Esztergom és Vidéke, 1916
1916-12-24 / 100. szám
1916. december 24. Ae „(zsztevQom és Vidéke" karácsonyi melléklete. . *++++ Tavaszi napfényben a Tárná partján, Bolyongtunk gondtalan egykor te, meg én. Szőkehajú, kicsiny, kékszemű öcsém. Árvák voltunk s pár hete múlt talán. Hogy sírjában pihent deli apánk, De mit tudtuk mi azt, hogy valaki árva, Ha két szerető szem örökre lezárva, Szerető mosolyra soha föl nem nyílik ? Könnyező szemű, szép, szomorú anyánk Aggódva bocsájtott a rövid útra, Magához vonva szólt újra meg újra : .Azután Lacika, vigyázz Gabikára... Te vagy az okosabb, te vagy a nagyobb, Neki se, neked se legyen ám bajod !“ Eöldobogott büszkén hat éves kis szívem, 3 hogy anyuskám kedvét teljesítsem híven, Kezénél megfogtam szilárdan kis öcsém És úgy vezettem őt a virágok ölén ... Égyszerre megáll a két siető gyerek S a kisebbik boldogan fölnevet. Szeme csillogása a kéklő égbe száll. Gügyögve mutatja : „Nini, egy kis madáj 1“ „Hopp !“ Szaladtunk már utána, te, meg én, Kékszemű, szőke, fürtöshajú öcsém . . . Ott vezetett a keskeny gyalogösvény, Ahol a Tárná gyorsan siet tova : A mély árokban vígan kanyarogva S im’ a kisebbik, nevető gyerek Az árok szélén lecsúszott, leesett. Öcsém. Nem történt semmi baj, nem volt nagy dolog, Hisz oly puha ott a fehérlő homok ; De ezt a képet el nem felejthetem. Lepergő könnyemet most is érezem, Ha gondolok rá, hogy a Tárná partján Kicsiny öcsém könnyes kék szeme egykor Segélyt reménylőn, ijedten nézett rám. „— Jaj, hogy ha megtudja, mit szól anyukám !“ ... A lankás parton hozzá lefutottam, Erős barna kezem felé nyújtottam, Piros arcáról lemostam a könnyet. . . Lóm Öcsikémre mégis jól vigyáztam, Szörnyű, nagy bajában mellette álltam, Anyukám bennem mégis megbízhatott, Önérzettől szívem büszkén földobogott S vigasztalón mondtam : „Ne sírj, Gabika, csak katonadolog!“ * * * Hosszú évek után homályos szobában Betegen lehajtom fáradt fejem S egy összegyűrt írást olvas Könnytől homályos, vibráló szemem. A táborból írta az én huszáröcsém S a régi történet a Tárná partjáról Lelkemben újra él . . . —„Golyóviharban halál virraszt velünk“ Havas, fagyott göröngy ; pihenő helyünk- Sorunk megfogyott, sok jó pajtás felett Méláz tavaszra korhadó kereszt.“ WWW wwwr Hol vagyok én most, a vitézlő gyerek, Ki öccsén hajdan oly könnyen segített ? . .. „Oda a lovam is, elesett a Pejkó, Kilőtte alólam ellenséges golyó.“ Ijedt fájdajomtól megreszket kezem Öh, mily erőtlen, gyenge is lettem. Rajta segíteni nincs erőm, nem tudok, Erős kezet felé védőn nem nyújthatok Most én vagyok, én, ki mélybe estem S — oltalmat esengek könnyező szemmel S mint erőtlen árva elhagyott, Könnyemen át tovább olvasok : „De sohsem csüggedünk, vidámak vagyunk, Hazánkért, ha kell, örömest meghalunk", Az összegyűrt írást ölembe ejtem... Most én voltam, én, ki a mélybe estem. De — ki reménylőn telkemre fényt derít, A csüggedésből megújult hitre int, Az épen ő, az én kékszemű, kis öcsém — S felém vilógítnak az utolsó sorok, Az egész nem nagy baj — csak katonadolog. Gyomlay László, gyalogsági hadnagy.i 1 Nem régiben második kiadásban jelentek meg a tehetséges, fiatal költő harctéri költeményei Tarnopol felé c. a. Kiadták az Északi harctérről Varnyú Béla hadnagy és Ács Géza zászlós, az Élet irodalmi r.