnak a határtól, az

r udvarokat és a kerteket lezárták, máshová nem mehetnek az állatok. És ekkor nem egyszer az történik meg, hogy a szerb granicsár (határőr) rájuk lő. Az elejtett baromfit elviszik és megeszik. A sinek elérik az erdőt, holt Dunaág töltésén vezet tovább Izabellaföld felé. A töltés a dályoki határ szélén húzódik, de itt vonul a trianoni határ is. A töltéstől 60 méternyire, a kukoricáson és a lucernáson keresztül. A dályi templomban harangoznak. Hiába húzza a harangot a vén sokác, az elszakadt hivők oda nem mehetnek, A Dunától kezdve Sátorhelyig templom nélkül él a nép. Temetőjük sincs. A dályokiak árnyékokként dolgoznak a mezőn. Meghalt itt a szó. Sokác nép lakik a községben. Derék, jóravaló nép. Szlávok, de messze állnak a szerbektől. Bolgár és

r törökeredetűek. Fekete-barnák, vállasak, széles derekúak, kerek fejűek. Érdekes és szép viseletük van. A nők szépek, a fülükben és a nyakukon aranytallérokat viselnek. A hajukat sok vékony fonatban hátrafelé hordják, befont bubifrizura. Ruhájuk fehér vászon, sok, magukkészítette tarkahimzéssel. A déli vidék mezőkövesdijei. Eredetüket feltaláljuk a nevekben is. Bolgár eredetű sokácnevek: Ivankov, Topalov, Miatov, Kubatov, Kovacsev, Damjanov, Golubov, Filincsev, Szimanov stb. Törökeredetű nevek: Csurcsia, Kucsuk, Manda, Orkin (Ochridin), Ben-ics, Ben-ák. Néhány szó még jobban igazolja a török eredetét. Bosztán — kert, budzsák = sarok, hodzsák = kémény, szubos — csősz, kulundzsia = kémény. A sokácok magyar érzelműek. Különösen példás magaviseletet tanúsítottak a mohácsiak, akik szintén nagy számot képviselnek. Három évi szerb megszállást éltek át és soha senkire panasz nem esett szerb gondolkodás, vagy érzelem miatt. A most megszállt sokácok, Dályokon és Izsépen, a maguk csöndes életét élik, nem hatol oda semmiféle szerb hatás. Jól tudják a szerbek is, hogy a sokácokra nem számíthatnak az uralmuk meghosszabbításában, vagy megerősítésében. így aztán el is nyomják őket, amennyire csak lehet. Jellemző a híres Reuter és Kovacsev-malom sorsa. Nem füstöl a kéményük, nincs munka. Az adó azonban mindig nagyobb lesz és a szerbek száz és száz alkalmat találnak, hogy a tulajdonosokat tönkretegyék. Igy bánnak a polgárokkal is. Amilyen a szerbek bánásmódja, olyan a községek vezetése is. A baáni jegyző azelőtt kanász volt az ottani Hoffmann földbirtokosnál. Az izsépi jegyző tamburás volt, a monostori borbély. És ezek intézték a község ügyeit. Egyszer furcsa eset történt meg a baáni kanász-jegyzővel. Vendégeket kapott. Este nagy dáridót csaptak. Éjfél után feküdtek le, többen egy szobában, közöttök a jegyző is. Reggel, négy óra körül fújt a kanász. (A jegyző utóda.) Tarlóra mentek a disznók. Felriad a jegyző, hallja a tülkölést. — Mit dögöltök itt, nem halljátok, hogy tülkölök ?! Ki a disznókkal, mert én nem várhatok. Ide az ustoromat — szól mérgesen az alvókra. Kiszalad azután gatyában, ahogy van. Kjabál: hű, ne! Éppen arra mentek a csendőrök, azok észretérítették, A határvonalon magas fák, az ágak között létrák, a lombok között állvány. Szerb őr kémlel kifelé. A fa alatt fehér bódé, ezt is körülsáncolták. A tetején pléhtábla, S. H. S. színekkel. Mellette a rúdról spárga lóg le, a végében szalmacsomó. Ha baj van az őr meggyújtja, felhúzza a rúdra és ezzel ad