Esztergom és Vidéke, 1919

1919-04-20 / 29. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1919. április 20.

Régi és új szervezettek.

Kentucky városában szervezkedő gyűlés volt, melyen arról volt szó, hogy a még szervezetlenek külön szakszervezetként álljanak-e a többi szervezet mellé, vagy pedig elszer- veződjenek-e a már meglevő szervezetekbe, ki ide, ki oda, mindenki ahová való.

A jó hangú szónokok pro és kontra sok mindent, okosat is, nem okosat is, jól is, nem jól is összebeszéltek és mindegyikük a boldog megelégedésnek meleg érzetében fogta be száját, hiszen hangjuk csengésében sokak jelenlétében gyönyörködhettek s van-e fontosabb fontos szervezkedés idején, mint tömeg előtt hangok tömegével ostromolni ódon ülésterem ócska falait.

A viharos gyűlésen ott volt dr. Bendegúz is, a hírneves társadalmi bölcselő, aki bölcshöz illő flegmával fitymálta egy tömött sarokból az egész ügyet, s csak akkor köhintett, amikor néha-néha kedvire zökkent valami a szóiramlásban, kedvire úgy, mint ahogy kedvire ment egy és más, az obsitosban a furfangos deáknak. És a mi bölcsünknek, őszintén meg kell vallanunk, gyakorta akadt alkalma köhintésre, mert hiszen — amint megfigyeltetett — akkor köhintgetett, mikor szembe állították a régi szervezeteket az újdonsült szervezetekkel.

A titkos agy-szeizmográf ada— Hová készülsz ma mamája ?

— Háékhoz akarok menni — mondja unottan a feleség.

— A férj nézi a feleség arcvonásait, keresi benne a bakfiskor üdeségét, csintalanságát, — szomorúan megállapítja mágában, — bizony hült helye van mindennek. Olyan, mint a kedves szép kis kert ősszel; a szomorú kis virágbokrok, meg a képzelet tudja csak vissza varázsolni a múltat. A férj föláll, feleségéhez megy lassan, lehajol hozzá, két kezével a fotel karjához támaszkodik — s megcsókolja lágyan a még mindig szép arcot.

— Ugyan ne csókolj, nem vagyunk mi már fiatalok, meg a rizsport is egészen elmázolod az arcomon — mondja erőltetett affektálás- sal a feleség.

— Mért vagy ily morózus, mamája, pedig ha tudnád milyen nap van ma, nem haragudnál a csókért 1 ?

— Jézus 1 hát milyen nap van ma

— mit felejtettem el ? I

— Hát, az első csókunknak a születés napja. Úgy véletlenül jutott az eszembe; s elhatároztam, hogy mielőtt elmennék a kaszinóba — megemlítem. Ugye nem haragszol?

— megfogja felesége kezét — milyen más is voltál akkor, a zongoránál ; ilyenkor úgy érzem hogy az idő gyorsan eljárt felettünk.

— Bizony Tibi, szegény fiam, Te is de megöregedtél.

— Sohse búsulj, mamája, ilyen a

csók, ilyen az élet; ha nincs fiatalság, nincs illúzió, Vihar.

tai szerint bölcselőnk elméjében a beszédek során a halottak hatásaként a következő vélemény alakult ki:

Mit mond Marx?

Nem azt mondja-e, hogy szervezkedjünk felesleges különbségek megszüntetésére ? S ezek itt nem egy új különbséget vezetnek-e be ? Mire való megkülönböztetés : régi szervezet,

