Esztergom és Vidéke, 1916

1916-11-26 / 93. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1916. november 26.

követe végiglebegni a halál, a pusztulás rettentő tartományain, végigsuhanni az öldöklés óriásai közt. Meleg kezében még nem hozza a fehér galambot, amelynek szelíd alakját Európa hasztalan kémleli vágyó szemmel a vérködös horizonton : ellenségeink őrületes igyekezettel megtagadják „a béke égi muzsikáját“, amely pedig már legjobbjaink ajkán ott panaszkodik. A magyar katona a maga és nemes szövetségeseinek dicsőséges, örökké fenséges harcai után, a világtörténelem babérjaival lábánál, zord erővel és eltökéltséggel állja hát tovább is a harcot, amely most már a béke planétája alatt piroslik és az ellenség fojtogató terveinek szétzúzása után most már a megvert, szétzilált ellenséges népek leterrorizált békevágyát kívánja felszabadítani.

Harmadszor lesz szuronyos karácsonya a magyar katonának is a világháború kegyetlen vártáján, de bátran fog szemébe nézni a kará- csonyéji látomásnak, mert nem ő és nem szövetségesei tiltották ki Európából a zavartalan boldog, szép karácsonyt és bátran fog akár rohamra is lendülni a családi szeretet éjszakáján, mert azokat veri vissza haraggal, akik a szégyen és rut szolgaság gyötrő láncait akarták felaggatni a magyar karácsonyfákra.

Kell-e hatalmas szózattal és szár-j nyaló szavakkal magyarázni a hősök nemzetének, hogy mivel tartozik a fiainak, azoknak, akik odakünn döbbenetes hóviharban és a gránátok orkánjában a mi karácsonyunkat, a szenvedések szakadatlanságában a mi örömeinket, a poklok tüzében a mi apró kis karácsonyi gyertyáinkat, széltől kimart arcukkal a gyermekeink sugárzó arcocskáját védik ? A nemzet, amely itthon a maga másik harcát verekszi, e harcnak akármilyen fordulatában is csak büszke alázattal és áradó szeretettel gondol azokra, akiknek fogyhatatlan bátorsága, halállal is, szenvedéssel nem törődő nagy elszántsága nélkül hiába volna itthon minden erő és minden tűrés, akiknek boszuló ökle ha fel nem támad vala, siró szemmel nézhetnők az idén Erdély karácsonyát.

Minden gondolatunk, minden szeretetünk az övék, minden pillanatban, hiszen a halál vörösbetüs ünnepekké avatta hétköznapjainkat is, hiszen a megpróbáltatás mozsarában még a kemény szívek is szeretetre, megértésre, fogékonyságra törtek. De mikor a karácsony aranyos árnyéka vetődik szobáinkba, akkor a maximálhatatlan szeretet minden gazdasága, áldozatkészsége, nemessége feltorlódik szívünkben és nem lehet áldozat, nem lehet teher, amit azért hordozunk és azért viselünk, hogy karácsony legyen a harctéren is, hogy frontjainkon a szeretet ajándékaival jusson végig a nemzet hódolatának szikratávirata.

A magyar királyi honvédelmi minisztérium' Hadsegélyző Hivatala és a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete az idén is megszervezi a „Karácsony a harctéren“ mozgalmat a harctéri katonák karácsonyi megajándékozására. A mozgalom együttes vezetősége, mikor a kérelmével ismét. a nemzet elé lép, egy nagyarányú és hatalmas

sikerű akció emlékezetének hálájával és bizodalmával kéri újból a magyar társadalmat, hogy ismét legyen méltó magához és páratlan katonáihoz. Ugyanazt kérik, amit tavaly és amint katonáink kemény elszántságát nem tudta kikezdeni a pergőtűznek és Bruszilov taktikának semmi pokoli újdonsága, a hitvány árulásnak semmi oláhlelkű számítása, amint őket csak megacélozta és új meg új diadalokra lendíti ellenségeink öngyilkos konoksága, azonképp nem fogyatkozás a nemzet szeretetében, hálájában. ,

A magyar nemzetet sértenők meg, ha nem lenne rendíthetetlen hitünk és reményünk, hogy a szívek százszoros erővel fogják visszhangját verni e soroknak és e visszhang karácsony éjszakáján büszke vallomást, hódolatot és mélységes szere- tetet fog beszélni a véres, havas frontokon, azoknak, akiknek köszönhetjük, hogy senki orvkeze többé el nem tépheti karácsonyfánkról a győzelem ajándékát. Ezt ők ajándékozták nekünk, ezért nekik tartozunk.