jelt a legközelebbi őrségnek. Azok aztán szintén így adnak jelt tovább. Az itt húzódó töltés a forradalmak idejéből őriz eseményt. A felfordulás bekövetkezése után az itt lakó szerbek csapatba verődtek és megindultak Sátorhely felé, hogy a pusztát kirabolják. A töltés mentén dályoki asszonyok dolgoztak kapáltak. Meglátják a szerbeket. — Hová mentek ? — kérdezik. — Megyünk Sátoristyére, nem leszünk többé szegények — felelik az emberek. — Hát hogyan? — Gyertek ti is, nem érdemes dolgozni, nektek is jut elég. — Jobb lesz, ha hazamentek. Szó szót követett. Az asszonyok között volt egy Bauerné nevezetű, az állt az asszony népség élére. — De ha nem fordultok tüstént vissza, majd elbánunk veletek — kiáltotta. Az emberek nevettek. Bauerné erre egy huszármiatyánkkal válaszolt, felemelte kapáját és az emberekre rontott. — Utánam asszonyok! — adta meg a rohamjelt. Forgott a sok kapa az asszonyok kezében. Szétverték a szerbeket, szétszaladtak valamennyien. Az asszonyok még zsákmányt is ejtettek. Egy fakót. Ez itteni népben akkor a mohácsi hősök szellemei tértek vissza. Az erdő egyre mélyebb, sötétebb. Valamikor a Dunától a Dráváig tartott. Csonkamagyarország legeihagyatottabb, legvadonabb tája. A nap már túl jár a rengetegen, szúnyograjok törnek ki a sűrőségből. Táncolnak, szólót lejtenek a megcsonkított ország déli határán vékony cindirádájukra. Nagy jegenyefák alól Izabellaföld néhány háza néz ki egyegy szemmel. Az utolsó baranyai puszta. Izabellaföldet régebben erdőfinek hívták... Kedves romantika beszél róla. Amikor még erdő borította ezt a vidéket, nagy vadászatok színhelye volt. Egyidőben Frigyes főherceg édesatyja, Albrecht, tartott itt nagy vadászatot. Vadászás közben Albrecht főherceg neje, Izabella, egy szarvast vett űzőbe. Egyedül üldözte. Mindig mélyebbre és mélyebbre jutott az erdőségben. Már-már elérte a szarvast, amikor lova megbotlott. Nem folytathatta az üldözést, körülnézett, eltévedt. Hiába kiáltott, fújt a sípjába, senki sem hallotta. Ment-ment. Egyszerre csak előtte áll egy ifjú, szőkefürtű, vad macskabőr ruhában. — Ki vagy te ifjú? — Erdőfi. — Mondd, nem láttál-e nagy társaságot, vadászokat? Az ifjú keletre mutatott. — A hármas fánál — felelte. A főhercegasszony arra nézett, de amint megfordult, hogy megköszönje az ifjú útbaigazítását, az eltűnt. Lábanyoma sem látszott a fűben. A társaság valóban a hármas fánál pihent. Csodálattal hallgatták a főhercegasszony elbeszélését, soha senki sem hallott az ifjúról. Később kiirtották ezen a helyen az erdőt, pusztát építettek és elnevezték Erdőfinek. A puszta közelében Gerechátnál vonul a határ, megzavarja az erdőség szépséges romantikáját. Izabellaföldtől tovább visz a kis vasút a kédai és a boki erdőbe. Ez is Frigyes főhercegi birtok. A határ Bok alatt húzódik, az erdőn keresztül egy új vágásban. Csak embernek határ, a vadon állatai nem ismerik az új törvényt. Egy az ő birodalmuk. Igaz, sokszor lövés dördül, szarvas fut véresen át a vonalon és mintha ösztön hajtaná, magyar területre menekül. A sötétség mindsűrűbbre fonja fátylát. A szúnyogok zenekarban vonulnak fel, a Dunáról hajó szirénája búg, megremeg a rengeteg. Meszsziről tülök hangzik, csőszök járnak, riasztják a szarvasokat. Aztán újra megremeg a sötét sűrűség,, az erdő királya bőg. Különös nyugtalan rezgés suhan az erdőn át. Ág roppan, itt is, amott is. Szeptember közeledik, a szarvashím jelt adott. Aztán megáll a csönd. Hajnalban jönnek a révészek. Négy óra. Az égen sötét felhők, de Bóktól egy puskalövésnyire mégis látszik a határ őrháza. A Duna felborzolja hátát, szél szalad rajta keresztül. Megmozdul az erdő . .. Zúg ... 