-t. intézetében. A 82. oldalas könyvben 44 elsőrendű költemény sorakozik. Az értékes kötet ára, melyet Kemény 5. remek címlapja díszít, csak egy korona. Ez a klasszikus mutatvány, melyet mlvan szerencsénk közölnünk, a poétikus költeményes könyv, legpompásabb útlevele családi olvasóasztalaink számára. Dr. K. L, Zolika. Édes Ilonkám 1 — Múltkori levelemben azt írtam, hogy kis fiatok jói érzi magát, s nincs vele semmi baj; most ugyancsak ezzel kezdem soraimat. De most igazat irok, múltkor azonban füllentettem, mert a kis Zoltánnal, vagy amint ti nevezitek, „Zolikával“ igen sok bajunk volt. Ma már — hála Istennek — j T érzi magát közöttünk, ragaszkodik hozzánk, mi is szeretjük őt, mintha a saját fiunk volna. Hanem kezdetben ... Óh édes húgom, annyi szomorúságot okozott ez a szőke fürtű, leányos képű apróság, amennyiről fogalmunk sem volt, pedig mi már öt gyermeket neveltünk föl. Megvallom neked őszintén, hogy furcsának találtunk ben neteket, mikor fiatokat hozzánk adtátok. Én nem azon akadtam meg, 1 ügy ti két hónapra utazni mentetek Itáliába, s fiatokat iánk bíztátok. Az én jó öregem eleinte ugyan ezt is kifogásolta, de megmagyaráztam neki s meg is győztem őt róla, hogy nektek fővárosi tanítónak és tanítónőnek szükségetek van a szórakozásra s hogy közvetlen tapasztalatok után jobban tudjátok tanítani a földrajzot. Ezt tőled hallottam. Ami a szórakozást illeti, nos hát erre csakugyan szükségetek lehet „tiz hónapi lélekölő, sorvasztó, keserves igavonás után.“ — ezt is te mondtad, s el is hiszem ; és nem lólak meg benneteket azért, hogy az útiköltséget költsön vettétek föl. Mindezeken csak az én jó öregem tépelődött s tőle nem szabad rossz néven venni az ilyesmit, mert ő egyszerű, falusi gazdatiszt, akinek fogalma sincs a fővárosi úri szokásokról. Hanem abban már én is egyet értettem vele, hogy te egy kissé szabadon neveltétek. Persze nekünk ehhez nincs semmi közünk s a világért sem tettem volna szóvá, ha a kis fiút két hónapra ránk nem bízzátok. Tudod, milyen örömmel teljesítettem kérésedet, de annál jobban megijedtem, mikor Zolikát elhoztátok. Attól ijedtem meg, hogy nem tudom pótolni a ti szülői szereteteket. Mert én még olyat nem lattant, amit ti csináltatok a kis fiúval. Egyszer te, egyszer az urad csókolgatta fülét, orrahegyét, kezét, meg a sapkáját is, ha valamelyitek úgy ölelgette a gyereket, hogy a másik nem fért hozzá, csak a sapkájához. Bizony ez két napig — míg nálunk időztetek — igen mulatságos látvány volt s nem vegyült volna belé semmi fanyarság, ha a nagy szorongatásoktól meghatott Zolika gyomron nem rugdal benneteket s nem karmolja végig arcotokat azt kiabálva, hogy : — Ne nyaljanak mindig, mint a macskát. Amiatt meg már éppen aggódnom kelleti, hogyan fogok fiatok egészségére és épségére vigyázni. Mert ti majdnem kétségbeestetek, mikor a napra állt, — hogy lesül s rögtön felöltőt adtatok rá, ha árnyékos helyre tévedt. A vízbe — fulladástól féltettétek, ha az öntöző kanna közelében ácsorgott s azt hittétek, hogy kitöri a nyakat, ha fölmászott a kerti padra. Nem eresztettétek a bokrok közé, nehogy valamelyik tüskés ág föl hasítsa a gyomrocskáját; s óvtátok a baronfiaktól, nehogy valamelyik mérges kakas vagy kotlós- tyúk kivájja a szemet. Mert ti Budapesten azt hallottátok, hogy vannak a világon ilyen veszedelmes kakasok. Ha a levegőben repülő madarakat nézegette, arra figyelmeztettétek, hogy elszédül ; ha a porban ugrált, azért siránkoztatok, hogy szétrugdalja a gonosz indulatú bacil- lusokat és el talál egyet nyelni. Az istállók felé azért nem eresztettétek, mert ott esetleg agyonrúghatnák a lovak, felöklelhetnék a tehenek s a rossz szagok megrongálhatnák a tüdejét ; a gyümölcsös kerttől is távoltartottátok, nehogy valamelyik le- pottjmnó alma vagy körte betörje a fejecskéjét s hogy valamely döglött macskáról szállt légy meg ne csípje nyakacskáját. És a többi, és a többi. Gondolhatod édes Ilonkám, menynyire megbántam, hogy fiad gondozását magamra vállaltam s mikor elbúcsúztatok, utánatok akartam kiáltani, hogy vigyétek Zolikát