Esztergom és Vidéke, 1916
1916-12-31 / 101. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. december 31. A szövetkezetek a háború után. A háború, e huszonnyolchónapos pokol kegyetlen pusztítása mellett igen sok új gondolatot, nemes törekvést szabadított föl és sok ósdi fölfogást temetett el örökre. Még a háború előtt gyakran lehetett hallani hangokat a szövetkezetek ellen, persze legtöbb esetben féltékenységből, mert akik leghangosabbak voltak, azok a szövetkezetek erősbödésével saját önző érdekeiket látták veszélyeztetve. Szinte bámulatbanejtő fantáziával találtak ki lehetetlennél lehetetlenebb dolgokat a szövetkezetek ocsárolására Különösen azon álmeggyőződésük mellett szálltak síkra a szövetkezetfalók, hogy — szerintük — a szövetkezetek nagy elterjedése megbénítja a közgazdasági életet, kereskedelmet megfosztja rugalmasságától és a több termelés lehetőségét is kizárja. Vegyük kés alá ezen állításokat, és látni fogjuk, hogy már a háború előtt sem állták meg helyüket ; a háború pedig ezen állításokat még a valószínűségük látszatától is megfosztotta. Vájjon megbénítása-e az a köz- gazdasági életnek, ha valahol tőke- szükséglet van és erős szövetkezet nyújthat segélyt mérsékelt kamat mellett és vájjon ez nem jobban boztosítjr-e a többtermelést, mint az uzsorakamatra dolgozó tőke ? Aztán látjuk, hogy a szövetkezés nemcsak az egyénekre fontos, hanem mint azt az Országos Központi Hitelszövetkeze* a háború alatt igazolta, az államra is. Az állam már békeidőben szükségesnek látta, a közgazdasági élet egészséges fejlődése szempontjából az O. K. H. alapítását és az 1898. évi XXIII. t.-c. alapján meg is alapította. Az 0. K. H. a hozzáfűzött reményeknek minden irányban eleget tett, különösen a háború alatt igazolta legfényesebben létjogosultságát, mert nemcsak mint a kisemberek védelmezője jelentkezett, hanem az államnak is hatalmas támogatója lett ; amennyiben a mamár 4500-ra rugó szövetkezeteivel mindenegyes ha.li- kölcsön-jegyzésből oroszlánrészt vett ki magának. Hogy a szövetkezetek miként fosztják meg a kereskedelmet rugalmasságától, elég ha abból a mindnyájunk előtt annyira ismert háborús dolgokból hozok föl példát. — Ugyanis, ha a falusi fogyasztási szövetkezetnél van készletben cukor, petróleum, stb., akkor ebben a faluban a szatócsnál ezeket a dőlném lehet kapni; de, ha a szövetkezet készlete elfogyott, a szatócsnál mindjárt van minden, csakhogy jóval magasabb áron. Amint ezen egyetlen példából is látjuk, az emberekben lakozó lelketlen uzsoráskodási vágyat, mit a békeidőben a szövetkezetek dús készletükkel féken tudtak tartani, a háború okozta hiányok ismét fölszinre vetik; és csakis egy igen erős és elterjedt szövetkezeti rendszer tudná a mai nehéz viszonyokban is teljesen fékentartani. Ma már mindenki föl tudja fogni, a szövetkezés szükségességét, különösen a háború okozta tapasztalatok révén. S nemcsak az oly szövetkezetek iránt nőtt meg a szín- pátia, amelyek a háború alatt is lehetővé teszik a létfönntartáshoz közvetlen szükséges cikkek jutányosabb beszerzést, hanem a szövetkea I gokat Iparunk és kereskedelmünk. Gróf Apponyi Albert és Ber- zeviczy Albert nagyjelentőségű németországi előadásai után egy szerény tanár Striegl F. József jelent meg Berlinben, hogy a nagy nyilvánosság előtt Magyarország iparáról és kereskedelméről értekezzék. Míg a két hírneves magyar államférfiu