Esztergom és Vidéke, 1919
1919-03-27 / 25. szám
Esztergom, 1919. XLI. évfolyam 25. szám. Csütörtök, március 27. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÄBBÄ ELÓFIZÉTSSI S HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI LAP. MEGJELENIK EGYELŐRE MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE 16 K FÉL ÉVRE . 8 K EQYES SZÁM ÁRA 20 FILLER. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA A nagy sorsfordulat után. Magyarország szovjet-köztársasággá lett: olyan esemény, melyhez képest eddigi történetének minden kimagasló eseménye eltörpül. Azok az átalakulások, melyeken mostanáig estünk át, még a legutóbbiak is, csak múló epizódok, ha ennek kihatásához mérjük őket. Ilyen lépést egy nemzet csak végső esetben tehet. Mi megtettük, mert a lét vagy nemlét határára jutottunk s nem volt mást választanunk, mint amit halálos elkeseredésünk sugallt: sebtében neki vágni a legmerészebbnek ! Lehet, hogy bele fogunk pusztulni ; de az is lehet, hogy megmenekszünk általa, s egy gyönyörű jövő íog számunkra kisarjadni belőle. Mi az utóbbit akarjuk hinni, mert határtalanul hiszünk nemzetünk életrevalóságában és szebb jövőjében. A magyar szocialista pártnak ez a vállalkozása amennyire merész, éppannyira minden objektív dicséreten felül álló. Elmondhatni róla, hogy a jövő történelem kétségkivül a legnagyobb magasztalással fogja időtlen időkig emlegetni. Az a párt, melyet a múltban hazafiság dolgában annyi méltatlan gyanú és rágalom ért, ime most a végső veszélyben, amikor úgyszólván mindenki lemondott rólunk, amikor magunk is megdermedve vártuk az elkerülhetetlent, odaállott halálos ágyunk mellé és magát kockára téve, gyorsan határozott, hogy megment bennünket a gyalázatos megcsonkítástól s vele járó gyászos elvérzéstől. Ez olyan tett, melyért minden magyarnak legnagyobb hálájára számot tarthat, még akkor is, ha netán nem érné el egészen azt, amit el akar érni. Rendkívüli idők rendkívüli elhatározásokat szülnek. Ránk nézve, ha valaha, hát most időszerű Vörösmarty szálló igéje: „Gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet!“ S hogy ez valóra vált, egyedül és kizárólag a múltban annyiszor ócsárolt szocialistáink hazafi érdeméül beli betudnunk. Biztosak lehetnek róla, hogy az égész nemzet ott áll a hátuk megett, amire éltüket tették. Készek vagyunk velük minden szenvedésre, melyek árán hazánk épségét megválthatjuk ; s legyen mégannyi kín az osztályrészünk ; semmi, csak jó eredményt érjen bátor vállalkozásuk. Nem is tudjuk kifejezni, mennyire boldogok lennénk, ha mielőbb dicsőíthetnők teljes diadalukat. Morc. Magyarok a múltban. Európa történetének lezártuk egyik fejezetét. Amit kevesen éreztek meg s még kevesebben értettek, hogy új Európa fog megszületni Bismarck, Ferenc József, Viktória királynő és Gorcsakov Európája helyén, az most világosan áll előttünk a rettentő összeomlás vérvörös tüzének fényénél. Ebbe a lezárt közelmúltba (1848 —1914.) úgy tekintünk vissza, mintha már az évtizedek sokasága választana el tőle napjainkat. Az újjászülető világ lábát, kénkövet okádő, földrengéseket okozó, tűzhányójának magaslatara értünk; lábaink alatt ég a föld, köröskörül romokban hever minden, tűzpiros a horizont, a hátrahagyott útra azonban szabad a perspektíva: betekinthetünk a közelmúlt idők végtelenségébe, amelyet átéltünk bűneinkkel, erényeinkkel, azzal az öntudatlansággal, ami megfosztott egy egész nemzedéket attól a dicsőségtől, hogy megmenthesse utódainak a biztos jövendőt. Ha van valami