Esztergom és Vidéke, 1916

1916-11-12 / 89. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. november 12. leiratában az egyesületi taná­csot azzal a megbízással, hogy az Orsz. Kath. Tanítói Segély­alap középponti bizottságának rendes évi munkáját végezze. Aggódva tapasztaljuk mind­nyájan, hogy az olthatlannak mu­tatkozó világégés és' borzalmas tömegpusztítás az emberiség anyagi és szellemi tevékenységé­nek mindenágában, a nyilvános és magán élet összes viszonylatai­ban igen heves rázkódtatásokat, rendkívül súlyos zavarokat, be- láthatlan következményekkel fe­nyegető bonyodalmakat idézett elő. Vetődnek azonban a vérfagy- laló események szédületes for­gatagában oly jelenségek is fel­színre, amelyek becses tartalma és magas értéke emelően hat a lelkekre, megvilágítókig a jövő homályba burkolt ösvényeire. Sugaraik fényénél könnyeb­ben ismerik fel az elmék a komoly feladatok kívánatos meg­oldásának mélyebben rejtőző té­nyezőit és feltétetek. Tüzük melege az üdvös tanulságok mél­tánylására hevíti, követésük el­határozására lobbantja a lelkeket. Különösen azok figyelmére érdemesek a háborús bonyodal­mak sűrű hálózatán átszűrődő tanulságok, akik a nevelés és tanítás mezején fáradoznak. Az iskola falainak kellene azokat első sorban befogadniok és visz- hangoztatniok. Este a fehérbe öltöztetett kislány kihűlt, merev porhüvelye körül ki- gyultak a halvány gyertyalángok és a szülők ott ültek virrasztottak, ki­szikkadt, megüvegesedett szemmel bámultak a semmibe. Az ember mé­lyet sóhajtott és szólt : — Ha délben a gazdánk ide en­gedi az orvost, még lehetett volna segíteni. Az asszony bólintott, a szemében összefutott a könny és fényes ba­rázdákat vonva gördült le az arcán. Többet nem beszéltek, az ember fölkelt és kiment. Úgy éjféltájban egy sötét alak má­szott be a kastély ablakán. A kö­vetkező pillanatban éles gyerek vi­sítás és tompa ütések zaja hallat­szott. A gazda is fölriadt, rémülten futott a gyerekek segítségére, de egy pár hatalmas ütés őt is elné­mította. A cselédség összeszaladt és borzadva látták urukat és két kis fiát vérbefagyva és Jánost, amint véres baltával apatikus nyugalommal állt mellettük . . . A bíróság előtt azon kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, hatá­rozottsággal jelentette ki, hogy nem. Az ügyész rárivalt: — Hissz a tanuk vallják, hogy a baltát előbb megélesítette, tehát előre megfontolva követte el a merény­letet. — Igen, megfontoltam előre. — Megbánta-e a tettét? — szólt az elnök. — Nem bántam meg, de nem ér­zem magam bűnösnek — szólt Já­nos meggyőződéssel. A bírák elszörnyüködve hallgat­ták a vallomást és egyhangú hatá­rozattal kötél általi halálra Ítélték a vádlottat. Németh Pál. Igaz, véres betűk hirdetik. Jel­képezni akarják azonban a fej­lődés és haladás bíborát, amelybe a jövő majd azokat a tájakat öltözteti, amelyek megszívlé- lésre méltatják és megvalósítá­suk körül buzognak. Messzire világító lángok tűz- nyelve vetíti az egek magas bol­tozatára, de csak azért, hogy min­den szem észrevehesse, megpil­lanthassa, rájuk tapadjon. Agyú- moraj, fegyvercsörgés, csata­kiáltások és jajveszékelések zivataros világából hangzanak, mintha különös ünnepélyesség­gel akarnák tudtunkra adni, füle­inkbe zúgni, hogy terjedésük akadályokat, érvényesítésük ne­hézségeket ne ismerjen. Változatos sorozatukban kü­lönösen az a félreismerhetlen tény ragadja meg figyelmünket, minő erővel lángolt fel a hit a keblekben. Az 1870/71. évi hadjárat idején sűrűén lebbentek el a legéle­sebb gúny szavai „az imaköny­vek hősei“ ellen. „A lefolyt év óriási küzdelmei alatt — olvas­suk egy akkori hírlap hasábjain — misem bizonyult annyira ér­téktelennek és meddőnek, mint a dogmatikus kereszténység.