Esztergom és Vidéke, 1917

1917 / 27. szám

Esztergom, 1917.

Vasárnap, április 15.

wp 'wr-ww *<r~~^ »f »r *"r" ~ ^rw- w ’f» w

XXXIX. évfotyam 27. szám

POLITIKAI és TRRSRDALMÍLfíR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : a

SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM ^ TELEFON 21., $

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZI EMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T S HIRDETÉSI DIJAK STB. KÖ D2NDŐK. t

*

FELELŐS SZERKESZTŐ: FÖMUXKATÁRS :

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR KŐRÖSY LÁSZLÓ.

KIADÓTULAJDONOSOD :

LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI.

MEGJELENIK: MiNDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

I

$

t

4

t

*

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLER. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA

Közgazdasági

egyetemünk.

Ez az üdvös intézmény már évtizedek óta hiányzott hazánkban. Azért tódult ifjúságunk túlnyomó része a jogegyetemre, a honnan azután óriási hivatalnoki, ügyvédi-, bírói- és jogi képzettségű hadaink kerültek ki.

Egyes kiváló államférfiunk pl. Széli Kálmán és gróf Ká- -rolyi Sándor mindent elkövettek, hogy ifjainkat a túlzsúfolt jogi pályáról a praktikusabb gazdasági pályák felé tereljék.

A közeledő szebb jövőben immár külön országos közgazdasági egyetemünk fogja hivatott ifjainkat az áldásosabb korszak gyümölcsöztetésére előkészíteni.

Egyelőre igen nehéz kiszámítani, hogy milyen üdvös hivatása lesz ennek a régóta nélkülözött intézménynek az új nemzeti kultúra megtermékenyítésére ; habár ez a korszakos vívmány még embriójában is életszükségletnek tűnik föl.

Nemzeti fejlődésünk ezt a pompás vívmányát első sorban a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztó és Értékesítő Szövetkezet fejedelmi ajándéka teremti meg.

A Hangya ugyanis lelkesen elfogadta . azt az indítványt, hogy majdnem két évtized alatt gyűjtött tartalékaiból egy millió koronát ajánl föl a magyar királyi kormány rendelkezésére, hogy ezzel az összeggel vagy kamataival szervezzen egy mezőgazdasági-, ipari-, kereskedelmi- és pénzügyi, szóval köz- gazdasági egyetemet.

A nevezetes közgyűlésen, mely az 1825. évben a magyar tudományos Akadémia

megalapításakor íöliobogott lelkesedéséhez hasonlított, gróf Dessewffy Emii elnökölt, mikor az igazgatósági jelentést Balogh Elemér, a nemes eszme atyja, terjesztette elő.

Azután Rubinek Gyula mutatta be a felügyelő bizottság jelentését, melynek tudomásul vétele után Balogh Elemér vezérigazgató jelentette, hogy a Hangya, az ő alapítója, gróf Károlyi Sándor emlékére gyűjtött tartalékaiból egy millió koronás alapítványt javasolt a közgyűlésnek az ország szívében fölállítandó mezőgazdasági-, ipari- és kereskedelmi-egyetem létesítéséhez és föntartásához.

Erre Dömötör László fölolvasta a kormányhoz intézett fölterjesztést, mely élénk színekben ecsetelte azt a szomorú valóságot, hogy megfelelő szakképzésünk hiánya miatt az ország értékes kincsei parlagon

hevernek. Fölösleges mindaddig a többtermelést hangaztat- ni, míg nincsenek szükséges szakférfiaink vagyis míg nem gondoskodunk mielőbb olyan egyetemi színvonalon állő gyakorlati és gazdasági főiskoláról, a hol új nemzedékünk iparkodó tagjai, tehát erre az oktatásra hivatottak, a hiányzó gazdasági ismereteket mielőbb el nem sajátítják. A művelt külföld már régóta megelőzött ezen a téren minket. De vájjon lehetne-e kultúrállam az olyan ország, a honnan az iparkodó ifjak idegen főiskolák látogatására kényszerülnek tökéletesebb gazdasági kiképzésükért ?

A közgazdasági és legfelső iskolák hiánya volt tehát annak az oka, hogy modernebb gondolkodású " ifjaink a praktikus produktiv életpályák helyett, inkább a jogipályát voltak kény„Esztergooi és Vidéke“ Mfcája.