fájdalmas, igazi, nagy bűne ennek a múltnak, akkor az, a most már világon látható öntudatlansága volt. Nem igaz, hogy a magyarok felébredtek 1825-ben, mert ép olyan dermedt álmot aludtak tovább is, mint valamikor a majtényi tragédia után. A magyar glóbus külön világán éltek, kínai fallal körülzárt splendid isolationban, mintha a környező világhoz nem fűzte volna ezt a néha disz- magyaros, gyakran kopott úri népet semmi sem. Kortesháborúkat viseltek, újkori kis Csák Máték, apró zsarnokságaival vívódtak s még az sem volt igaz, hogy a vármegyeház ablakából tekintettek ki a világba, mert ha kinéztek volna az ablakon, meglátták volna az ucca nyomorát, a sápadt arcokat, az új emberekben az új lelket és a régi álmodozásban azt a régi veszedelmet, ami éppen azért volt nagy, mert nem akart a magyar tudomást venni róla sohasem. Hiszen igaz, úgy nevelték azt a nemzedéket, hogy ne lásson túl a kínai falon. Belgrád- nak minden kávéházában, Zágráb minden uccasarkán, Prága minden bolthajtása alatt a kül- politikusok sokasága tanyázott, mig a magyar ambituson befelé néző emberek marcangolták önmagukat és egymást s élték a többi világgal mit sem törődök kábult életét. Delegáció ? Unalmas volt. Külügyi expozé ? Senkit sem érdekelt. Keleti kérdés ? Bolond beszéd. Császár találkozás ? Nagyszabású mulatság. Újsághír, amit összehazudik az újságíró, semmi más. Evenként 12 hónapos uborka- szezonokban éltünk néhány évtizedet ; s a fiumei cápa állandóan ott szerepel ennek az eseménytelen és kilátástalan életnek a programmjában. Megcsodálták, aki küldföldre utazott, de a kivándorlók százezreit már észre sem vették. Kívül estek ezek a kínai falon, legurultak a magyar glóbuszról, tehát elvesztettük őket szemünk elől, azután el is feledtük : külföldiek lettek, már pedig a külföldön nem terem sem íerbli, sem töltöttkáposzta, ami a magyarnak élet, németnek halál. Törődni a nagy vérveszteséggel tehát nem volt érdemes. És most itt állunk és csodálkozunk, hogy nem egymagunk élünk a glóbuszon s értetlenül nézzük a szemeink előtt táncoló betűket, melyek azzal a párisi hírrel ütnek főbe minket, hogy az egész világháborúban Magyarország szenvedte a legnagyobb vereséget. Lehet, hogy nincs igazam — nem érzem magam csalhatatlannak — de ebben a szörnyű, öntudatlanságlan és a belénk nevelt tehetetlenségben látom a magyar tragikum alapokát. Fajtunyaságunk ebből a veszedelemből nőtt ki irdatlan bozóttá, hogy napfény nélkül pusztuljon és szenvedjen el benne minden, ami magyar. Nem törődtünk azzal, hogy nem magyar a hadsereg, pedig faji szupremácia lehetetlen volt egy olyan országban, ahol a többi fajtáknak a hadsereg iskolájában magyarázták meg szemléltetően az uralkodófaj inferioritását. Az iskolában azt tanulta az oláh, hogy a magyar államban lakik. A kaszárnyában arra tanították, hogy ennek a magyar államhatalomnak semmi ereje, szankciója nincs. A meghasonlás nevelkedett az oláh lelkében, aki nem élt kínai falak között. Csak mi nem akartuk észrevenni azt. Semmit sem akartunk észrevenni, éltünk uborkaszezontól uborkaszezonig; s nagyokat mulattunk választásoktól a választásokig. Ki tudott ebben az országban arról, hogy entente készül ellenünk, hogy kínai falunkat ellenség veszi körül? Ki törődött a szerb sertések világtörténelmi jelentőségével, Nikita kis intrikáival, a szultán elker- getésével? Unottan olvastuk, mintha nem lenne rólunk is szó, csak egy más világról, amitől eltávolodva élhetünk. Idegenek lettünk a világban, rokontalan, barátnélküli nemzet-