“ Teljesen most sem hiányoz­tak az ily nyilatkozatok visz- hangjai. Álig repült ki az első ágyúgolyó, alig oszlott szét az első puskapor-felhő, midőn a távolabbi nyugaton a hatalmasok egyike, a hitre célozva, e sza­vakat bocsátotta világgá: „Ki­oltottuk a fényt, amelynek su­garai az égből ragyognak.“ Nem mondható ennélfogva, hogy az eszményiesen vallásos hősök, a Machabaeusok kora derült fel! Elvitázhatlan mindazáltal,hogy a béke áldásos munkájában le­folyt négy évtized vastag föld­réteget halmozott a rideg elfo­gultság gőgös megnyilatkozásai fölé. Magvai el lőnek temetve az alacsony lelkű előítéletek és szenynyes érdekek mocsaraiba. Nem voltak képesek újból a régi erővel előtörni, felburjánozni és elhatalmasodni. A mélyebb belátás és tisztul- tabb érzés a népek túlnyomó nagy részénél nemesebb gon­dolkozást érlelt. Meggyökerez­tette azt a vallásos érzületet, amely — mint Dante dicsőítőleg hangsúlyozza'— „erőt és bá­torságot ad minden küzdelem­hez“. Amelyre Vilmos császár utalt, midőn 1914. július 31.-én emlékezetes szavait mondotta : „Most pedig vonuljatok a tem­plomba. Omoljatok térdre Isten előtt és kérjétek segítségét derék hadseregütik számára.“ Uralomra jutott az áhitat és buzgalom, a magába szállás és az isteni gondviselésbe helyezett törhet- len bizalom. Avagy mit tesznek a harcvágyó csapatok?! Meg lévén győződve, hogy — mint a királyi lantos mondja — „nem a kard, pajzs és dárda, hanem Isten dönti el a csaták kimenetelét“ : a kereszt tövé­hez irányítják lépteiket, mielőtt a borzalmas mérkőzések színtere­ire vonulnak. Oda borulnak, ahol a kiengesztelődés, a megnyugvás, az erősítés és vigasz forrásai fa­kadnak. Ahol türelem, kitartás meríthető az emberfeletti fára­dalmak és nélkülözések elvise­léséhez. önfeláldozás a súlyos megpróbáltatások emésztő szen­vedéseihez. Visszatükröződései e tények ama vallásos és hazafias lelkű- leinek, amely a legszélesebb ré­tegeket jellemzi és élteti. Mint a delejtű a legmozgal­masabb hullámzások és leghe­vesebb viharok között is hű­ségesen mutatja a világtájak fek­vését : akként sugalta ez ér­zület a legsúlyosabb megpró­báltatások válságos napjaiban azt az irányt, amelyet harcosnak és otthon maradottnak egyaránt kö­vetnie kell. Nélküle alig lehetne megma­gyarázni azokat a nagylelkű áldozatokat, amelyeket a hadvi­selés érdekeinek vetélkedő szol­gálatában, ' a felszerelési kellé­kek gyors felhalmozásában, majd a sebesült hősök fáradhatlan gon­dozásában, a rokkantak bőkezű gyámolításában, az özvegyek és árvák lelkes felkarolásában szinte bámulattal szemlélünk. Nélküle alig lehetne azt az egyértelműséget, öszhangot, együttérzést és testvériességet elképzelni, amelynek láncai oly szorosan fűzték egymáshoz a kebleket, hogy egyenlő ujjon- gásra ragadta az öröm, egyenlő busongásra hangolta a fájdalom. Elnémult hatásuk alatt minden ellentét. A gyűlölet szenvedé­lyessége lelohadt.