Esztergom és Vidéke, 1917

1917 / 13. szám

\ Esztergom, 1917 XXXIX. évfolyam 13. szám Csütörtök, február 22 POUTIHFíí és TRRSRDRLMILRR SZER! ESZTÓSEG ES KIaDOHiVA ’ AL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉS ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜ- DcNDŐK­FELELŐS SZíRKESZTÖ : FŐMŰ V KATÁRS : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR KŐRÖSY LÁSZLÓ. KIADÓ IULAJDONOSOK : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA*: : EGY ÉVRE . 12 K FEL ÉVRE 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLER. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Győzzön az igazság! A Világ c. szabadkőműves napilap és társai, mint a sze­kularizáció csahosai „a holt kéz“ meddő gazdálkodása miatt, minduntalan félreverik harang­jaikat. Ezek a kíméletlen támadók azonban nem olvasták nemzeti történetünket, mert onnan meg­tanulhatták volna, hogy miért kapta katholikus papságunk a királyi adományleveleket. Nem reprezentációra, nem hiúságra, hanem a magyar nemzeti mű­velődés szolgálatára. Valameny- nyi főpapunk az ő birtokai jö­vedelméből templomokat, isko­lákat és egyéb jótékony intéz­ményt létesített és tart lön. Erre fogyott el tehát a magyar kath. papság u. n. fejedelmi va­gyona. Ocsárlóink azután azt sem tudják, hogy ki alapította ha­zánkban az első magyar egye­temet. Ugyan ez a lángszelle­mű főpap, Pázmány Péter esz­tergomi ersek, ki a török ura­lom miatt Nagyszomb n váro­sába helyezte át erseki székét és káptalanét, új székhelyén az első magyar nemesi konviktust szervezte, a legnagyobb ma­gyar könyvsajtót létesítette, sőt Bécsben — egyetemesebb ki­képzésre, — a ma is viruló Pázmány papnevelőt hozta létre. Nemzeti irodalomtörténetünk lapjairól értesülhettek volna ádáz ellenfeleink, hogy ugyanaz a korszakos érdemű Pázmány Péter teremtette irodalmi nyel­vünket tősgyökeres magyarságú könyveivel. Terjedelmes könyvet kellene írnunk, hogy a mi kath. ma­gyarfőpapságunk majdnem ezer éves kultúralis tevékenységét bizonyíthatná a hitetlenek és tudatlanok számára. Falra borsó. És ezek a tájékozatlan bírá­lók hangoztatták berkeikben, hogy az egész magyarországi papságot államosítani kell és a főpapság vagyonát elkobozni. Vájjon eltűrnék-e ezek a világföl- forgató urak, ha adományleveles királyi birtokuk lenne és azt az állam elkobozná ? Nagysze­rűen dühöngenének. Vájjon miért nem közölték azok a bizonyos pogány, ujság- irók, hogy mennyit áldozott a katholiKus klérus az öt laadi- kölcsönre ? Nagyszerűen pirul­hatnának. Pedig világos és be­szédes igaz számokkal és nem kétértelmű szavakkal lett volna dolguk. — Százötvenegymillió, százhuszonháromezer, száz ko­ronát jegyzett ugyanis a kath. egyház papsága az ő u. n. holt kezével. Az első négyre száz- huszmilliót, az ötödikre pedig 31.123.000 koronát. Ha azt az igazságos adatot közölték volna folytonoson ás­kálódó e e feleink, akkor meg­értenék azt az igazságot is, hogy ez a százötvenmillió ko­ronánál több jegyzés az érseki, a püspöki, a káptalani és a szerzetesrendek összes jövedel­meinek kétszeresét jelenti a háború élőit való számítással. Ilyen arányú hozzájárulást a hadikölcsönhöz egyetlen más magyarországi gazdasági ág, vagy egyéb jövedelmi forrás sem hozott létre. Ha pedig következetesen nem méltathatják otthoni ellenségeink a magyar kath. klérus érde­meit, akkor legalább miért hall­gatják el, hogy ugyan mit je­gyeztek az ő kedveltjeik, a háborús nyereségből megva- gyonosodott parvenük ? / , i.. Győzzön tehát az igazság el­végre ne csak harctereinken, hanem itthon is! Dr. Kőrösy László. A hosszú háború mintegy állan­dósított sok ideiglenesnek vélt és szánt intézményt és fokozottabb mértékben teszi kötelességünkké, hogy a háború következményeit tervszerűen elviselhetőbbé tegyük és az idők megkövetelte komolysággal és hazafiúi gonddal foglalkozunk minden oly kérdéssel, mely a há­ború okozta sebek gyógyítását, a fájdalmak enyhítését, a gyengék, csüggedtek és reménytelenek mun­kakedvének serkentését és