HÍREK

Ki a nép közé.

Mi sem mutatja jobban a hadi- kölcsön népszerűségét, mint az a mozgalmas előkészület, mely úgyszólván minden hivatalos beavatkozás nélkül, az új kibocsátásnak már puszta hírére spontán megindult szerte az országban. Innen is, onnan is jön a hire, hogy a magyar gócpontok szóvivői tömörülnek és sűrűén tanácskoznak, hogy megállapítsák annak módját : miként csinálhatnak az új hadikölcsönnek minél sikeresebb propagandát ?

ürömmel vesszük e híreket, mint beszédes jeleit annak, hogy az ország lankadatlan az ő győzelmi elhatározásában és ugyanolyan örömmel adjuk tovább : hadd lelkesedjenek mások is rajta és serkentsenek mindenkit arra, hogy ezeknek a felemelő példáknak a hatása alatt ez a hazafias mozgalom elárassza és magával ragadja az egész országot. Nagyobb szükségünk sohasem volt erre, mint ma, amikor hadi sorsunk igazán csak azon múlik, hogy megadunk-e katonáinknak mindent, ami a háború folytatásának és győzelmes befejezésének elengedhetetlen anyagi feltétele.

Ennek az örvendetes mozgalomnak példáját különös nyomatékkai ajánljuk mindenkinek a figyelmébe. A hatóságok és a pénzintézetek együttes tanácskozása fején találta a szöget, midőn az új hadikölcsön sikere érdekében kiadta a jelszót : ki a nép közé. A bankok ne a pult mögött jegyezzék a hadikölcsönt, hanem vonuljanak ki a nép közé és ott csináljanak annak propagandát. A fiatal tisztviselők kint vannak a harctéren, hát álljanak helyükbe az igazgatósági tag urak s az ő nyomatékosabb szavukkal győzzenek meg róla mindenkit, hogy a hadikölcsön jegyzése nemcsak hazafias kötelesség, hanem egyúttal a legjobb és ugyanakkor a legbiztosabb befektetés is. És vegyenek fel jegyzéseket maguk a hatóságok is, mert ezzel sok províziót takarítanak meg ennyivel is nagyobbodik a hadikölcsön eredménye.

Ki tagadhatná meg ezektől az ideáktól az életrevalóságot s azt, hogy ezeknek a megvalósítása feltétlenül sokat igerő eredménnyel kecsegtet ? A hangulat és a hajlandóság az áldozatkészségre meg van az

„Esztergom és Vidéke“ tárcája.

Üzenet.

Katonák dala. Harctér, 1916.

(Dallam : „Vihar a levelet ide-oda fújja . . .“)

Irta: Somogyi Imre.

Leboru.lt az este ■ . . már a harc se tombol, Sok jó magyar vitéz titkon hazagondol- Tábori tűz mellett, hideg őszi szélben, Megpihen a puska sok remegő kézbenValahol most messze . - ■ talán harangoznak, Sok kicsike házban halkan imádkoznak- Bánatosan kong-bong templomunk hat angja, Ide hallik hozzánk hívogató hangjaMikor csend honol a vadregényes tájon- fíazaszáll a lelkünk fehér álomszárnyon ; Megérezzuk mi a könnyeknek hullását, Meghalljuk a szívek fájó dobbanását.

Hazatérünk mi még virággal és dallal, Szent testvéri csókkal, fényes diadallal - - . Lesz még napsugár is, nemcsak sötét álom, Lesz még egyszer nékünk ünnep a világon ■'

Az anya.

Az eső átvonult az alföldi kis falun. Utána ózondus maradt a levegő, amitől a falu népe is fölfrissült. Lerázta magáról a nehéz nyári munka fáradalmait; a kertek alatt itt is ott is fütty és dal hallatszott. Egyes helyeken pedig haragos kurjantás és életörömtől csengő kacaj vegyült az esti szürkületbe. Az uccákon összefutott esővíz kis tavacskákat

alkotott, amelyekben apró gyerekek hónaljig fölfogott pendellel lubickoltak versenyt a kacsákkal. Néha egy- egy villám cikázott még át a horizonton, amelyet mindig halkabb morajló dörgés követett. A nagy fekete felhő, amely egy fél órával azelőtt csak úgy ontotta magából a vizet, messze elhúzódott, csak ködbefoszló nyúlványai úsztak még a falu fölött és a lenyugodott nap sugarától, — mely mint egy kialvó nagy tüzes korong ült az ég legalsó pe remén — vörös fényben úsztak. A lágy esti szellő fölfrissült, széna és mezei virágillatot kergetett végig a falu két ház sorból álló uccáján.