meg új ? Hiszen a régi régisége legfeljebb három hónap, ha nem csak két hét, vagy csupán csak egy? Micsoda furcsa dolog, hogy ez a kurta három hó is arisztokrata allűröket szült? A „régiek“ azt dör- gik dantoni hangon: „Mért nem volt bátorságuk szervezkedni akkor, amikor mink szervezkedtünk ?“ Mintha bizony erre nem lehetne egész egyszerűen azt felelni: „Nem bátorságról van itt szó, hanem arról, hogy önöket akkor szorította anyagi helyzetük, minket meg csak most kezd szorítani. A szocializmus alapelveivel egyébként sem önök nincsenek tisztában, se mink.“ És a dolog igy is van. Itt voltakép az emberek 99 százaléka érzelmi szocialista, értelmi csak az árva egy, aki hallgat. A szocializmus a legnehezebb vallás, amely nem ködképekkel dolgozik, de pozitívumokkal, nem szárnyaló fantáziával, mely a transzcendentális széleken csapong, hanem kutató ésszel, mely verejtékezve ássa a megérthető és megvalósítható eszmék talaját.

Ritka ember az, ki forradalom idején a sok véleménykapkodás helyett neki ült a tudós irodalomnak s szinte éjt napot eggyé téve tanult, hogy megcsinálhassa magának tiszta kommunista világnézetét s hogy miután azt megcsinálta, újul- tan és minden eljövendőre kész elhatározással szegődjék oda egyszersmindenkorra a vöröslobogóhoz.

Akad ily ritka ember, aki csak most kopogtat be a szervezetek ajtaján.

Vájjon jogosan dörög-e a dantoni kérdés az ily ember felé is? Vájjon nem méltatlan- kodhatik-e ez a roszkor-jött, mikor hallja: „Mért nem volt bátorsága akkor . . . ?“

Az meg bizony megint igaz, hogy vannak kitűnő férfiak, a kik mögött más hitvallás ajtaja csak az imént csúkódott be, mindamellett nem zsenirozzák magukat, jönnek, kopogtatnak, kedvesen mosolyognak s úgy tesznek, mintha misem történt volna, élik értéktelen életük tovább, mig a tűzhely fénye nem lobban, melege ki nem apad, hogy aztán gyakorlott lendülettel új útra lépjenek, új tűzhely felé:

Egész világos, 3-féle az ujo- nan szervezett:

1) aki még sohasem politizált, s akit most sorsa kényszerít tömörülésre; ilyen van legtöbb s legnagyobb részük becsületes, megbízható pártemberré válik ;

2) aki tanult, aki a könyveken át lett szociálista, ilyen van legkevesebb, ilyenből lesznek a hitvallók, s ha kell a párt mártírjai; s

3) aki már sokat politizált, aki mindig oda politizált, ahonnan el lehetett valamit politizálni; ilyen megint csak akad, azonban a szakszervezeteknek megvan a módjuk, hogy azt, aki nyilvánvalóan ilyen ne vegyék magukba, a konjunktúraalak elsekélyesíti a pártot.

Egész világos az is: nincs joguk a „régiekének kivétel nélkül mindenki felé dörögni dantoni hangon, hogy „mért nem volt bátorságuk...?“ sőt egész világos, hogy nincs joguk egyáltalán ilyesmit dörögni, hanem csendben tessék utána nézniök, ki ilyen, s ki olyan, s aztán befogadni vagy be nem fogadni az illetőt...

Az agy-szeizmográf értékes adata eddig tartanak. Ezután már hírneves társadalmi bölcselőnk agyában egész más ügyek előrezgései jelentkeztek, olyasfélék, amik Kentucky városa legjobb vendéglőjének menüjével foglalkoztak.

| MAGYART LÁSZLÓ. |

(V. I.) Hosszú, kínos szenvedésektől gyötörve hunyta le szemét örökre egy munkás test és intelligens lelkének távozása mélységes gyászba borította Esztergom iparosvilágát és társadalmát.

Meghalt Magyary László, a művelt iparos világunk legműveltebbje, közéletünk egyik vezető oszlopos tagja. És ámbár halála nem váratlanul döntött mindnyájunkat gyászba, de ezen körülmény mit sem változtat ama fájdalmunkon, amelyet érez Esztergom város minden polgára, a ki a munkát becsületnek, a tudást pedig követendő példának tartotta. Örök távozása nagy és pótolhatatlan űrt hagyott maga után, melyet betölteni soká nem fogunk tudni.

