Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 16. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1917. március 4. Kong a harang, sír az ének; naponkint temetünk, — ha nem egyet, hát kettőt, — a tél fagyában lehullott virágbimbót: apró, ártatlan gyermekeket. — Amíg az apa havas bérceken harcol s vérzik hazája védelmében, — ha ugyan már el nem hullott — addig a hideg halál orozva tör családjára s a síró anya, a kesergő özvegy mellől elragadja féltett kincsét, drága gyermekét. Kanyaró, vör- heny, difteritis tizedeli a jövő reménységét, a legifjabb nemzedéket. Van község, ahol a gyermekhalál túlhaladja a csatákban elhullottak szamát. És sovány vigasztalás, hogy ez is a háborúhoz tartozik ! S mikor látva e szomorú képet, ezt a szívet facsaró valóságot, akkor hallok beszélni gyermekvédelemről; az újságok tele vannak hangzatos frázisokkal az apróság védelméről. Tervezgetésben nincs hiány . ez már régi magyar szokás, sajátos, hogy néhány műkedvelő előadás, néhány összetancolt bál után elkátyusodik ez egész nemesnek indult akció. És marad minden a régiben, és sopánkodunk tovább ! De a baj kútforrását senki sem akarja megtalálni. Ez pépig nem más, mint az alsó néprétegek nyomorúsága, különösen a háború borzalmas nélkülözései közepette ! Itt arat a halál, itt tobzódik a kisdedek gyötrő haláltusájában a háború réme. Csodálhatjuk ezt ? Kérem a télen még karácsony napján is láttam mezitlábos gyermeket az uccán ! Ez a jellemző. S ha is viseltem s így igen hozzászoktam és bizony nehezemre esett volna tőle a megválás. Gyurinak tehát füllentenem kellett, mert kereken nem akartam tőle megtagadni a kért sapkát, lévén ő (Gyuri) az én tegnap estig kedves menyasszonyomnak a íestvéröccse. Azt moudom hát neki, hogy ez a sátán sapkája és mindenféle baj éri azt, akinek a fején van. Gyuri hát föl se próbálta. Adtam neki helyette egy nagy körtét. A sapka helyett aztán megelégedett ezzel is. Amint pedig kiviláglik, tegnap csakugyan a sátán' sapkájává lett az az átkozott jószag. De nem is csoda, hogy a sátán úgy belebolondult. Apróbb hiányait tegnap délelőtt magam pótoltam : oldala elül egy kicsit elvált a karimájától, azt magam varrtam hozzá ; bent a karimában a kemény papír már nem volt kémény, azt kivasaltam ; a bélését is egész körben hozzáöltöttem, szóval olyan csinos sapkát készítettem be lőle, hogy a szűcsök min len efajta munkainál jobban megtetszett a sátánnak és birtokába is vette. S ezt én a következő esetből tudtam meg. Meleg volt tegnap délután s ezért egész estig hűvös árnyékban üldögéltünk ■ a kertben : Náci, a menylátom az iskolában, az ovodá- dában a kipirult arcot, a lázban égő szemeket, első dolgom, hogy nézzem a cipőjét: rongyos ; nézzem a ruháját, — alig van rajta valami. Ez a gyermek már a halál jegyese. Ezért aztán ki felelős ? Régen, előrelátólag kellett volna nagy baj elhárításáról gondoskodni ingyenes gyógykezelés, a szegény néposztálynak ruhával, cipővel való ellátása által. Ha a háború folyamán mindenre van pénz, erre is kellett volna előteremteni. A férfiak pusztulását a fronton, a természetes szaporodás csökkenését nem lehet megakadályozni : ez vele jár a háborúval. De a kisdedek pusztulásának, a bimbós reménység halomra hullásának lehetett volna gátat venni. Ami azonban elmaradt, még mindig nem késő. Még tehe- ’ ünk olyan intézkedéseket, hogy csorbát fogjon a halál kaszája. Legelső dolog a cipő kérdésé. Prózai ugyan, de tényleg úgy van, hogy majdnem minden betegség, minden nyava lya az átfázott, vizes lábból származik. A gyermeket nem lehet a szobában tartani. Vágyódik ki a többi közé játszani, hancurozni. — Ha mar a szobában marad, akkor baj van, — beteg. Rossz lábbelijében átfázik s magába szedi a halálos betegség csiráit. Régóta sürgetjük az ipari cikkek maximálását, különösen a cipőét. Azt mondják : nem lehet! Ezt azonban nem tudom elhinni; a háborúban sok lehetetlen lehetségessé vált, — menne ez is. Ha a nagygazdának kiló szerint mérik ki a mindennapi kenyéradagját, s ez asszonyom, meg én. Szépen eltur- békoltunk kettesben, mígnem estefelé jött Gyuri, aki azt javasolta, hogy szedjünk szilvát. Igen ám ! Csakhogy az alsó ágakon egyetlen szem se volt. mert a lányok mind lenyalakodták róla. Gyuri hosszú létrát kerített s annak a tetejéről szedte a szilvát. Nekünk is dobált le, az én sapkámba. . Én aztán ebből adtam Nacikám- nak is. Végül pedig, jó kedvemben, a fejére tettem a sapkámat Nácinak, mire az úgy vágta le, hogy csak úgy durrant. Még jó, hogy nem engem ütőd nyakon. Kitelnék tőle, mikor ekkora sérelem esik rajta, hogy mint monda, a frizuráját tönkreteszem evvel a rongyos sapkával. Kértem, vegye fel a sapkát ; de nem tette, hanem duzzogva ült le a fa alá, előbbi helyünkre. Én melléje, s lassan kibékültünk, úgyhogy a sapkát mégis felvettem én. Már ekkor kezdett hat a sapka galibát okozni. De csak este jött még a java, miKor haza kisért engem Náci. Ahogy tőlük kijöttünk, én nem a magam fejére tettem a sapkát, hanem tréfából az övére. Megint levágta a földre, de most már továbbá rugdosta. Ismét a frizurájáért esett kétségbe. Hát látott ilyet lehetséges, sőt muszáj, akkor lehetségesnek keli lenni egy olyan intézkedésnek is. mely a bőripar s cipőgyárak sok száz percentes nyereségét megnyirbálja — a szegény köznép javára ! Erős akarattal, kíméletlen elhatározással még a halál aratását is lehet maximálni a határok közé szorítani. Nem jótanács kell nekünk, ezt tudunk adni magunk is; nem kisdedvédő s hasonló ilyen „tanfolyamokra“ van szükségünk, hanem háborús gyárakra, melyek ontják a cipőt, a ruhát, sőt még a patikát is, hogy a szegényebb néposztálynak fegyvert adjanak a kezebe a difteria, vörheny s mindenféle fajta gyermekbetegség leküzdésére. Rendkívüli idők, rendkívüli eszközöket tesznek szükségessé nemcsak a hadviselésben, hanem a gyermek védelemben is De keressük az embert, aki ezen eszközöket megvalósítja ! Erényi Károly. hírek Dr. Walter Gyula v. püspök, prel. kanonok koronázási adománya. Dr. Walter Gyula v. püspök, pápai prelátus, őrkanonok nagyszabású adománnyal lepte meg Esztergomot, annak emlékére hogy O felsége a király őt a koronázás alkalmából a a Vaskoronarend II. oszt. jelvényével kitüntetni kegyeskedett. Az alábbiakban közöljük a város polgármesterének az apostoli keresztet hordozó püspökhöz intézett üdvözlő levelét, és az arra adott választ, amely a világ? Egy menyasszony ki talán öt perc múlva aludni fog, ilyenkor későn este is kész összeveszni a vőlegényével a frizurája miatt. Hiába! Asszonyi természet, mindig ugyanaz a természet. Hanem most már nem vettem aztán fel azt a nyomorult sapkát én sem. Kértem őt, hogy most