Esztergom és Vidéke, 1923

1923-04-01 / 26.szám

Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Simor János-utca 18-20. szám Telefon: 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb- küldendők. A hivatalos rész szerkesztője I Főmunkatárs : FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési árak ; egy évre. 1200 K. félévre . 600 K. negyedévre 300 K, egy hóra. 100 K. Egyes szám ára: hétköznap 10 korona, vasárnap 15 kor. Kéziratot nem adunk vissza. Alleluja! Irta : dr. Antóny Béla polgármester. Csendülnek, búgnak a harangok. Engednek, melegednek, egybekapcsolódnak a szivek, magasba törnek a lelkek ! Felhangzik az ének : Feltámadt Krisztus e napon. Alleluja I Hála legyen az Istennek ! Indul ünnepi útjára a feltámadási körmenet. Millió és millió ajak zengi a zsoltárt s mondja a fohászt: Üdvözlégy üdvözítő áldozat, melyet értünk, az egész emberi nemért a keresztfán bemutattál. Üdvözlégy nemes és drágalátos szent vér, mely a megfeszített Urunk Jézus Krisztus sebeiből ömlött és az egész világot megtisztította a bűntol. Ünnepet ülünk, a csodás, titokteljes feltámadásnak, Húsvétnak ünnepét. • Ünnepet, mely meghozta az emberiség uj tavaszát, — az erót, a virágot, az örömet, a hitet, a szeretetet, a megbocsátás, a feltámadás isteni kegyelmét. Ünnepet, mely megadta nekünk hogy Krisztus áldott szentségéhez -járulhatunk, mint beteg az élet orvosához, mint tisztátalan a tisztaság kútfejéhez, mint szegény koldus a menny és föld Urához. „Esztergom ás Vidéke" tárcája. Alkalmi beszéd. Mondotta: Oberth Ernő szig. gépészmérnök az Esztergomi Polgári Egyesületnek* március 15-én tartott ünnepélyes összejövetelén. Az öröm, a bánat, a remény. Rapszódiák azok, mik az ember lelkében zúgnak arra a gondolatra, hogy micsoda gyönyörű, magasztos lehetett ez a nap 75 évvel ezelőtt I Mikor a gúzsbakötött magyar nemzet, ez a 300 év óta csak mellőzésben, letiprásban, elnyomásban részesített büszke szittya nép, mikor ez a fekélymentes dacos turáni fajta már nem birta tovább, hogy a tehetségét, erejét, büszkeségét és vagyonát az a gálád hitvány zsarnokság tovább is pusztítsa, mikor a megpattanásig feszült a húr — mint a perzselő nap tüzében a vihar jeleként a forgószél — úgy támadt a márciusi ifjúság a szabadság kivivására. A szabadságnak már a fuvalmától elkábítva s egy hatalmas dicső jövő gondolatától szinte mámorosan tombolt az ifjúság és csakhamar egy volt vele érzésben és testben is az egész nemzet. Magamat gyöngének, szavaimat szin*e erőtlennek érzem, mikor e Ünnepet, mely felénk kiáltja, „Én vagyok az ut, az igazság és az élet és nem halsz meg többé — nem itt a bün, vagy lanyhaság halálával, nem ott az örök halállal." A bűnbocsánatnak, a megváltásnak, a feltámadásnak, az örökéletnek ünnepén eltelik lelkünk az Urban való bizodalommal. Édes Hazánknak, magyar véreinknek Kálvária járásában eszünkbe jut, hogy mily nagymk és boldogítónak kell lennie a szegénységnek, az alacsony sorsnak, a szenvedésnek, ha Krisztus ezeket választotta élettársaiul, ha bölcsője, élete, halála elválaszthatatlanul függ össze velük. A feltámadás ünnepéből merítsünk erót a könny és vérhullásra, a szenvedésre, a nélkülözésre. Hasson át a tudata annak, hogy csak kem&iy munkában puhul meg a rög, hogy gyümölcs csak munkával terem. Most, amikor a nagy harcok, áldozatok és dicsőség után a trianoni keresztet hordják, forduljon tekintetünk Krisztusra, aki bűneink terhét magára vette, szenvedett, a kereszten meghalt értünk s irántunk való szeretetéből ma is itt köztünk lakik az oltári szentségben. Krisztus keresztjéből merítsünk erőt és bizalmat. Tűrjünk alázattal, dolgozzunk kitartással, szeressünk türe1 napnak fenséges szépségét, megrázón komoly magasztosságát akarom festeni. Vájjon felkelő nap volt-e talán, hogy az ármányos sötétséget elűzve, a magasba törvén, éltesse mindazt, minek a sors az éltet rendelé ? Vagy csak, hogy a láthatáron letűnve, maga után még sötétebb borongós éjszakát hagyjon? Vagy üstökös volt-e a nemzet bánattól fátyolos egén, hogy szemeinket elkápráztatva ne lássuk a bánatfátyolt s azalatt örökre végtelenbe tűnjünk? Én azt hiszem, március idusa — ez a sajgó magyar lélek leggyönyörűbb szülöttje — egy szépséges csodagyermek volt, ki bár életerővel teli látta meg a napvilágot, de anyját elveszte,- nem volt ki táplálja s ringassa bölcsőjét, csakhamar sírjába is követé. Mert bár e nap ragyogó hajnaihasadás is volt a magyar égen, de a látóhatáron túl már sötét felhők gyülekeztek . . . Küzdöttek bár tigrisként honvédeink és aratttak diadalt diadalra, és bár ott recsegett-ropogott minden, ahol felzúgott Damjanich fiatal veres sipkás párduc sinak csatadala, és bár a világvégéről hazajöttek legendás huszárjaink megvédeni a hazát és bár önmagát multa felül a nemzet erőben és áldozatban — de lemmel és megértéssel. Lássunk a munkához, építsünk, ültessünk, „mert megsokasitja Isten az elvetett magot és megszaporítja az igazságnak terményeit, csak kezdenünk kell." Az örökkévalóságnak ünnepén ébredjünk tudatára annak, hogy az idő távlatában elmosódnak az egyéni élet örömei és szenvedései. Drága patinával csak a közért, a hazáért, az eszményekért vivott küzdelem emlékezete vonódik be. Ezért élni, szenvedni, halni Istentől való rendeltetés. Ha a nemzeti erőfejtésnek, büszkeségnek húsvéti lángja lobban fel bennünk, akkor mindnyájan nagyok, hősök, vértanuk lehetünk, akkor megjön a szebb, a boldogabb jövő, a békének, örömnek ideje, a nemzetnek feltámadása s a magyarnak ünnepe. Ha húsvéti lélekkel járjuk nemzetünknek gyászos, keserves útját, ha húsvéti lélekkel fogadjuk ellenségeink gyűlöletét, támadását, akkor képesek leszünk a megcsonkított, a darabokra tört országot ismét egybe fogni. Most húsvétnak ünnepén teljék be lelkünk igaz szeretettel, szeretettel, mely nem irigykedik, nem cselekszik rosszat, nem gerjed haragra, nem keresi a magáét, hanem örvend az igazságnak, mindent elvisel, elszenved, mindent remél. Szeretettel, mely összefog bennünvégül is teljesen magára hagyva, fizikailag és anyagilag kimerülve, a beözönlő orosz hordáknak nem volt nehéz a dicstelen vállalkozás. Ami pedig ezután következett, azt toll le nem írhatja, szó el nem mondhatja elég hűen, mert annyi szép reménynyel megkezdett harc elvesztésének lélektani és erkölcsi borzalmait csak az tudja igazán megérteni, aki maga is átélte. Azt azonban mindenki tudja, hogy a börtönök, száműzetések, vagyonfosztások egymást érték s mindennek koronája volt a magyar történelem egyik leggyászosabb, a világtörténelem egyik legocsmányabb eseménye, a hősök hőseinek, az igaz férfiak legdicsőbbjeinek halála, az aradi kikivégzés. Akik a legszentebb eszméért, a magyar nép boldogságáért és szabadságáért váló küzdelemben a leghívebb vezérek voltak, ugy lettek kivégezve bitó által, mint ahogy a legutolsó latrokat, a legutolsó emberi szörnyetegeket való elpusztítani 1 Mikor én ezt egy szem'