Kórházi hangok.

Ködalkony száll az ispotály fölött,

Száz ablakában száz bús gyertya ég Köröskörül remegve álmodon Sötétlő szárnyal elköszöni az éj. ■ ■

Aztán csönd lesz. Riasztó némaság Fáradt szemünkre álom mégse jön '■ Egymástól kérdjük — óh, de halk a hang — Vaj’ hol maradt el álomszemfedöm ? ■'

Beszélgetnénk - Mit i Hát mirőlj Miért Harctéri emlék szörnyű sok van bár, Gubbasztunk három ábrándos gyerek,

Mint szárnya sebzett, elfáradt madár.

II.

Valahol messze három lány-szobában Nincs ott ólmos köd, nincs ott bús sötét; Három leányka vígan zongorázgat Valami régi halk álomzenétSzemük lezárva; hab kezük nyomába Valami úgy felsír u zongorán- A falon árnyék lépeget feléjük ■. ■

.. . Egy beteg — a mi árnyékunk talán ? —

Reáhajol az álmodó leányra.

Megáll az illatos fürtök fölött- Szellemidézés gyermekes meséje Talán való lett, testbe öltözöttÉs újra csönd. Riasztó némaságifjú tüzekkel lelkűk telve bár.

Kórágyon virraszt három kis önkéntes, Miként viharvert, szárnytörölt madárBr- Gudenus Leó,

Fáradt emberek.

Szegény, fáradt fejét az asztalra hajtotta: ernyedten reásüllyesztette karjára, mintha tompa, súlyos ütést mértek volna reá.

A szemhéjak lassan-lassan bezárultak, mint a színházi vasfüggöny gördül le lassú szomorúsággal a tragédia utolsó felvonása után, oly tétova ünnepélyességgel borultak rá a két fáradt, nagy barna szemre.

* * *

Márta már busz esztendős korában lassan nesztelenül járt; félt a zajos, erős lépésektől és felt a hangos beszédtől, mint azok az emberek mind, kik már születésüktől fogva hurcolják magukkal a bánatot és a szomorú szerény, komoly csendet.

Ha hangosan szóltak hozzája, megriadt, mintha álomból keltették volna fel.

Márta a virágai fölé hajolt szelid fajdalommal és Márta már csak a virágokat tudta szeretni. A csendes, szerény virágokat. A bódító illatú és hivalkodó szinű virágoktól félt, mint a mérges izgató szerektől.

A csengő élesen beleszólt a fáradt csendbe. Pál jött és szelid mámort hozott magával kívülről a vidáman lüktető életből. Szeme még a napsütéstől volt mámoros.

De hangja, nyugodt volt és lágyan tompa, mintha beteg gyermekhez beszélt volna. Mint régi ismerősök üdvözölték egymást: kevés szóval, csak a kézfogás nyugodt biztossága és tekintetük tiszta, egyszerű nyíltsága mutatta, hogy jó barátok.

Pál szeme Márta sápadt hideg arcára tévedt. Majd a virágokat nézte. Szerette a rózsákat, a fehér és piros rózsákat. A fehér rózsákat, mert hidegek és tiszták voltak, mint a hó es szerette az eleven piros rózsákat,

mert égtek az életmelegségtől és mert színük kalandos volt és kifürkészhetetlen, mint a lángoló tűzé.

Márta nem szerette a piros rózsákat. Csak sápadt, hideg fehér rózsákat ...

Márta nyugodtan beszélt és hangja bágyadt volt, mint az elhaló harangszóé.

„Jobb így élni, Pál István, mint én élek. Minek a hajsza, a nagy lendület ?“

És Pál István — így szólította őt Márta. Méltóságteljes, lassú hangsúllyal, mintha orosz nagyherceghez szólna — egy pillanatra elfelejtette a nagy fáradtságot, az erős bágyadt- ságot, ami kettőjük lelkét fogva tartotta : átrezgett egész lelkén, testének minden atomján a fiatalos életdac ereje és ez hangjának meggyőző melegséget adott:

„A lendületlenség, a hideg merevség, Márta, az öregség vétke. Nem lehet huszesztendős korban nyugdíjba menni. Minden becsületes nyárspolgár legalább 25 esztendeig szolgál és maga már most akar az életből, a nyugtalanságból nyugalomba vonulni.“

„Pál István, lehet valaki már húsz-