Esztergom és Vidéke, 1922

1922 / 93. szám

Esztergom vármegye hivatalos lapja,

XLIV. évfolyam 93. szám.

Keresztény magyar sajté.

Vasárnap; 1922. augusztus 13.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

Simor János-ucca 18-20. szám Telefon: 21.,

hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb- küldendők.

A hivatalos rész szerkesztője : Főmunkatárs:

FEKETE REZSŐ. VITÁL ISTVÁN.

Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős :

LAISZKY KÁZMÉR.

Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap.

Előfizetési árak:

egy évre . 360 K, félévre . 180 K, negyedévre 90 K, egy hóra . 30 K.

Egyes szám ára:

hétköznap 3 korona, vasárnap 5 korona. Kéziratot nem adunk vissza.

Szentgyörgymező alatt,

amint a Dunának partját járom, úgy elborul a lelkem, annak az ellentétnek a láttára, ami felém kiált, belém botlik, noha pihenést keresve látni se akarom.

Mellettem, alattam a fejedelmi Duna, az ő méltóságteljes medrének domb, völgy, sik övezte, gyümölcs, szöllő, kalász, rét, erdő, bánya koszoruzta szépséges képével. Fölöttem a királyi Bazilika az ő koronába ugró, az egész vidéket uraló kupolájával . . .

E két fenséges kép között gaz, szemét líceum sövény, legelésző kecskék, piszkos, szurtos gyermekek, bedőlt kerítések, omladozó falak, düle- dező putrik.

Gaz, szemét, pusztulás, kecske ... egy darab balkán. A nagy, a szép, a gazdag, a hatalmas és egységes Magyarországnak egy még megmaradt, de már is elmaradt csonka területe.

Micsoda fájdalom, lelki gyötrelem ezt látni, szemlélni, ésszel felfogni, szívvel átérezni annak, aki még az erős tiszteletet, becsülést, parancsoló, bekét, megélhetést, fejlődést adó Magyarországnak volt gyermeke, polgára, munkása.

Micsoda túlvilági erő, lelki elszántság sükséges ahhoz, hogy ily hangulat mellett, mely sajnos a mai dolog állapotok és események mellett minden igaz, becsületes és dolgos magyart el kell hogy fogjon, bízni, remélni, hinni lehessen a talpraállás bán, a feltámadásban, az integritásban, a magyar életben.

Pedig hinnünk és bíznunk kell, még a poklokon keresztül is, ha élni akarunk, ha továbbra is magyarok óhajtunk maradni.

Bizalmunk, hitünk pedig csak úgy válik valóra, ha teljes komolysággal tudtára ébredünk a rettenetes kegyetlen valónak, ha számolunk avval, hogy megcsonkítottak, megraboltak, hogy gyengék és szegények lettünk, akiknek önmagukon s a jó Istenen kívül nincs senki megértő barátunk, segítő, építő, újra teremtő társunk. Ha megértjük azt, hogy könnyek, nélkülözések lemondások, áldozatok között kell inunk szakadtáig, agyunk, idegeink örlődóséig dolgoznunk. Dolgozni nem a máért, annak örömeiért, hanem a jövendőért, melynek már nem mi, hanem utódaink lesznek a részesei.

Micsoda bűnösök azok, akik ebben a keserves, gyásszal teljes munkában,

meg nem értő lélekkel, daccal döntik nap-nap után romba azt a pár téglát is, amit tapogatózva, félénken raknak össze a hívők, a bizakodók, a jövőben reménykedők könny és vér között is.

Micsoda rombolást visznek véghez áz úgy is beteg tömeg lelkében azok, akik ott akarják folytatni, ahol a háború előtt elhagyják. Akik vagyont, jólétet, kényelmet, fényt, pompát, hatalmat keresnek még ma is szüntelen, holott koldus tarisznyán kívül alig van valamink.

Ott a Duna parton, amint ezen gondolatokkal tépelődtem, ismét, belém botlott az élet. Ott láttam a megbontott kockakőrakást. Azt a kőrakást, mely a városnak ma szemefénye. Csonka Magyarország evvel se rendelkezik. Van belőle egy pár ezer darab, újabbat nem szerezhetünk be, mert megfizethettem A már elkerülhetetlen toldozásra, foltozásra használjuk. Szüntelen összerakatjuk, hogy valamiképen megóvjuk az eltulajdonítás elől. Másnap már össze van döntve.

Emberek, polgárok talán, akik a rossz kövezetért a várost állandóan és hangosan szidják, lopkodják és hogy cselekedetüket palástolják, a rendeket, sorokat megbontják.

Gyermekek jobb szórakozás hiányában a Dunába dobálják. Az öreg baktert, aki inti őket, kinevetik, sőt meg is verik.

Amott a közköltségen épült árvédelmi munkának kőpartja. Itt, amott düledezik már s a kikezdett üreget a víz tovább bontja. Az állam tulajdona, de nincs pénze a kis hiba pótlására és a nagy veszély megelőzésére.

Mily szomorú, elkeserítő kép, de csak egy kis jelenség, amit alig látunk, alig veszünk észre.

Ami kicsiben van igy, az hatványozottabban van meg az országos dolgokban.