32 Képek a birkenhendi jamboree-ról. — Lapunk eredeti tudósítójától. — Birkenhend, 1929. VIII, 10. A magyar közönséget a napilapok tudósításai meglehetősen tájékoztatják a cserkészek nagy v.Iágösszejövetelének eseményeiről, itt most néhány jellemző képet, jelenetet mutatunk be a nagy tábor életéből. * A tábor az Ir-tengerbe nyúló Wirral félszigeten fekszik s errefelé az a divat, hogy az eső többet esik, mint nem. Az amerikaiak külön tá bori újságot is adnak ki „A Napi Eső" címmel. A kedvezőtlen idő azonban, amely az egész első héten tartott, a tábor változatlanul vidám hangulatát nem tudja befolyásolni. A derűs jelenetek nem hiányoztak már az utazás alatt sem. A vonaton a szolgálatos csapat vödrökben hordta szét az élelmet a csapatokhoz. Éppen egy vödör levest cipeltek, mikor hirtelen nagyot rántott a vonat s az egyik buzgó csapattitkár irattáskája merész ívben lendült a jó zsíros meleg lébe. Látni kellett volna a tulajdonos ábrázatát 1 « Legnépszerűbb szokás a jamboree-n a cserélés : change. Ezt a szót mindenki ismeri, aki egy szót sem tud is angolul. Lehet „changelni" sapkát, sált, jelvényt, nyakkendőt, skót szoknyát s egyáltalán minden mozdítható dolgot, — csak legyen megfelelő ellenérték. Utóbbiak között legkeresettebb az árvalányhaj, a boglár s a magyar cserkészbolt tábori lerakata által árusított csecsebecsék, díszkulacsok, karikások, csontfaragások.) Egyébiránt a cserkészbolt minden nemzetiségű cserkész szemében nagyon népszerű, amit élénken bizonyít az előtte állandóan tolongó tömeg. Majnem 20,000 árvalányhaj-csomót adtunk el az első héten, de a többi árút is néhány nap alatt szétkapkodták, úgyhogy nagy utánrendelést kellett tennünk. Nemcsak a mi cserkészeink kedvelik azonban a boltot, hanem az angol közönség is, amely a legragadósabb sárban, esőben is kitartóan érdeklődött a nagytábor iránt s hatalmas rajokban keresi fel a cserkészeket. Az árvalányhaj a hölgyek körében is népszerű: a címeres boglárral együtt vásárolják s mindjárt kalapjuk mellé tűzik. A dísztéren nagy tábori színház épült. Naponta 3 délutáni, illetve esti előadás van benne. (Itt különben a délután sokáig tart, mert a nyári időszámítás folytán egész későig világos van.) Lathatni ott a legkülönbözőbb bűvészmutatványoktól a hinduk kötél-kerék játékáig mindenféle nemzeti bemutatást. Legnagyobb sikere a nemzeti táncoknak van. Többen megállapították, hogy az indiai táncok mozdulataiban sok a rokonvonás a miénkkel, tanckurjantásaik is emlékeztetnek a magyar táncra. A mi táncaink széltében osztatlan elismerést és tetszést keltettek. Az 1924-es koppenhágai jamboree-n, ahol a magyar csapat Amerika és Anglia után a 3-ik helyet érte el, a acserkészruhában.bemutatott magyar táncoknak csak mérsékelt sikerük volt. Ezért most nagyobbszabású előkészülettel indultunk neki a bemutatóknak. Több csapat készült táncra, s így történt, hogy míg a többi nemzeteknek legfeljebb egy-két táncszámuk van, addig mi ősrégi szépsé-