Esztergom és Vidéke, 1923

1923-07-08 / 53.szám

Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Simor János-utca 18-20. szám Telefon: 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési 8 hirdetési dijak stb- küldendők. A hivatalos rész szerkesztője FEKETE REZSŐ. Főmunkatárs: VIJÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési arak: egy évre . 3000 K, félévre . 1500 K. negyedévre 750 K, egy hóra. 250 K. Egyes szám ára: hétköznap 30 korona, vasárnap 40 kor Kéziratot nem adunk vissza. Tanév végén. Az iskolák kapui bezárultak. Pihenni ment a tanár, a tanuló egyaránt, vagy koplalni, nyomorogni tovább egyformán. Mert bizony ez a magyar középosztály sorsa mostanában. A tanév végével az öröm helyett gond ütötte fel fejét nagyon sok család körében. Az érettségizett ifju pályaválasztás előtt áll, a szülő pedig rettenetes, nyomasztó gond előtt. Hogy a szülőnek egy kevés izletitőt adjanak a tanévvégi beiratásoknál, már megtették a középiskolák, amikor elvették beiratás és tandij cimen a középtisztviselő havi fizetését azért, hogy a szeptemberinek esetleg kétszeresét vegyék el. Ha ilyen a kezdet itt, milyen legyen a folytatása ott, akik főiskolákba adják fiaikat, leányaikat ? Álljunk meg ennél a kérdésnél, mert ez van annyira fontos, mint bármi más kérdés. Állandóan azt halljuk, hogy egyik fontos államfenntartó szerve az országnak a magyar tisztviselőség, az értelmiség. Minden fontossága mellett azonban épen ezt sorvasztják szinte matematikai pontossággal és megdöbbentő következetességgel. Mondják meg kérem nagy jó Uraim, mi lesz abból a középosztálybeli ifjúból, akinek lehetetlenné teszik a tanulást VI., VII. középiskolás korában? Milyen lélekkel fog dolgozni a tisztviselő, aki mert nem birja a tandijat fizetni, kénytelen félembert, örökös nyomorúságra kárhoztatott ténta tekintetes urnák adni fiát, aki esetleg tehetséges, jobb sorsra érdemes ifju. Hát ez nem jól van igy 1 Nem azt mondom, hogy ezentúl is olyan túlzsúfoltak legyenek a középiskolák, az egyetemek, mint voltak. Ezt nem lehet tovább folytatni, mert az intellektuelek túltermelése nem válhatik az ország javára. Mindég azt mondottam, hogy termelő pályára menjenek ifjaink. Igen ám, de hói talál ma elhelyezést egy vegyész, építész,kultúr-, erdőmérnök? Felsőipariskolát végzett emberek ma, mint közönséges munkások dolgoznak gyárakban. Hol van hozzá elegendő gyárunk. És még valamit. Hány tisztviselő birja el a felsőiskola terheit. Az mondják, hogy minden mesterségnek arany a feneke. Igaz. De csak annál, aki azt kedvvel, szeretettel, ráneveléssel űzi. Az a középiskolai tanuló, aki V., VI., VII. osztályból kényszerűségből megy ipari pályára, abból vajmi kevésből lesz iparos. Ezen lap hasábjain már nem egyszer hangzott el a figyelmeztető szó, hogy az a szélsőséges párt, amely már egyszer romlásba vitte az országot, mindenáron magához akarja hóditani a középosztályt. Nem egyengetik-e útját ezen párt hóditó útjának, amikor félembereket termelnek? A mostani megcsontosodott magyar középosztály talán ellent fog állani a csábitásnak, de kész talajt készítünk azokban, akiket a nyomorúság késztet tanulmányaik félbehagyására. Igy a tanév végén, amikor sok szülő, ifjú fejét megülte a nyomasztó gond, amikor éjjeleken át gondolkoznak gyermekei, vagy önmaguk sorsa felett, segítsen az állam is gondolkozniuk. Segítsen pedig ugy, hogy véget vet ennek a mai rablásnak, lehetővé teszi a megélhetést, ami által nem nevel elkeseredett, mindenre hajlandó embereket. liért terjed az egyke? Folyton hallunk, olvasunk panaszokat, sőt kilátásba helyezett törvényrendeleteket magyar fajunk rohamos pusztulásának, kiveszésének meggátlásáról. Sokat, nagyon sokat akarunk tenni e téren, de a valójában, hogy csak egyet, a legfontosabbat említsem a sok közül, szegény, letiport hazánkban már a legalacsonyabb néposztályokban is teljességében virágzó egyke ellen hatóságaink épenséggel semmit sem tesznek. Pedig nemzeti létünk forog kockán s kiáltóan hí a 12 ik óra e nemzetölő erkölcsi baj gyökeres orvoslására. A nagyobbszámú család, a több gyermekkel járó gond és lekötöttség elől eddig csak leginkább a jómódban élő családokban ütötte fel rémesen vigyorgó fejét, hanem a nemzet gerincével, a középosztállyal együtt az alacsonyabb osztályt is kikezdette már. S csodálkozhatunk-e afölött akkor, amidőn az erre hivatottak behunyt szemmel nézik, hogyan tűnik el s lesz megvásárolhatatlan portékává gyermekeink egyedül éltető tápláléka, a tej. S jut azok számára, kiknek összeharácsolt vagyonából a keresztény szellem megvásárlására is bőven kifutja. A mai családi pótlék pedig igazán csak pót-lék. A családi gondokat nem enyhítő, de fokozó pótlék. S vajon csodálkozhatunk-e ezek után s elitélhetjük e nyugodt