inkább hazánk alkotmányát ismertette szövetségünk erősítésére, addig a kezdő fiatal tudós hazánk mindennapi közérdekű kérdéseiről elmélkedett. De azért ő is csak azt óhajtotta, hogy a magyar és német nemzet vérrel megpecsélelt barátsága a békében is éreztesse áldásos hatását. Ez pedig csak olyan formán lehetséges, ha egymást legközelebbről alaposan megismerjük. Változatosan rajzolta meg azután a magyarság jellemét nemcsak a történelemből, hanem a mai népélet jelenségeiből is. Tüzetesen foglalkozott még a nemzetiségi kérdéssel és statisztikai adatokkal bizonyította, hogy az utóbbi tiz esztendőben nemzetiségeink százalékszáma nem hanyatlott magyarságunk javára. Különösen érdekes volt az a példázódása, hogy míg Magyarországon hiaba keresnénk megmagyarosított sváb falukat, addig az ország déli részén a száz esztendő előtt bevándorolt „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Budavárban... Budavárban harangoznak imára, Esküszik a magyarok új királya • . • Most teszik a koronát a fejére, Millió szív Dobban érte... hő ima száll jeléje ■. • Budavárban a koronás királyunk, Úgy a mienk, ha itthon van minálunk — Maradj köztünk jó királyunk sokáig Szelíd lelkű Elődödnek dicső, hosszú koráig■ — Sípos István Őszi napsugár. A kis tanítószobába levelet vitt a postás. Apró, fehér, illatos volt a boríték, vékonybetüs, finom kezek vonása rajt’ a cím. A tanító zavartan forgatta ujjai között. Nem merte fölbontani. Mikor végre észrevette, hogy egyedül van újra, leült az asztal mellé s nézte a levelet, mintha úgy akarta volna kitalálni mindenik sorát. Második levelére jött -e válasz. Mégis csak írt, pedig nem is kívánta tőle ; csupán arra kérte azon az francia telepesek községei valamennyien elnémetesedtek. Nem rejtette véka alá a mi nemzeti hibáinkat sem, midőn városaink ipara és kereskedelme terén való nagy elmaradottságunkat bizonyította. A régi előjeletekre a XX. században már semmi szükség sincsen. Viszont szemléltetően kidomborította a magyarság legérdekesebb jellemvonásait. A magyar, mint egyenlő rangú fél szívesen barátkozik, de sohasem válik szolgává. Tartalmas és tanulságos előadása végén őszintén fölhívta a német kereskedők és iparosok figyelmét arra, a hivatásra, hogy a kevésbbé fejlett magyar ipart és kereskedelmet kiegészítsék ; de mindenképen még látszatát is kerüljék el annak, mintha céljuk a magyar ipar vagy kereskedelem elnyomása, sőt agyonnyomása lehetne. Lelkiösmeretesen alapos statisztikai adatokból derítette ki azután, hogy főképen melyek azok az iparcikkek melyekből eddig legtömegesebb volt Magyarország behozatala. Mikor befejezésül a régi Magyarország történeti képeit vázolta, szembeállította azt a mai modern Magyarországgal és azzal a reménnyel végezte tartalmas előadását, hogy a háború után a németek, mint igaz és őszinte barátok látogatnak el Magyarországba. Figyelő. Ha boldog" akarsz lenni — végy cipőt egy hadiárvának! utolsó estén, hogy néha-néha, mikor a lelke más, érdemesebb tárgyat nem talál, gondoljon reá ; ő megérzi ezt s boldog lesz a nagy távolban is. Rövid néhány hónappal ezelőtt ismerte meg. Mikor a szüleinél vakációzott városon. Kereste a társaságát, hogy az unalmat elűzze vele. S a mosolygó arcú, nevető szemű sétatárs úgy belopakodott a szíve rejtekébe, hogy észre sem vette, mikor lett királynője, parancsolója, mindene. Most már nem az unalmát kergette el, hanem