Esztergom és Vidéke, 1916

1916-01-20 / 5 .szám

SZER KÉSZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMŰN ATÁRSAK : D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ES D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. MYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA A közvéleményről. Minden életrevaló, egészséges magyar városunknak egészséges közvéleménye van. Az irányító közvélemény édes atyja a közérdek és édes anyja a felebaráti szeretet, édes gyermekük pedig a közjólét. A haszonleső magán érdeknek ellenben mostoha apja az önzés, mostoha anyja a telhetetlenség, fattyuhajtások, tehát nem lehet egyéb, mint visszaélés. Az uralkodó közvélemény alárendeltje szokott lenni a nemes indulatú magánvélemény, ami különben szintén a közjó érdekét szolgálja. Ezzel a jótékony verőfénnyel ellentétes a személyeskedő külön magánvélemény, mely mindig magánérdekű, tehát a közélet ismert árnyéka. Valamint minden teremtménynek más az egyénisége, épen úgy minden városunknak más a jelleme. Esztergom kivételesen ősi történeti hagyományok örököse. Ami eszményünk Örökké Szent István királyunk magasztos jelleme marad épen úgy, mint Nagyvárad Szent László királyunké, vagy Kolozsvár Hunyadi Mátyásé. Szent István élőemlékét hirdeti szülővárosában a Magyar Sión föltámadása a Várhegy ormán és völgyében. Milyen gyászos sorsra jutott Esztergom a másfélszázados török uralom alatt! Minden nimbuszunk és reményünk meghalt szabadságunkkal. Az esztergomi érsekség, a káptalan, a papnevelő intézet, szóval az egész Magyar Sión Hazánk nyugati részére menekült. Ekkor virágzott föl Nagyszombat és Pozsony, mikor Esztergom lehanyatlott. Szent István védőszelíeme azonban visszaszerezte megbűnhődött szülővárosának az elvesztett Örökséget a mult század elején. Első királyunk első temploma helyén újjászületett Széchy érsek hires bazilikája, az ország legfölségesebb főszékesegyháza. Kinőttek alatta sorra a véres romokból a kanonoki paloták, az uralkodó szeminárium és a pompás hercegprimási székespalota. Haza került az értékes főszékesegyházi könyvtár is. A hatalmas építkezések hatalmasan restaurálták polgárságunk jólétét. Az esztergomi közjólét ősforrása mindenkorra Szt. István öröksége marad. A ország alapító nagy királyt kell tehát első sorban szolgálnunk, ha méltó földijei óhajtunk maradni. Hassák át közvéleményünket is városunk védőszentjének fönséges erényei Tanuljunk tőle gyermekeinket nevelni és szegény népünket istápolni. Az ő magasztos és krisztusi felebaráti szeretete oktasson minket polgártársaink szeretetére. Ez a valódi felebaráti szeretet irtsa ki lelkünkből a kapzsi önzés, az áldatlan önérdek és színtelen közöny minden csiráját és ojtsa lelkünkbe a közérdek önzetlen szolgálatával a közélet altruizmuszát. Akkor nem zsarnoskodik tovább az egyéni önérdek és diadalmaskodik mindnyájunk áldásos verőfénye gyanánt a közérdek. Mennél kevesebb inség, nyomor vagy fájdalom lakozik Szt. István városa házikóiban, annál több gyönyör és öröm sugárzik szívünkből, ha felebaráti jóindulatunk áldásait észrevesszük. A közérdek munkálja tehát a közjólétet minden vonalon az egységes közvélemény erős karjaival és akkor a béke korszaka — több szerencsés auspicium szerint — kétszeresen jutalmazza meg nemsokára minden esztergomi polgártársunkat, Dr. Kőrösy László. A legnehezebb fázis, a melybe most jutottunk. Nehéz nemcsak a feladatok mérhetlen nagysága miatt, hanem e fázis természetének megfelelő látszólagos eseménytelensé& miatt is. Határainkat az óhajtott távolságokig kiszélesítettük, a védelemre megerősítettük. Nem várhatunk immár más haditudosítást, mint az ellenséges támadásoknak e védőgátakon való szétforgácsolódását. E hirek is megnyugtatók ugyan, de a nagy győzelmek és eíőhaladások által s az ezek következtében remélt béke varasában túlcsigázott idegzetünket ki nem elégítik. Tudjuk, hogy a diplomácia óriási munkát fejt ki a még úgy a hogy semleges államok megnyerésében, dehát mindez a titokzatosság leple alatt történik. Nekünk itt se jut más szerepünk, mint a titkok kipattanásának idejét megvárni. Várni pedig a legunalmasabb dolog. A mi az idegen világrészekben készül és történend, bár az ellenségeink nagy érdekeinek veszélyeztetésével az ő szívós makaccságuk megtörésére irányul, a mi lelkes érdeklődésünk körétől egy kicsit messzi esik. Itthon pedig meg kell térnünk minden érdeklődésünkkel a politikai és gazdasági élethez, azonban a régihez képest azzal a fontos különbséggel, hogy ezt most a hadviselés, a legsúlyosabb hadiállapot hátterében kell megtenünk. És ebben a legnagyobb erőkifejtést jellemző csendben és mozdulatlanságban, a várakozás kinos feszültségével kell várnunk a nagy dráma végkifejlődését. De hogy ez így van ebben — a kultúra jelét kell észrevennünk. Sejthető volt a mit a háború gyors végét jósló hamis prófétáknak jóelőre megmondottuk, hogy e háború eredményét nem a szoros értelemben vett hadi és katonai esélyek fogják megérlelni. Az európai kultúrának megfelelően ádáz versenyre kellnek itt a népek szellemi és erkölcsi tulajdonságai is, s nem lehetetlen, hogy a végső eredményt már nem is a fegyverek, hanem ezek a tulajdonságok fogják meghozni. A háború elején sokat jelentett a hadsereg létszáma az ágyuk, fegyverek és muníció mennyisége ; később nagy fontosságúnak bebizonyult a haderőt alkotó ember anyag kvalitása, s most végül — kezd kidomborodni, s háború sorsára vonatkozó nagy jelentősége a hadviselő népek jellemének. Ma már nem mondjuk, nem is hisszük, hogy az lesz a győztes, akinek több a katonája, ágyuja és muníciója, avagy a kinek jobb a katonája, hanem mely nemzetnek szívósabb a népe. Aggodalom helyett jól eső büszkeséget érzünk, mikor ezt a tényt megállapítjuk. Mert valamint a német népet valamely nemes nemzeti önérzet és ambíció a szó igaz értelmében vett nagy hatalommá edzi, amit bolgár szövetségeseinkről is elmondhatunk úgy bennünket is felemel, összetart és megacélos a történelmi tradicióinkban gyökerező becsületes magyar hazafiasságunk. E hazafiasságnak azonban, mely nálunk elsősorban hatalmas érzelmi momentum, most — nem kevésbé hatalmas értelmi és akaratbeli momentummá kell konszolidálódnia. A végjáték nem az érzelmek hevét, hanem sok gondolkozást, bölcs megfontolást és erélyes cselekvést kivan. Berendezkedünk úgy, mintha évszázadikig kellene így maradnunk. Nélkülözünk, mindenről lemondunk itthon, hogy minden meg legyen határainkon. Nem válogatunk a munkában, s mi akiket eddig talán csak az irodalom és művészet eseményei érdekeltek, félre téve a könyvet, s levetve a keztyüt, ha kell, megragadjuk az ásót, kapát, ekeszarvát, s ugyanolyan érdeklődéssel törődünk termőföldjeink kellően meg-