már legalább ő legyen engedékenyebb s emelje fel. Nem és nem! — én vagyok a hibás. Annyit elértünk így, hogy csak kézfogással búcsúztunk el a mai napra. Pedig eddig minden este csókkal küldött alomra. Útközben visszanéztem néhányszor s egyszer láttam ám, hogy ömlik ki a világosság az uccára : utánam nézett, hogy felveszein-e a sapkát. De biz’ én nem vettem, hanem inkább alapos náthát szereztem magamnak. Mindazonáltal csak nagyobb baj "e legyen Kiváncsi vagyok, hogyan fogad ma engem az én egyetlen drága Nácikám. a főkáptalen egyik legnépszerűbb tagjának a város iránt való szeretetteljes érdeklődéséről a legvonzóbb képet nyújtja az olvasónak. A polgármester üdvözlete : Méltóságos és Főtisztelendő Püspök Úr! Minden alkalom, amely Esztergom város szülöttjét, avagy polgárát a királyi kegy részesévé teszi, kedves nekünk, mert valahány közéleti férfiú részese lesz a leg- fegfelsőbbfigyelemnek, annyiragya- rapodik azoknak száma, akik Esztergom tekintélyét növelni hivatvák. Tagadhatatlanul büszke Esztergom Méltóságodra nem csak azért, mert egyházi pályáján magas méltóságot visel, nem csak azért, mert a város közéletének évtizedek óta tettekkel tényezője, hanem azért is, mert apostoli munkásságának fenkölt eredményeit ismeri és valóban méltányolja. Igen természetes tehát, hogy amidőn Méltóságodat most Ő Császári és Apostoli királyi Felségének a Vaskoronarend II. osztályú jelvényével méltóztatott legkegyelmesebben kitüntetni, Esztergom szab. kir. váos közönsége, tanacsa es tisztikara elsőnek törekszik arra, hogy méltóságodat szívből üdvözölje. Midőn a fenti tényezők legmelegebb érzelmeit és szerencsekívá- natait örömmel tolmácsolom, arra kérem Méltóságodat: kegyeskedjek jobb sorsra érdemes városunkat s annak közművelődés és a haladás érdekében kifejtendő törekvéseit úri hajlandóságában részesítem ! Esztergom, 1917. január 20. Méltóságodnak kiváló tisztelettel Dr. Antóny Béla polgármester. A püspök válasza: Nagyságos Polgármester Úr! Ritkán jut oly kedves kötelesség osztályrészül, mint aminőt teljesíteni Szerencsem van, midőn forró köszönetemet, mély hálámat nyilvánítom a nagyrabecsült üdvözlésért, amelyel Nagyságod csekélységemet Ő császári és apóst, királyi Felsége legnagyobb kegyének megnyilvánulása alkalmából a tek. Tanács és a m. t. Tisztikar nevében is megtisztelni érdemesnek tartotta. Méltóztassék kérem szívesen fogadni ez érzelmeim adóját és meggyőződve lenni, hogy szível- lélekkel csatlakozom mindazokhoz, akik „a — mint joggal hangsúlyozza Nagyságod — jobb sorsra érdemes város“ oly emelkedését, haladását, virágzását óhajtják, amely visszavarázsolhatná rég elhalványult dicsőségét, rég lehanyatlott nagyságát. Hálás köszönetemet és ezen óhajomat megújítva, azon kéréssel bátorkodom a mellékelt 10.000 azaz Tízezer koronáról szóló E betűs, 32164. sz. 4°/o-os korona- járadéki kötvényt a f. é. junius hó 1-én kezdődő szelvényekkel egyptt Nagyságod kezeihez származtatni, hogy azt IV. Károly király és Zita királyné Ő Felségeik megkoronázta- tasa emlékére, alulírottról nevezendő örök alapítvány gyanánt, a kir. városi szegényház és aggápolda fenntartási tőkéinek növelésére a tek. város által elfogadtatni és intézkedést tétetni méltóztassék az iránt, hogy a nevezett intézet bennlakói az 1916. évi december 30-án lefolyt koronázás évforduló-