lelkének jobbik fele, kiegészítő része volt. Hogyan hiányzott neki, ha egy nap nem találkozott vele 1 Járhatott embertü- megben, szórakoztató helyen, nyugalmát nem találta föl ; hajtotta valami ismeretlen érzés, valami magyarázhatatlan lelki kényszer feléje, az ideál után .. . Mikor bohó, ifjú álmokkal tele nekivágott az életútnak, mennyi rög állt, mennyi göröngy fordult az útjába 1 A körülötte élő világ kikac.ag- ta egészséges elveit s szánakozva fordult el tőle, ki üres ábrándoknak él. Lassankint beletörődött. Álmait eltemette, akaratát letördelte s hasznos géprésze, érdemes tagja lett annak a körnek, mely vele együtt fáradt, dolgozott. Az élet igazi értékét nem ismerte már. Jár-kelt ; mint a többiek, kik nem ismerték, mi a fájdalom, a szomorúság, de azt sem tudták, van-e a földön életöröm. Lelke érzékenységét a közöny köde takarta be. S egyszerre új távlatok nyíltak előtte ismeretlen szépségek felé. Lassan, észrevétlenül megszerette az életet. Az életet és mindazt, ami velejár, ami vele összefügg. A lelkén, mint valami érzékeny virágszirmon nyomott hagyott az élet ujja, a sors keze, de mikor szenvedett, fájdalmát mérsékelte az a gondolat, hogy utána az öröm, a boldogság osztályosa lesz. Edződött, keményedett, acélossá vált a folytonos hullázmásban . . . Ott sétáltak nem is oly régen a folyam-parton. A lány ajkáról elhalt a szó, mikor a természet szépsége megütötte lelkét s percekig nézte vele együtt a beszédes, csacsogó hullámokat, melyek enyelegve emelkedtek a napsugár felé, amint ez fölöttük átsuhant, hogy meg nézze magát a ragyogó víztükörben. Milyen szép lett egyszerre mindez, pedig máskor milyen közömbösen haladt el mellettük . .. Ott álltak néha akkor is, mikor a nap már nyugovóra szállt. Csillagok úsztak reszkető fénnyel a vízen, mintha csak lekivánkoztak volna az ég magasából a szőke Dunára, mely oly türelmesen folydogalt velük tovább, tovább, el a mérhetetlen tengerbe. Mintha a levegőben alig hallható, titokzatos zene játszott volna, mely minden élőt álomba ringatott... Vagy mikor ott jártak együtt a kertben! Derűs kedvet lehelt feléjük minden kis fűszál s hiába kínálta magát a sok hajlongó virág, nem mertek letépni egyet is, hadd élvezze, hadd szeresse ezt az életet. Leültek egy padra s meséltek egymásnak. Ä való világ alakjai lassan- lassau tündérekké finomultak, az apró házak mesebeli kastélyokká nőttek s ők is örültek, vigadtak rajta, mikor a bús lovag megtalálta a maga királykisasszonyát a kalan dós, bonyodalmas mese végén. Hogyan zengett ilyenkor a kert! A lombok összeverődtek, a levelek susogtak s a virágillattól terhes levegő csöndjét madárdal töltötte be . . . Vagy csak nekik tetszett úgy . . . Aztán egy napon elváltak. Neki mennie kellett. De megígérte, hogy írni fog. Folytatja a beszélgetést, melyet megkezdett vele s ha választ kapna rá, ő lenne a legboldogabb. Meg is írt két levelet. Hangulatfoszlányok, gondolattöredékek voltak csupán, de aki kapta, akinek szóltak, megérezhette belőlük, hogy a szeretete vibrál minden betűn. S ime, ma megjött a várva-várt felelet. Itt van a kezében. Most már föl merte bontani. Mohón végigolvasta, aztán lehunyta a szemét, hogy a hangját, az arcát is fölidézze annak, aki a távolból hozzá beszél. Pedig oly íövid, olyan kevesetmon- dó volt a? a levél. Vidám csevegés, apró kedvességek, melyekből ki-ki- hangzott egy-egy csengő, üde kaca