Magyary a munka embere volt egész életén át s jelleme olyan volt mint tartása — egyenes. Tevékenysége nem ismert fáradságot és a műhely, a közéleti szereplés napról- napra, óráról-órára váltotta fel egymást. Mint iparos nem elégedett meg az átlagiparral, a tökély felé törekedett, vas akarattal és minden ténykedésében erre buzdította iparostársait, akik ismerték kiváló egyéni tulajdonságait — testületük elnökévé választották meg

és az ő vezetése magas színvonalra emelte az esztergomi ipartestületet. Mint a közélet embere folytonos önművelődéssel olyan szellemi nívóra emelkedett, melyet bátran irigyelhetett tőle sok magas képzettségű ember.

Iparos társainak jogos érdekeiért egész lélekkel szállott mindenkor síkra, de nem kisebb energiával küzdött a közélet porondján is a közjóért. Az iparkamarában kiválóság, a városi és megyei életben tekintély volt, Az ipar és a közéleti tevékenységet pompásan tudta harmonizálni, bátor harcosa és szókimondó tagja volt a régi ellenzéknek. Amilyen kemény és következetes volt mint vezető ember, ép oly lágy és odaadó volt baráti körben.

Igazi szinboluma volt iparának mindén tekintetben. A lágy agyagból kemény anyagot készített, az ingadozó iparosokat és barátait edzett kemény emberekre formálta át.

Virágzó kályhagyárát kétkeze munkája és képzettségével tette keresetté. Arany szívvel csüngött iparán és acél akarattal vezette azt, de tiszta agy és lélekkel még mindig ráért sokoldalú elfoglaltságát is tökéletesen betölteni.

Most, midőn mélységes gyásszal áltuk körül ravatalát, elismerés és hálánk sóhaja fakadt lelkűnkből, mert Magyaryban egész embert, kiváló magyar iparost, közéletünk vezető- férfiát, önzetlen barátot és minta családapát temetünk. Magyary nem élt hiába! Magyary tökéletesen betöltötte helyét ahová őt a gondviselés rendelte és emléke örökre élni fog azok lelkében, akik a munka nemességét becsülni, az egyenes jellemet tisztelni tudják.

A család a halálesetről az alábbi gyászjelentést bocsájtotta ki:

„özv. Magyary Lászlóné szül. Sinka Júlia felesége, József és László gyermekei, Magyary József és dr. Magyary Győző testvérei az egész rokonság nevében is fájdalommal, de az Isten rendelésében megnyugodva jelentik, hogy Magyary László igen hosszú, keresztényi lélekkel viselt szenvedése után, a haldoklók »szentségének vigasztalását véve, fáradhatatlan és eredményekkel teljes munkában töltött életének 54-ik évében csendesen elhunyt. F. hó 17-én d. u. 1 órakor szűnt meg hemes szive dobogni, mely őt hozzátartozóiért és embertársaiért mindig odaadó, áldozatos szeretetre késztette. Utolsó útjára f. hó 19-én d. u. 5 órakor a belvárosi temető kápolnájából fogjuk őt kisérni; az engesztelő szentmiseáldozatot pedig f. hó 22-én d. e. 9 órakor a belvárosi plébánia templomban fogjuk érte bemutatni. Esztergom, 1919, április hó 18-án. Hálánk, áldásunk legyen emlékén.“

£U| HÍREK ;imj

Kinevezett tanítók. A közoktatás- ügyi népbiztos Esztergomba Cherny Mátyásné, Konrádi Béláné és Maha- csek József, a vármegye területére pedig Kemény Irén, Erlich József, Molnár Ferenc, Kálnai József és Goda Lajos tanítókat nevezte ki.