Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 38. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1917. május 27. Dr. Walter Gyula megnyitó beszéde: Mélyen Tisztelt Közönség ! A meleg fogadtatás, amellyel a haladás vívmányai iránt őszintén lelkesülő néhány tanférfiú nem rég elhangzott felhívása dicsekedhetik, társadalmunk egy újabb alakulatát eredményezte. Váratlan készséggel, gyors elhatározással, tekintélyes számban tömörültek a m. t. érdeklődők a a zászló köré, amelyet a nevelés- tudomány nagynevű képviselői bátrabban, erélyesebben körülbelül két évtized óta lengetnek. Az élénk viszhang, amelyet az üdvös kezdeményezés városunk fenkölt gondolkozású közönsége körében keltett, nagyon örvendetes. Szinte meglepő. Annál is inkább, mivel nem hangzatos jelszavak, nem csábos ígéretek, nem mámorító biztatások delejével vonzott. Nem a lelkek titkon őrizett vágyainak dédelgetésével hódított. Újak, csaknem ismeretlenek az eszmék és törekvések, a feladatok és célok, amelyek megvalósításának reménye azok buzgó tevékenységéhez fűződik, akik a neveléstudomány dús lombozatú fájának zsenge hajtását ápolni, izmosítani, gyümölcsözővé tenni fáradoznak. Az okok, amelyek a XIX. század ezen újításának kialakulására alkalmat szolgáltattak; a viszonyok és körülmények, amelyek ez irányzat létjogosultságát igazolni képesek: azon rejtélyek, titkok, nehéz kérdések, gordiusi csomók halmazában lappangnak, amelyek kibogozása, megfejtése felett a neveléstudomány régibb kimagasló alakjai nem keveset tűnődtek. Már Zuintilián hangoztatta, hogy a nevelői, tanítói tevékenységnek, a gyermek lelkének, tehetségeinek, természeti tulajdonainak alapos ismeretén kell nyugodni, abból kell kiindulnia. A későbbi századok nagy elméi : Commenius, Rousseau, Pestalozzi, Herbart, Fröbel szintén sürgették, hogy a nevelés fő elveit a gyermek térmészeti sajátságaiból, jellemző vonásaiból kell kihámozni és megállapítani. A megalapozás azonban, amelynek szükségessége lelkűkben felvillant és őket tanulmányokra, megfigyelésekre, kutatásokra ösztönözte, sarkalta, nem volt eléggé szilárd és megbízható. Rendszerük nem volt elég erős fényszóró ahhoz, hogy a gyermeki lélek fejlődésének folyamatát minden egyes mozzanatában' kellőleg megvilágíthatta volna. Sugarai nem hatoltak be a titokzatos gépezet összes alkotó részeinek sajátos működésébe. Nem oszlatta el a homályt, amely a tehetségek, vágyak, hajlamok szabad kibontakozásának feltételeit, módozatait körülburkolja. Századok repültek el Daedalus és Icarus végzetes kísérletétől Zeppelin bámulatraméltó találmányáig. A kedélyesen serczegő mécs korától a vakító villamvilá- gítás büszke uralmáig. Hosszú időkön keresztül kellett a gondolatok kohójában annak az eszmének is forrnia, amely a gyermek testi és lelki életére vonatkozó gazdag tapasztalatokban keresi a nevelés és tanítás elveinek, szabályainak, törvényeinek sarkköveit. Mint a meteorológus óráról- órára pontosan jegyzi a hőmérsék ingadozásait; a szelek irányát, erejét; a csapadék leverődésének tartamát, mennyiségét: akként figyeli a napjainkban oly sokat emlegetett új tudományág a gyermek tulajdonainak minden jellemző vonását és tünetét. Nyitott szemmel, éber érdeklődéssel, tudományos eszközökkel fürkészi és kutatja, vájjon mindennapi, széliében előforduló, avagy a szökött typustól eltérő alak várja-e a tanító, nevelő tevékenységének irányító behatásait ? Gondolatainak, érzéseinek, akaratának egén mutatkoznak-e önálló fényű csillagok ? Vándornak igérkezik-e, aki önérzetére, határozottságára, kitartására támaszkodva, bátran szembeszáll a létküzdelmek nehézségeinek, fáradalmainak terheivel? Ve- rítékezve, bizakodva vág, ha kell, új csapásokat és azokon tör, száguld előre ? Avagy idegenkedik-e az úttörés gondjaitól ? Szívesebben símul-e a körülményekhez ? Alkalmazkodik a helyzetekhez ? Csatlakozik annak az áttekinthetlenül népes nyájnak csendes soraihoz, amelyet