Ott a nemzetgyűlés. Mennyi hittel, reménnységgel választottuk meg I Az erőt, az egységet, a dolgozni, az élni akarást vártuk tőle és jó két hónapja, a nyomor vámszed5inek, minden nemzeti érzést, fájdalmat, büszkeséget arcul csapó gúnykacajától hangos. Nemcsak szóhoz jutottak a nemzetgyűlésben, hanem már lassacskán újra az övék a Dunaparti mesepalota, ahol, amikor uralmon voltak, lent a pincében kínzó börtön, hullakamara volt.

Ismét mentenek, építenek, haladást,

fejlődést kiabálnak a sötét reakcióval szemben, a butitó vallás és nemzeti eszme ellen. Ők, akik a prolinak fehér pénzt, gerstlit és tököt tudtak csak adni és ha zúgolódni mert, „be a vörösbe“ volt a válasz, ha jogokra hivatkozott, a burzsujok részére alkotott intézmény, a forradalmi törvényszék, a kötél, a golyó nekik is kijutott.

Mekkora tudatlanság, tehetetlenség, széthúzás, önzés lehet ma a magyarnak osztályrésze, hogy ismét hangosak azok, akik itt egy véres diktatúrát teremtettek, amely a nemzet legjobbjait öldöste halomra, akik ott Oroszországban a pestisnek, éhségnek, a lerongyolódásnak bestiáit szabadították fel, akik az orosz nép soksok millióit, a világháború áldozatainak számát messze felül haladva, a halál martalékává dobták.

S vájjon a magyar szociáldemokratának édes testvére, a nagy tőke, siet-e könnyeket törölni, nyomort enyhíteni, vájjon a nagy bankjaink milliárdjaikkal takarítják e valahol a magyar üszköket, ültelik-e el Csonka- Magyarország egy kis zugába is a magyar életnek magvait, csemetéit ? Ápolják-e, erősitik-e az elsorvadt magyar művészetet, irodalmat, ipart, kereskedelmet ?!

Vájjon a sok sok százmillióval rendelkező nagybirtokosaink és egyéb vállalkozóink és uraink a magyar télbe hoznak-e csak egy-egy tavaszi napsugarat és a magyar fagyba egy kis egyhülést ?!

Van-e valaki, aki a jövő nemzedéknek a szappant, a ruhát, az élelmet, a meleg szobát nélkülöző kis magyaroknak juttatt valamicskét is, amiből s amivel kinőhet egy testben és lélekben egészséges magyar generáció I

Az alkotó, teremtő, építő munka helyett széles az országban folyik az üzérkedésnek, a spekulációnak egy olyan határtalan neme, mely megöl minden erőt, hitet, iparkodást, mely a lelkek bomlását tovább erjeszti.

Ez az üzérkedés Csonka-Magyar- ország egyetlen kincsét, vagyonát, mely egyben záloga a szebb, boldogabb jövendőnek, a magyar föld népének verejtékes munkáját, a magyar földnek gyümölcsét, a mezőgazdaság terményeit idegen papirrongyra váltja át.

Kicsi és nagy, szegény és gazdag egyaránt idegen valutát vásárol. Az a sok-sok ezer millió, amit a magyar

föld terem, nem a nemzeti erők feltámadását szolgálja, nem a munkát, a megélhetést célozza, nem a hiányok pótlását, mezőgazdaságunk, iparunk erősítését biztositja, hanem kivándorol, kimegy, kicsempészkedik és hoz nekünk mérhetetlen drágaságot és el- viselhetlen szegénységet.

Amig ez a nemzetölő munka folyik, addig az egyedek, az egyének a magábaszállás, a komoly elhatározás, a munka helyett mulatnak, vigadnak.

Hangos minden falu, de különösen minden város a sok hangversenytől, tánctól, mulatságtól, vigalomtól, lakomától. Több esik néha egy-egy hétre, mint a régi jó időben egy egész esztendőre. De nem is elég az itthoni mulatozöknak száma, nap-nap után a megszállott területről, vagyonukat eladó testvéreink jönnek át és a szakolt, leit, dinárt, no meg a dollárt is átváltják nehéz milliókra és élnek gond nélkül, üzérkednek, valutásnak újabb milliókért, vásárolnak minden eladásra kerülő ingót és ingatlant, földet, palotát s egyben közönnyel nézik, hogy ugyanakkor kiüldözött testvéreik, akiknek a rajtuk lévő ruhán kívül mi sem maradt meg, még négy év után is vaggonban laknak.

Most, Magyarország védőasszonyának, továbbá első szent királyának ünnepén szálljon magába minden magyar és vesse le a jelennek összes bűnét és átkát. Tegyen félre mindent, ami útját állja a megértésnek, az együtt munkálkodásnak, legyen egy a nemzetnek jelen gyászos idejében, akarjon áldozni, szenvedni és lemondani hivságos örömről, jólétről, mert félő, hogy már is késő van.

A könnytől, szenvedéstől elcsigázottak, akiknek szeme a gyűlölettől ég és akik alig ismernek már hazát, a jóléttől, bőségtől gazdagok, akiknek arcuk csattan ki és akik megfeledkeznek már a hazáról, ébredjenek végre tudatára annak, hogy egy népnek, egy törzsnek az édes gyermekei, akiket meggyaláztak, megcsaltak, akik élni csak úgy fognak, ha egész valójukat eltölti a hazáért való áldozatos kötelesség, munka, megértés és szeretet, a Krisztusi élet!

Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni őrök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában.

Elsőrendű női tambura zenekar hangversenyez

esténkint a „Három Szeressen“ vendéglő kerthelyiségében.