Dobosy kántor teli tüdővel szívta magába a friss balzsamos illatot s hosszú méltóságteljes léptekkel sétált végig az uccán. Mikor Vargáék kapujához ért, megállt; az udvarról friss hegedű hangok — ütötték meg a fülét. Egy ideig hallgatódzott, nyújtogatta a nyakát, hogy a kerítésen át meglássa ki hegedül, aztán benyitott a rozoga kapun.

Vargáné sietett fogadni az úri vendéget, az első házból egy magasabb széket hozott elő és miután kötényével a portól gondosan letörölte, helyei kínálta meg a kántort, míg maga odébb egy kis lócára kuporodott le.

— Kiváncsi voltam ki hegedül az udvarban — szólt a kántor — gon doltam, talán csak nem a jó Varga bácsi támadott föl.

Az asszony nagyott sóhajtott s nehéz könnycseppek gördültek végig az arcán.

— Nem gyón ammá vissza soha, hej pedig de jól tenné velünk az Isten, ha vissza küldené közénk ! Még egy éve sincs, hogy szegény itt hagyott bennünket mégis, hogy ránk szakadt a nyomorúság azóta. Míg szegény boldogult élt, hát csak kikerült benünket a szükség ; de azóta ... A kendője csücskivel szárítgatta a könnyeit, aztán folytatta : Ebben a gyerekben van minden reménységem, még csak hétéves az ártatlan s már is úgy hegedül, mint szegény boldogult apja. Igaz, hogy mar az én dolgomban is segíthetne, de nem engedek neki dolgozni semmit, mert boldogult apja is sokat mondogatta : egy muzsikusnál fő az újjak mozgékonysága, a munka pedig megmerevíti azokat.

A kántor hosszú ideig hallgatott, csak a botjavai piszkálgatott a lágy sárban, majd lassan vontatott hangon megszólalt :

— Tudja mit gondoltam én Vargáné ? — ebben a gyerekben nagytehetség van, nem szabad hagyni elparlagiasudni, taníttatni kell, még hires ember válik belőle.

Vargáné úgy érezte mintha valami erősen belemarkolt volna a mellébe, amitől a szemei könnyel lett tele.

— Igen, de miből taníttassam, mikor szegény vagyok, mint templomegere ?

— Nem is úgy gondoltam én azt Vargáné, hogy maga tanítássá, — vigasztalta a kantor.

— Ugyan ki törődnek az ilyen szegény ember gyerekivei ?

— Hát én Vargáné asszony, én

fogom taníttatni. Nekem úgy sincs senkim, s ami kicsinye van az embernek úgysem viheti el a feje alatt, csak örömömre válnék, ha látnám, hogy embert csináltam ebből a gyerekből.

Vargáné szemei megteltek az örömkönnyekkel és hálával csókolgatta a kantor kezét.

*

Miután Vargáné a betűvetés titkaihoz nem értet, a leveleket amelyekei Imris tanárai írtak és később amint Imris maga írt, Dobosy olvasta föl. Imris tanáraitól mindig csak dicsérő levelek jöttek. Vargá- gánét ilyenkor mindig boldog meghatottság fogta el, hogy az az „én fiam“ míg Dobosy büszkén gondolt rá, hogy „én fedeztem föl“.

Mikor megjött a hir, hogy Imris a nyilvánosság előtt föl fog lépni, hol igen előkelő társaság lesz jelen, a kántor és Vargáné is lázasan készülődtek. A nagy napra ők is föl jöttek Pestre.

A Vigadó nagytermét zsúfolásig megtöltötte a sok úri nép, a kántor es Vargáné is ott voltak hátul állóhelyen, szorongva várták, mikor lebben szét a függöny. A pillanat elérkezett. Imris körül jártatta a tekintetét a sokaságon, tekintete ösz- szetalálkozott ott hátul avval a két lázas fényben csilogó szempárral. Mélyen meghajtotta mágát és kipi-• pult arcai emelte a áliához a hegedűt, hogy ott azoknak megmutassa mennyire haladt.

(Bef. köv.) Németh Pál,