Esztergom és Vidéke, 1924

1924-11-16 / 92.szám

pap, ki hozzá hasonlóan annyi buzgalommal dolgozott volna a lelki élet megtisztítása, megerősítése terén. Magas kora dacára személyesen jelenik meg a legegyszerűbb kis falu harangszentelésén, hogy buzdítsa, oktassa a népet. Szavának súlyával küzd kultúrintézményeink fenntartásáért, csorbát szenvedett vagyonából áldoz újak létesítésén. Műkincseket gyűjt csendesen, észrevétlenül, figyelme az elszakított részek művészi hagyatékait sem kerüli ki, mint legutóbb az Ipolyi-féle értékes örökséget is megszerezte. A primási képtárt hozzáértő ízléssel rendezte, újakkal gyarapította s a neves képtárak sorába emelte ... A törhetlen munkának példája, aki nem ismer fáradságot s az ifjút is megszégyenítő akaraterővel ^égzi egyházmegyéjének nehéz kormányzása mellett azt az alkotó és teremtő munkát, melyre e gyászos időkben porig alázott nemzetünknek szüksége van, hogy újjászülethessen, hogy feltámadhasson. A megértésnek, a szeretetnek, a megbecsülésnek embere. Krisztus útjait járja, akit ezen erény a kommün durvaságaitól is megvédett. Ezen isteni erények birtokában azon kevesek közé tartozik, aki a mai időket megérti s tisztán látja a kivezető utat. De ha semmit nem tenne, magas személyét úgy tekintjük, mint ősz királyunk I. Ferenc József által reánk hagyott legnagyobb örökséget. Ismerője nagy idők, nagy embereinek, letéteményese nagy események nagy titkainak, aki a/ alkotmányos Magyarországnak egyetlen szilárd pontja. A jogfolytonosság megszemélyesítője, mert királyt koronázott és királyt kell koronáznia. Legyünk büszkék, de méltóak is arra, hogy városunk primási város. Becsüljük ezt meg és tekintsük olyan közkincsnek, melynek hivatása a többi városok között a magasabb és tisztultabb világnézet hirdetése, a katholicizmus megvédése a mindinkább terjedő materializmussal szemben. Ebben a hitetlen világban, mely minden tekintélyt lerombol, minden erkölcsöt megtagad, legyen Esztergom város egy sziget, ahol az ősi magyar erények áldozati tüze ég s ahonnan Szent István szellemében indul útjára a magyarságot ismét egybefogó s a lelkeket megtisztító keresztény államalkotó erő. Dr. Antóny Béla. * * Esztergom sz. kir. város az alábbi feliratot intézte a hercegprímáshoz: Főmagasságú és főtisztelendő Bibornok, Érsek, Magyarország Hercegprímása ! Kegyelmes Főpásztorunk! Esztergom sz. kir. város képviselőtestülete, — mint a város közönségének törvényszerű képviselete,— örömmel,lelkesedéssel és odaadással jött ma össze közgyűlésre, hogy Eminenciádat áldozópappá szentelésének 50 éves évfordulója alkalmából osztatlan tiszteletéről, készséges hódolatáról s legbensőbb jókivánságairól biztosítsa s hogy az Úr kegyelméből megért ezen ritka ünnep alkalmával kifejezést adjon azon őszinte fiúi érzelmeknek, melyeket Eminenciád magas személye iránt állandóan táplál. Esztergom város közönsége, mely a várhegy fáinak csendes tavaszi suttogásában nem egyszer mintha az első szent király és munkatársai apostoli szavait vélte volna újra szárnyra kelni; amelynek lelki szemei előtt a - vihar tombolása közt mintha a török-tatárnémet harcok áldozatainak vére csillant volna meg a jobb és szebb napokra emlékeztető omladékok téglamaradékain ; az a közönség, melyre az elődök nagyságából s a régmúlt idők fényéből csak a hagyományos- emlékek és a múltra való emlékezés nemesítő öntudata maradt meg, miközben városa az ország hajdani fővárosából, a királyok csillogó székhelyéből, az ipar, a kereskedelem s a politikai és katonai élet eleven erejű otthonából egy kisebb, jóformán csak kultúrájával szerepet játszó vidéki város lett, mindenkor büszkén vallotta magát a Magyar Rómának ; mindenkor büszkén hirdette, hogy miként ezer esztendővel ezelőtt falai közül indult ki hódító útjára a magyar kereszténység, úgy máig is középpontja maradt a magyar katholicizmusnak és mindenkor büszkeségének és szerencséjének tartotta, hogy Dunamenti palotájában a magyar katholicizmus legmagasabb képviselője, az ország egyik első zászlósura székel. Ez a város, mely a megyével együtt a mindenkori hercegprímásban örökös főispánját tisztelheti s a közönségének leghőbb óhaja szerint a hercegprímások állandó székhelye akar maradni, a legelső helyet kívánja magának abban az ünneplésben, melyben Eminenciád jóságtól és szeretettől sugárzó arcát a magyar katholicizmus s az egész magyar társadalom versengve övezi a hódolat és tisztelet virágaival. Ötven év — nagy idő, hosszú idő nemcsak az egyesek, hanem még a népek s nemzetek életében is. Csak az Úr, ki a költő szavai szerint szemöldökével ronthat vagy teremthet száz világot, — csak a Teremtő az, kinek számára nincs idő és nincs távolság ; de mi emberek, kik még a percnyi létet sem tudjuk felfogni gyarló értelmünkkel, — hálaadással és köszönettel tekintünk vissza minden elmúlt napra s a múltba tünt évre és évtizedre. És ha a kereszténység világánál nem is hiszünk többé az Ó-kor Párkainak kedves meséjében, annál meghatottabban fordulunk a sorsunkat intéző isteni gondviselés felé, ha valakit embertársaink közül a magas életkor ritka adományával tüntetett ki. Eminenciád nemes alakját ezen ritka isteni adomány fénye ragyogja körül; immár 50 éve, hogy az Úr szolgájává választotta s miként Ábel kedvesen fogadott áldozatának füstje, száll aranymiséjének titkos áldozata az égi trónus elé. Ezt az ötven évet az Örök Ige tanítása szerint kiművelt egyéniség, az ország első főpapjának s a Vatikán bíborának díszéig eljutott egyházi pálya, nemkülönben eredményekben gazdag politikai működés útja íveli. Alig indult ki Szakolcáról, az azóta keserű rabságba jutott városból az ifjú és alig kezd bele fiatalsága tudnivágyásával és lelkesedésével a középiskolai tanulmányokba, midőn az éles elme, tudományszomj és erős akarat korán magára vonja a figyelmet s kitüntetéskép az esztergomi gimnáziumból a bécsi Pázmáneumba juttatja a fiatal papnövendéket. A jeles tulajdonságok és kiváló képességek tetszettek az embereknek, de tetszettek az Úrnak is, aki 1874. évi november hó 18-án szolgájává, felkent papjává fogadta Eminenciádat. Az Úr szolgájává lenni, közeledhetni az oltárhoz, melyet az Isteni Mester vére szentéit meg, s kiszolgáltatni az áldozatot, melyet egykoron Ő mutatott be a megsértett Tökéletességnek : mily fenséges és mily titokzatos hivatás az Istennel és emberekkel szemben egyaránt ! S hogy kegyelmes főpásztorunk hivatása magasztosságának tudatában volt s hogy előtte nem maradt rejtély a Szent Írás s az Egyház szava- ép oly kevéssé, mint a bűnöktől terhelt és lelkinyomorban szenvedő hivek testilelki baja, a legfényesebb bizonysága, hogy alig pár évi lelkészkedés, majd szemináriumi tanárkodás s aztán a különböző főegyházmegyei hivatali tisztségek betöltése után a főegyházmegye kanonoki stallumában látjuk. A középkornak, melynek vallásosságánál mélyebbet, meggyőződésesebbet, misztikusabbat egy kor sem vallhatott magáénak, van egy kedves legendája; olyan, mint egy drága gyöngy, melyet a sokágú koronából csak az imént téptek ki. Egy szentéletű férfiúról szól, ki hogy a tökéletességben még növekedjék, kiválasztott egy hegytetőn lévő száraz fát és tenger keserűség és szenvedés árán addig hordott rá szájában vizet, mígnem kizöldült és virágot hozott. Ilyen száraz fa mindannyiunknak az eredeti bűntől sebzett lelkiélete. Eminenciád addig hordta a saját és mások lelkének az isteni kegyelem harmatát, mígnem a fa csodálatos szépséggel kihajtott, dús koronát és illatos virágokat hozott: a radossóci, majd a fővárosi lelkészkedés gallyai s a központi szolgálat dísze után a csanádi püspöki, majd a kalocsai érseki szék gyönyörű virágát. Ha nehéz és felelőséggel teljes a papnak, mint a hivek pásztorának feladata, sokszorta nehezebb, felelőségesebb és nagyobb elmélyedést kívánó a főpásztoré. Új plébániák létesítése, a régiek fejlesztése, a hi veknek szociális és vallásos társulatokba való tömörítése, a létét jóformán csak a katholikus lelkészeknek és tanítóknak köszönő falusi szövetkezetek fellendítése, nemkülönben a főpapi birtokoknak modern kezelés alá vétele, kieszközlése annak, hogy már akkor — kalocsai érseksége idején, az országos mozgalmat megelőzve — a kisembereknek hazai föld utáni vágya a Sajkás kerületben s egyebütt bérletekkel, házhelyekkel s parcel lázasokkal kielégíttessék, végül az észszerű, megfontolt és Krisztus szellemében való jótékonykodás soha el nem múló, márványnál is maradandóbb jelzőkövei annak az útnak, mely közel öt évi áldásos püspöki és érseki működés után Eminenciádat a magyar katholikus egyház legmagasabb méltóságához, a hercegprimási méltósághoz és csakhamar rá az egyetemes Egyház bíborához elvezették. Esztergom szab. kir. város népe nem fogadott még talán királyi kéziratot nagyobb örömmel és lelkesedéssel, mint amely e kinevezést tartalmazta s midőn a legfőbb méltóságra emelte azt, ki e méltóságra legmegfelelőbbnek