lelkiismerettel ezt a keresztény s nemzeti szellemben nevelt szegény anyát, kinek ott lebeg lelki szemei előtt a magzatjára virradó jelen, illetve jövő, de ehhez a zsenge gyermek fejlődésének előfeltétele, a tej s a többi életszükséglet is hiányzik. Csuda-e, hogy igy szabadulni igyekszik, ha kell, élete árán is, a nyomor elől, mely az újszülöttre s a családnak szaporodásával mindnyájukra vár ? Hassanak tehát oda vasakarattal az illetékes tényezők,, hogy a legelemibb életföltétel, a tej, a magyar keresztény anyák számára megfizethető legyen s ne kényszerítse maga az állam a keresztény magyar anyákat a létföltétel megtagadásával az egyke vészes fertőjébe 1 Ne várjunk keresztény nemzeti megújhodást mindaddig, mig hazánkban zsírosra hízott, jómódban dúskálók szedik le mindenről a tejfelt s itatják pincsikutyáikkal a tejet is, a középosztály és a kisemberek gyermekeinek ellenben sávóra sem jut, mert ily eltörpült keresztény nemzetnek erőtlen, gyönge anyái már úgyis csak satnya, korcs fiakat szülhetnek. S mindaddig, mig ily módon keresztény és nemzeti szellemben a nélkülözést szenvedő magyar anyákon segítve nincs, addig nem várhatunk nemzeti megújhodást s az egykerendszer megszűnését, mert megmásithatatlanul írva vagyon, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember" s „nem csupán az ima, de a cselekedetek vezetnek a mennybe" I I MOZAIKJ Az útrakelőkhöz! Nem is tudom voltaképen, hogyan kezdjem. Beszélni szerettem volna, beszelni szeretnék veletek. De talán el sem tudtam volna mondani; ne haragudjatok, néha meghatódott vagyok és ilyenkor nyelvem nem mozog, csak belül érzem azt, amit el szeretnék mondani. Igen, beszélni fogok veletek, akik a tanítóképző megfaricskált öreg padjaitői megváltatok, hogy más helyen álljatok eleibék, hogy az életbe útrakeljetek egy nemes, szép, nagy hivatást betölteni. Van egy-két barátom köztetek; többet jóismerősként, valamennyiteket, mert magyarok vagytok és apostoloknak indultok, szeretek. Nézzétek, egy barát áll mellettetek, akinek a szenvedés iskolájából jó rész jutott, aki már benne gázol abban az élet-ingoványban, amit ti talán selymes-zöld, virágos rétnek néztek . . . Érzitek-e, mit visztek tarisznyáitokban a nagy útra? Tudjátok-e mi vár reátok ? Vértezve vagytok egy nép, egy faj életküzdelmére, a vezérségre 1 De mit kérdezek, hiszen ezekről fogok nektek beszélni. El fogom mondani őszintén, hogy ti lesztek a legmagatokrahagyatottabbak talán abban a nagy küzdelemben, amit mindenkinek viselni kell, aki csak magyar. És ti vagytok a csatasorban az elsők, tirátok támaszkodik, ti rajtátokon keresztül várja megújhodását ez az árva Hungária. Amilyenek a tanitói, olyan a nép. És milyennek kell, hogy az legyen ? Oh, mondjátok, lehet-e erre felelni? A mi népünk még gyermek, makacs, megátalkodott gyermek, akit szép szóval, okos ésszel kell abba a szent, nagy eszmébe belekapcsolni, ami faji öntudatunk bélyegét viseli pajzsán. Tanítsátok meg a népet a korcsma elkerülésére, tudásvágyra, öntudatra, kezeitekbe sarjadó zsengéit vezessétek oly apostoli türelemmel a mi nagy utunkra, mint hajdan ama Kisztusiak. Meg akartam mondani, hogy reátok pihenés nem vár, csak szakadatlan munka. A ti utatok nem kitaposott. Ti sem élhettek magatoknak, az utánuk jövők jövőjének éltek, hogy azután soha meg ne haljatok a magyar szivekben. Fel birjátok-e fogni milyen fenséges, szent a ti küldetésiek s ha igen méltók lesztek önmagatokhoz s nem csábitel júdás-pénz? Ezer felől fog környezni benneteket a veszély, ezerszer fogtok megtorpanni, a lelkek tűzpróbáján keresztül menni a magatok életgondjai miatt és jaj nektek, nekünk, mindnyájunknak, ha megtörtök, ha kishitűekké váltok, mert törpe bokor lesz az a palánta, amit ti vagytok hivatva sudár, erős lelkű, terebélyes magyar fává növeszteni. Akinek szeme mereven, fanatikusan a jövőre, a célra mered, s máshová, a földre nem, néz, annak már nyert ügye van. Legyen a ti hitetek magyar hit, a lelketek magyar lélek, de bűnötök ne legyen a magyar bűn — meghasonlás, meg nem értése egymásnak, — de legyen bűnötök, — ha ez az lehet — a fajotokhoz való részrehajlás. Ez rajtunk kivül minden népnek dicsérendő bűne, legyen a miénk is. Lebegjen előttetek riasztó szellemárnyként örök mementónak annak a képe, aki — óh szégyen — onnan indult ki, ahonnan ti, Drozdy Győző. Ne haragudjatok, hogy őt teszem elétek s nem a többi igaz embert, akik előttetek indultak, de jobb kerülni a ma mindenfelől leselkedő rosszat és félve vigyázni az első lépésekre, a tettre, mint egyszer egy eltévesztett út végén odajutni, honnan már nincs visszatérés. Sok mindenről akarok beszélni nektek még mielőtt útra indultok és el fogom mondani ... de most veszem észre, már el is mondtam mindent röviden, amit mondani akartam,