önbizal­mának megszilárdítását célozza. A jelenben, de még növekedő arányban a jövőben is, a fontos kérdések egyike: mikép tanúsítsuk részvétünket, és hogyan viselked­jünk derek sebesült és rokkant ka­tonáinkkal szemben, hogy az gyó­gyulásukra és akaraterejükre üdvös hatast gyakoroljon ? Mert ösztön­szerű sajnálkozással bármily jóhi­szemű és nemes indító okból eredő is az és személyi érzelmeinknek megfontolás nélküli módon való nyilvánításával a kérdés megoldva nincs, sőt némelykor jóhiszemű de nem megfelelő eljárásunkkal több kárt okozunk, mint hasznot. A hely­telenül alkalmazóit szellemi gvógyí- tószer is lebet mérgező hatasú. Hiszen nem vitatjuk, hogy a rész­vét az együttérzésen alapuló érze­lem, mely a magara hagyatott és vigasztalásra szoruló betegnek gyak­ran nyújt enyhülést. Nem is ezt bí­ráljuk, hanem azt az ösztönszerű, gondatlan szánakozást, mely nem méltó hőseinkkel szemben és azon egészségessé vált rokkantak irányá­ban, kikre hosszú munkás jövő vár, mely valószínűen még a vidámság­ban sem lesz hiányos. Rokkantaink­nak a betegség folyamán amúgy is csökkent energiáját még inkább bé­nítja a meggondolatlan hangos, szo- morkodó sajnálkozás. Lélektanilag megállapított tény, hogy az a hangos szánalom, mely táplálja és növeli a rokkantak testi es lelki gyöngeségét, évekre kihatóan tönkre teszi alig föléledt tetterejüket. Ide nem könny, hanem buzdítás ta­nács és hazafias kötelességünkből folyó segítés kell. Hisszük, az állam megteszi a magáét, itt azonban in­kább azon társadalmi kötelességeink­ről szólunk, melyek nagy felelőssé­get rónak mindegyikünkre. A katona megsebesülése a baj­társak igaz részvétét kelti föl; fáj­lalják, hogy kenyeres pajtásuk, aki­vel egyszerre léptek, együtt küzdöt­tek és szenvedtek, kidőlt a sorból. Az együttérző vitézek emez elisme­rése az első fájdalmakat felejteti a sebesülttel. Dicsőséget és becsületet szerez az ellenség ejtette seb, félre tehát a panasszal és gyásszal ! Ilyen felemelő hangulatban kerül kórházba a sebesült, ahol jóleső ér­zéssel tapasztalja, hogy idegen em­berek milyen nagy gonddal, oda­adással ápolják. A test és lélek kö­zött kölcsönhatás van, tehát a sze­retettel teljes ápolás jótékonyan hat a gyógyulási folyamatra. A szakértő és tapasztalt orvos tudja a legjob­ban, hogy milyen módot kell válasz­tani. A rokkant egészségesen távozik a kórházból. Újból a társadalmi élet kereteibe lép és ekkor már a mi kötelességünk boldogulását öntuda­tosan elősegíteni és a környezet ál­dásos hatásával őt lélekben is meg­erősíteni. A környezet hatása, befolyása je­lentékeny a gyógyulási folyamatot gyorsíthatja, lassíthatja vagy meg is semmi sítheti ; különösen fontos e hatás az érzékeny idegzetüekre s az idegbaj osokra. S hogy aki a pergő­tűz poklát, a harctér borzalmait s a tábori élet nélkülözéseit átélte át­szenvedte, különösen fogékony a környezet mindennemű hatásával szemben, magától értetődik. S mint­hogy értünk mindnyájunkért ontotta a hős vérét s mivel mindegyikünk tagja annak a környezetnek, tehát hazafias felelőséggel teljes köteles­ségünk a környezet áldásos hatásá­hoz hozzájárulni. Ez nem orvosi feladat, hanem lényeges kiegészítője a rokkant boldogulását elősegítő köztevékenységnek. A rokkant egyéni természetéhez alkalmazkodjék tevékenységünk. Faj a sebe az erős férfiúnak, de százszor jobban égeti, sérti önérze­tét és jogos büszkeségét a jótékony­ság jellegével bélyegzett részvét és érzékenykedés. Nem jótékonyságot gyakorolunk a rokkantakkal szem­ben, hanem szent kötelességet, mert akik a hazáért testi épségüket felál­dozták, azok teljes érvényű, az er­kölcs sziklatalapzatára és a nemzeti becsületérzésre bízott jogokat sze­reztek gondatlan életsorsuk biztosí­tása iránt. Mi vagyunk az ő leköte­lezettjeik I Még nagyobb tapintatot és kímé­letet kíván a gyengébb idegzetű és erejű. A higgadt nyugalom és a jö­vőbe vetett bizalom érzeteit kell föl­keltenünk bennük és különösen óva­kodjunk attól, hogy érzékenykedő

Next

/
Thumbnails
Contents