találtatott, egyben visszaadta őt annak a városnak, melynek társadalmával annyi évi előző működése során legbensőbb lelki kapcsolatba forrott. És amidőn a vörös terror, a kultúrának és az eszményiségnek ez esküdt ellensége, mely gyilkot szegzett mindennek, mi az első lélekzettől, az édesanyai tej első cseppjének gyönyörétől s a napvilág első megpillantásától kezdve kiszakithatlanul a szivünkhöz nőtt és amely gyökerestől ki akarta tépni lelkünk mélyéből az Isten és haza szeretetét, Eminenciádat palotájának elhagyására kényszeríté, visszafojtott erővel megnyilatkozott a város apraja nagyjának osztatlan szeretete s együttérzése, mert Eminenciád minden lépését elkomorult szemünk ezer annyi keserves könnycseppje s ökölre szorult kezünk ezer annyi titkos megrándulása kisérte. Amikor pedig megsemmisülésbe bukott az — Istennek hála — rövid életű vörös csillag, Eminenciád útja diadalút volt, fényesebb mint hajdan a római hadvezérek triumphusa, mert szivünk szeretetéből, lelkünk hódolatából s megszabadultságunk fenkölt érzéséből hintettünk tarka-himes virágesőt. Eminenciád élete és tevékenysége azonban nem merült ki csupán abban az áldozatos munkában, mely az Úr szolgáira nehezedik. Az ötvösmester, amikor valami kiválóan értékeset s művészit akar készíteni, nem elégszik meg azzal, hogy az arany nemes anyagának kiformálásába öntse minden tehetségét, hanem előveszi a csillogó drágaköveket s e kettőből, az arany és a drágakő egymásba illesztéséből alkotja meg művét, hogy jókedve teljék abban mindazoknak, kiknek szeme rajta megpihen. Eminenciád élete is ilyen mestermű, melyben az egyházi pálya aranyja a politikai élet gazdag sikereinek ékköveit övezi. Nekünk, esztergomiaknak, nem kell idegenbe mennünk, ha Eminenciád politikai működéséről akarunk megemlékezni ; csak fel kell ütnünk a városi annalesek sárgulni kezdő lapjait, melyek a jobb s könnyebb idők annyi nemes törekvéséről, annyi alkotásáról és — hogy őszinték legyünk — anynyi nagyszabású, de a körülmények kényszere folytán valóra nem válhatott tervezésről adnak számot. De beszélnek ezek az évkönyvek arról a figyelemről, mellyel Főmagasságod, mint a képviselőtestületnek mindenkor osztatlanul tisztelt tagja, a város ügyeinek intézését kisérte; azokról a bölcs s megalapozott hozzászólásokról, melyekkel a jó ügyet támogatásába vette s azokról az avatott véleménynyilvánításokról, melyekkel a közgyűlési határozatok meghozatalában tevékeny részt vett. Ha pedig nem a városi, vagy megyei képviselőtestület volt az a fórum, ahol valamely kérdés elintézés alá került, avagy előbb a társadalmi úton való előkészítés ügye merült fel, akkor az Esztergomi Kath. Körben, a Legényegyesületben — mely Főmagasságodban új életre keltőjét tiszteli, — a Keresztény Szociális Egyesületben, valamint a többi egyesületekben, nemkülönben sokszor a más világnézetet vallók népgyűlésein, — melyek végeredményben midőn a közügyek intézésére állásfoglalásukkal hatással vannak, közvetve közéleti működést fejtenek ki — adta meg Eminenciád az irányítást, melyet e magasztos és tiszta eszmék szemszögéből irányzott felfogása az ügy érdekében kívánatosnak tartott. Arról a működésről pedig, melyet mint országgyűlési képviselő, majd mint a főtendiház tagja az akkor még megtépázatlan tekintélyű parlamentarizmus, mint a XIX-ik század állambölcsészeti vívmánya megszentelt csarnokaiban folytatott, jelen hódoló emlékiratunkban még átfutva is nehéz megemlékeznünk. Már maga az a körülmény, hogy a Bánffy-korszakban a választási hadjárat a választási szabadság jegyében a legkíméletlenebb és legerősebb harcmodort alkalmazta, csakhogy Főmagasságod a törvényhozók közül kiessék, a legfényesebb tanújele annak a megalkuvást nem tűrő, magyar gerincű magatartásnak, melyet a politikai életben tanúsított. A munkanélküliség, a balesetbiztosítás, gazdasági cseléd segélyezés, halottégetés, az Egyház és papság érdekeinek védelme, nemkülönben a katholikus iskolaügy csak egy-két rögtönzötten kiragadott része azoknak a kérdéseknek, melyek elintézése körül a parlamentben, vagy azon kívül kifejtett állásfoglalásával Eminenciád az ellenfél meggyőzésének s a jobbvélemény kialakításának gazdag sikereit aratta. És tapintatos politikai működésével, mely tudott ellenzéki lenni, ha az látszott szükségesnek ; viszont mindenkor, támogatta a jóindulatú törekvést, mely az ország, a nemzet és a nép boldogulását, szellemi és anyagi színvonalának emelését célozta