-A harag gyú- anyaga elhamvadt. A cselszövé­sek ármánykodásai háttérbe vo­nultak. A súrlódások éle eltom­pult. A viszály heve lecsillapult. Mint az arany a kohóban, úgy tisztultak meg a vallásos és hazafias lelkűiét fellángolt tüzé- ben az érzések és nemesedtek a hajlamok. Az egyszerűség és takarékos­ság leküzdötte örökös vetély- társait.: a kényelemhajhászást, a könnyelműséget és pazarlást. Részvét lopózott az elzárkózott, rideg szívekbe. A szűkkeblű- ség jegét felolvasztotta az áldo­zatkészség és jótékonyság me­lege. Midőn a derűs kilátások és kecsegtető remények fényesen ragyogó napját az aggodalmak és szorongattatások fokozatosan elsötétülő felhői homályosították el: bánkódás szállt a szívekbe, búnak eredtek a lelkek. Mindaz­által nem rendült meg, szilárd­ságából mitsem veszített a bi­zalom, amelyet a kedvező ala­kulások iránt tápláltak. Midőn a napokig tartó pergő tüzekben, a záporként omló go­lyók és gránátok között, vagy az őrjítő közelharcokban gyönge szalmaszálak gyanánt hullottak a halál kíméletet nem ismerő kaszája előtt a viruló nemze­dékek: patakzottak a könyűk, szomorúan csillogtak a fájda­lom gyöngyei. Megmaradt azon­ban a szemek nyugodt tekintete, amellyel a jövő eseményei felé pillantottak. Midőn századokra visszate­kintő hatalmas alkotások, pótol- hatlan műemlékek dőltek ro­mokba ; gazdag városok, virágzó községek, kánaáni vidékek pusz­tultak el és lakosaik, mindenü­ket elveszítve, rémülten kerestek részvevő falak között megnyug­tató menedéket: összeszorultak a szívek, keserűen jajdultak fel a keblek. Fenntartotta mégis a lel­kek egyensúlyát, száműzte a csiiggedést az a felemelő tudat, hogy az isteni könyörület, se­gély és védelem hatványozott akkor, ha a veszély, az el- hagyatottság és nyomor a tető­pontra hág. Megbecsülhetlen kincset, óri­ási erkölcsi tőkét, magas szel­lemi értéket képvisel az a lel­kűiét, amely e nemes tulajdo­nokban, erényes jellemvonások­ban nyilvánul. Gondos ápolása ennélfogva, megőrzése és bizto­sítása a jövőre nézve múlhatlan feladat. Szerencsés megoldása tekintetéből aggályosán kell a későbbi nemzedékek képzése és irányítása körül minden erőt egyesíteni, minden ügyekezetet öszpontosítani. fia a közéleti viszonyok kedvező fordulatát, előnyös átalakulását várjuk és kívánjuk a jövőtől, nagy gondot kell a népiélek felkarolására, kiművelésére fordítani. Mindenki számára fel kell tárni az iskolák kapuit. Éreznie kell minden gyer­meknek, hogy egyetlen hely sem zárul el előtte, amely tehetségeit megilleti. Módot kell nyújtani arra, hogy a nemzet minden tagja birtokába juthasson azoknak az ismereteknek és készségeknek, amelyek képességei és hajlamai érvényesítésének hathatós emel­tyűi, a haza javára teendő szol­gálatok legbiztosabb zálogai. Az államnak és egyháznak, az iskolának és családnak, a nyilvános és magán életnek, gondos, tudatos és lankadatlan tevékenységet kell azértis kifej­teniük, teljes odaadással közre- működniök, hogy a nemzeti köz- művelődés eszményi magaslatra emelkedjék és jótéteményeit a társadalom legalsóbb rétege, a nép legegyszerűbb gyermeke is élvezhesse. * Céljaira, feladataira nézve oda

Next

/
Thumbnails
Contents