magatokkal. Nem is bírtam eleinte megérteni, hogyan nélkülözitek két hónapig „drága madárkátokat,“ „az aranyos sz ívik ét,“ az édes banbínót,“ „a gyönyörű princecskét,“ „az okos mókuskát,“ aki hét éves korában inkább a makrancos csacsika nevet érdemelte volna meg. De bántott is szörnyű zokogástok, s kissé tapintatlan figyelmeztetéstek, hogy „úgy vigyázzunk ám a drága Zolikára, mint a szemünk világára, mert kü- könben ..." mintha bizony nem azzal a szándékkal vettük volna át, hogy úgy fogunk rá vigyázni, akár csak a szemünk világára. Természetesen a ti módszeretek szerint kezdtük őt gondozni, mihelyt házunkat elhagytátok. De a drága Zolika nem sokba vette szavaimat; kezét kirántotta kezemből és elszá- guldolt a parasztfiúk közé. Lihegve futottam utána, gondolhatod, hogy elhízott termetemmel mennyire lihegve szaladtam s mennyire megvoltam rémülve, hogy valami baja történik. De hála Istennek, semmi baja sem törtéit. Ott állt a paraszt gyerekek között zsebredugott kézzel és nézték egymást. Hívtam, hogy jöjjön haza, de rám sem hederített, csak a vállát vonogatta. Vártam egy ideig, mert hiszen semmi rossz nem volt abban, hogy társaság után kívánkozott ; de bizony Zolika mégis csak rossz fát tett a tűzre. Lehajolt, fölkapott egy marékra való port s hirtelen egy kis leány szeme közé vágta. A kis leány keservesen jajgatott, Zolika pedig a falu vége felé menekült. Én meg utána. Nem bírtam ugyan elérni, de egy szembejövő asszony föltartoztatta, amiért úgy ordított, mintha nyúztáf volna. Mikor aztán haza akartam vezetni, ismét kirántotta kezét kezemből, lefeküdt a porba, s úgy hempergett, rugdalódzott, hogy én is aggodalommal gondoltam a gonosz indulatú bacillusokra. Minthogy nem bírtam vele, egy béressel vitettem haza, akit útközben össze-vissza karmolt s a haját, bajúszát tépdeste. Otthon szép szóval iparkodtam neki megmagyarázni, hogy az ilyen viselet nem illik jól nevelt fiúkhoz. Durcásan rángatta magát s végre azt vágta szemembe, hogy : — Magának semmi köze hozzá 1 Sírva fakadtam. Mikor az uramnak elmondtam a dolgot, mérges lett 'és azzal fenyegetödzött, ho^y kidobja ezt a vásott kölvkött. De persze ez csak amolyan falusias kiszólás volt. Ebédig el is feledtük szomorúságunkat, mert a drága Zolika jól viselte magát. Leült egy sírokba és a hüvelyk újját szopta. Közben néha kinézett az ablakon s ha meglátta az udvaron mászkáló macskát, rémüldözve kiabálta, hogy: nini ott jön egy oroszlán. A verebeket pedig tyúkoknak nézte ; amelyek ki - vájják a kis fiúk szemét. Azonban sikerült őt megnyugtatnom s mint mondtam ebédig nem volt semmi baj. Az ebéd is minden különösebb zavar nélkül múlt el. Mert hogy fölmászott az asztalra s újjaival belemarkolt a tésztás tálba és hogy a késsel kivagdalta 'az abroszt, ezt említeni sem érdemes, hiszen akkor is megtette, mikor ti itt voltatok. A délután is jól kezdődött. Letelepedett egy képeskönyv mellé s vagy egy félóráig nagy csöndben lopozgatott. Csak azzal csinált egy kis zajt, hogy a képeket kiszagatta a könyből. No de ez semmi. Nemsokára azonban át somfordáit a szalonba s mialatt a cselédek után kellett néznem, azt a nagy képet — tudod, amelyik nektek is annyira tetszett, amelyiken szarvasvadászat van ábrázolva, kilyukasztotta egy bottal. Mikor kétségbe esve kérdeztem tőle, miért tette tönkre azt a drága festményt, azt felelte, hogy • .. Gondold csak mit felelt. Azt mondta, hogy vadászni való kedve kerekedett s leszúrta a szarvast, mert különben a szarvas szúrta volna fel őt agancsára. Úgy ahogyan lehetett, helyreigazítottam a kilyukadt vásznat, hogy az én jó öregem meg ne tudja ; nem is mondtam meg neki máig sem, talán titokban kijavíttathatnám