anui leírásból, mint fiatal gimnazista olvastam, ez a gyalázatos szörnytett annyira lelkembe markolt, hogy szemeim tűzben égtek a visszafojtott könnyek lavinájától, a torkom kiszáradt s a kezem ökölbe szorult, hogy szétket, mely eltöröl osztály, rang, vagyon különbséget, mely könnyeket töröl, áldozatokat hoz, mely tettre, cselekedetre, hitre, bizalomra gerjeszt. „Akik pedig az Úrban bíznak, megifjodnak erejükben, szárnyuk kel, mint a sasoknak." Neveljük lelkünket húsvéti lélekké és akkor büszke öntudattal nevezhetjük magunkat magyaroknak, akik ezer szenvedés és hősies lemondások árán csak a nemzeti nagyság szolgálatába állítják erejüket, tudásukat, akikből nem alhatik ki soha az a dacos, büszke hit, hogy feltámadunk! Vaskapu. Nagy Magyarországnak is kevés, Csonka-Magyarországnak alig van oly gyönyörű ^természeti szépségekben gazdag városa, mint a mienk, a mi drága Esztergomunk. Nem felhőket hasitó, hóval borított bércek veszik körül, nem kilométerekre terjedő tő tükröződik körülöttünk és mégis szép a vidékünk. Itt hömpölyög fejedelmi nagyságának tudatában a felséges Duna. Bent a városban emelkedik ki 1000 éves falakkal koronázott Várhegy és hogy még pazarabb lenyitni alig bírtam. Ez volt hát a köszönet és hála gyanánt a Bach-korszaktól mindazért, hogy a magyar 300 éven át annyi vért és kincsét áldozott idegen célokért és népekért, gyakran messze, messze hazájától, de mindig hazájának és önmagának kárára 1 És ilyenkor felzokog a keserűség a Végzethez, ez hát a magyar földi sora örökké? Hát igaza van a költőnek, hát tényleg már Mohácsnál eltemettük nemzeti létünket? És a 48-as idők is csak az ősi szikra egy utolsó hatalmas fellángolása lett volna? Hát tényleg elveszett minden már Mohácsnál, nemcsak utolsó nemzeti királyunkat, hanem függetlenségünket és dicsfénnyel övezett és rettegett nevünket, s5t talán már jövőnket is eltemettük ottan ? és ma már csak fényesen ragyogó multunk reflexfényével csaljuk magunkat és rágódunk letűnt dicsőségünk maradványain ? Hát tényleg rút sibarita váz lett a magyar, a világ csúfsága, aki már betöltötte a szerepet s már csak a pusztulás van a számára ? Hát tényleg érett gyümölcs lettünk, mely rothadásnak indult és már csak arra való, hogy a rászabadított éhes csorda felfalja és letiporja ? Hát magyar, Te nagy dicső nép, kitől hajdan a fél világ remegett, mert meg Ára 20 korona.