az egyhangú kolomp tompa szava vezet és irányít ?! Minél behatóbb, minél ‘ tüzetesebb a gyermek testi és szellemi tényleges viszonyairól gyűjtött tapasztalat, annál világosabban tárulnak a nevelő elé feladatai és kötelmei. A módok, eszközök, intézkedések, amelyek a tehetségek szabad kibontakozásának, önálló fejlődésének, egyéni kialakulásának gyümölcseit érlelik. Nemcsak az elméleti tudományt gazdagítja ennélfogva az új irányzat, hanem a gyakorlati nevelés munkáját is könnyíti, tudatosabbá, sikeresebbé avatja. Térfoglalása és érvényesülése mindazáltal lassú ütemben haladt. Tiedemann, aki az eszmét a XVII. század vége felé, 1787-ben, megpendítette, alig keltett viszhan- got. A XIX. «század közepén Sigismund és Kussmaul léptek nyomaiba. Munkáik értékes adalékai a neveléstudomány irodalmának. Fáradozásaik sikerei azonban nem állottak arányban szándékaik nemességével, törekvéseik komolyságával. A Tiedemann által gonddal és szeretettel ültetett magból sarjad- zott csemete ily módon gyönge, csenevész, élettelen maradt. Csaknem egy egész századon keresztül sínylődött. Fenmaradását, vi- rulását Preyer Vilmos buzgólko- dásának sikerült biztosítania. „A gyermek lelke“ cím alatt 1882-ben kiadott műve erősen megragadta az érdekelt körök figyelmét és széleskörű elismerést aratott. Hatásának köszönhető a tudósok azon tekintélyes tábora, amely két évtized óta New-Yorktól Moszkváig, Hamburgtól Szófiáig lankadatlan hévvel és állandóan növekvő eredménnyel harcol az eszme diadaláért. Binet, Cramoussel, Compatfré, Sully, Tracy, Shinn, Schulze, Dix, Marbe, Dyroíf, Külpe,Stern, Stumpf, Sikorszki, Gheorgov, különösön Wundt és Meumann búvárkodásai oly eredményeket vívtak ki, amelyek nem homályosan sejtetik az új irányzat további fényes hódításait. Reményleni engedik, hogy a kevés életerőt * mutató csemete gazdag gyümölcsökkel kedveskedő terebélyes fává izmosodik. Nagy értékű tényezője lesz a nevelés- és tanításügy előbbrevitelé- nek. Lendítő kereke a szellemi fejlődés és közgazdasági haladás érdekeinek. Jelentőségét élesebben körvonalazni, fontosságát szembeszö- kőbben kidomborítani a kiváló szakerők lesznek kegyesek, akik a szerény fiókkör alakuló ülésére elfáradni, azt megtisztelni méltóz- tattak. Midőn a m. t. Vendégeket, a gyermektanulmányozás lelkes úttörőit, buzgó apostolait hazánkban, szívem egész melegével üdvözölni szerencsém van, azon szilárd reményben kérem fel előadásaik megtartására, hogy azok hathatósan fognak hozzá járulni a megnyilvánult érdeklődés fokozásához és terjedéséhez. Parcsami Henrik előadása. Kimagasló része volt a nyilvános gyermektanulmányi ülésnek Parcsami Henrik bencés tanár, ügyvezető alel- nök előadása az esztergomi gyermek- tanulmányi fiókkör feladatairól, amely szószerint a következő: A világot forgásában, a tudományt haladásában, a társadalmat fejlődésében meg nem akadályozhatjuk, de a bölcseségnek feladata, hogy a társadalmi átalakulásokat úgy irányítsa, hogy azok zökkenés nélkül, a magasabb szempontok károsodása nélkül történjenek. A nevelés-tudomány is fejlődik, s bar nem gondolunk ugrásszerű átalakulásokra de nem hallgathatjuk el félelmünket, a közöny, elzárkózás, nemtörődömség miatt, mely ezen nemzeti jobblétünket egyedül biztosító kérdés iránt megnyilatkozik. Mert mi teszi a nemzetek nagyságának, tekintélyének és hatalmának alapját ? az erkölcs, a fegyelem és a tudomány! A többi mindezekkel jön, vagy ezekkel vész. A ki tehát látja elmaradottságunkát, aki szükségét érzi újjászületésünknek, aki vágyódik nemzetünk megerősödése és tartós jövője után, az szálljon szivébe és mondja meg nekünk, nem a nevelésen kell-e kezdeni minden megújhodást, mulasztások pótlását s föltámadást ?! v Igaz, az emberiségnek mindig voltak, s ma különösen megvannak az életbevágó súlyos gondjai, melyeknek megoldását nem halogathatjuk s melyek miatt sokszor félre kell tennünk a legmeg- okoltabb törekvéseinket is. De hisz ma már szabad a békéről beszélni s egymásután állítják fel az intézményeket, melyek a békés állapotba való visszatérésre készítik elő az ország gazdasági és pénzügyi köreit. És csak a mi munkánk volna időszerűtlen, felesleges, vagy fontos törekvéseket gátló, akik természetünknél, hivatásunknál fogva mindig a jövőért dolgozunk? Csak nekünk ne volna szerepünk a nagy világ- események közepette, akik az utóbbi féiszázadnak csak nehezen tisztuló nemzeties légkörében eleinte sokszor csak titokban, később már nyíltan is a haza szeretetére, a hazáért való önfeláldozásra tüzeltük ifjainkat, növendékeinket ? s tettük ezt az elnyomás alatt félelem, a fplszabadulás idején lan- kadás, ernyedés nélkül ? Csak a mának, a mammonnak, s az egyéni kényelem- és dicsőségvágyának hódoló elme tarthatja riadónkat korainak, segélykiáltásunkat túlzottnak, törekvéseinket céltalannak. De hiszen nincs is senkinek kifogása az ellen, hogy a tanító, nevelő, teljesítse tisztét, s tegyen meg mindent a nevelés terén, ami emberi erőtől, buzgóságtól, lelkesedéstől telik. Miért kellett tehát nekünk a nagy világ elé állanunk, munkánkra a nagyközönség figyelmét felhívnunk, működési körünkbe a szülőket és társadalmat is bevonnunk. Mi is hát a mi célunk ?! Hogy milyenné kell nevelnünk ifjúságunkat, azt az örök Ideál napnál ragyogóbban rajzolta elénk. Ebben nem kell újat tanulnunk, nem kell tökéletesednünk. A mód azonban, mellyel célunkat legjobban elérhetjük, folyton tökéletesedik. A módszer megállapításához szükséges a gyermek értelmiségének, lelki tulajdonságainak és körülményeinek ismerete. Egy egyén azonban, például a pedagógus, nem láthatja a gyermeket egész teljességében, és különben is másképpen nyilatkozik meg a gyermek az iskolában, a családban, és a társadalomban. Szükséges tehát mindazoknak tapasztalatát összegezni, akiknek módjuk van a különböző korit és élethi- vatású gyermekekkel foglalkozniok, tehát nemcsak a tanítók, hanem szülők, nevelők, oktatók, orvosok, gyermekbíróságok, ifjúsági egyletek vezetői, szociológusok, továbbá a hatóságok tapasztalatait. Ezen adatgyűjtésekből, melyek a működő és résztvevő tagok megfigyeléseiből tevődnek össze, mindenekelőtt tudományos értékű megállapításokat vonunk le, kinek-kinek a tapasztalatai tehát mint értékes adatok szolgálnak. A tudományos megállapítások nyomán aztán az _ egyesület praktikus módokat határoz meg, melyek hivatva vannak a rossz példák és hatások letörésére, megakadályozására — társadalmi utón ; a tanítás anyagának és módjának megállapítására — pedagógiai utón ; végül a kapcsolat és együttműködés megteremtésére a gyermek hozzátartozói s a vele hivatásszerűen foglalkozók között. Az iskola ugyanis egymagában, bármilyen megfeszített munkát végezzen is, a nevelésnek nem lehet sem egyetlen, sem legfőbb tényezője. Nyíltan kimondom, hogy balga képzelgésben él az a szülő, aki a teljes lelki megnyugvásnak adja át magát, mert hogy gyermekét jó kezekben tudja az iskolában, s így elégnek tartja, ha a szülői ház csak a testiekről s a külsőkről gondoskodik. Az iskolának kettős a feladata, s bizony több idő megy a tanításra, mint a ne-1" velésre. Az iskola tömeget nevel s így bizony csak avval foglal- kozhatik egyénileg, aki a külső fegyelmet szegi meg, s a büntetést itt is a szülői házra utalja. Az iskola csak a külsőt látja s az után ítél, már pedig a bizonyítványért s esetleges anyagi jókért sok áldozatra kész az ifjú, meghúzza magát s illedelmesek látszik anélkül, hogy valójában az lenne. Ma még nagyok az akadályai annak, hogy a gyermeket a három tényező: iskola, család és a társadalom együttesen, közös eszmék és megegyezések szerint nevelje, de nekünk elsőrendű céljaink közé tartozik, hogy ezeket az akadályokat eltüntessük, akár az iskolában, akár a másik két tényezőben rejlenek is azok. Nevezetesen el akarjuk tüntetni a feltétlenül szükséges bizalomnak akadályait a szülők és nevelők \
