Esztergom és Vidéke, 1916

1916-06-18 / 47. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. június 18. Sokszínű az ember. Sokáig azt hittük, hogy csak kétszínű. Ma meg­tanított az élet sokszínűnek látni az embert. Azt az embert, aki elrejti magát az arc mögé. El- csunyult korban élünk. Az élet hirtelen átalakult, megváltozott. Meglazultak az erkölcsi fékek Valami őrült rohanás folyik kö­rülöttünk a pusztulásba, a ve­szedelembe. Az emberek mindent letapos­va, minden íinomságból, erköl­csi érzésből kivetkőzve vad iram­ban rohannak a pénz után. Eszü­ket vesztik, elbuknak még mie­lőtt célhoz érnek. Nem lehet megállítani őket. Hajszolják a pénzt, hogy megszerezzenek olyan örömöket, kielégítsenek olyan vágyakat, amelyek testi, lelki romlásba visznek. Ma annyi sokszínű ember szaladgál előttünk, hogy a sok színtől már alig látunk. Nem vagyunk sohasem biztosak benne, vájjon az, aki ma játszi kedv­teléssel gyűrűs újjai közt séta­pálcát forgat, holnap nem bilin­cseket zörget-e majd a kezén, a börtön fenekén. A becsület minden embernél csak addig tart, amíg el nem követ vala­mit. És ebben vagyunk bizony­talanok, itt leszünk aggódókká, vájjon melyik pillanatban követ­kezik be, amikor az emberi gyengeség, a bűnre hajlandó­ság elmeríti végkép azt, aki ma barátunk, aki ma bizalmunkat bírja. A nagy életen átömlő folyam, vélemény kürtjei és kíméletlenül ütötték a tarokkot, vagy a magyar kártyát harsány dialóggal. A mozgalmas nagy terem után következett a lenézett, lógos tanyá­ja, ahol vagy a kopott könyvtárban turkáltak valami szellemi táplálék után, vagy pedig süketnémán sak­koztak sőt még dominóztak is a páriák. Ezek a csöndes tagok suttogva társalogtak, mérsékelten köhécseltek, mert föltűnően ragaszkodtak társa­dalmi kasztjuk szigorú alapszabá­lyaihoz. Minthogy a kaszinó díszelnöke minden áldott nap díszebédet sze­rencsés élvezni, ebéd után keleti szőnyeges ottományán szokott keleti sziesztát élvezni. Ennélfogva az ifjú titkár volt kénytelen az új tag kö­zömbösségének jegét megtörni. — Vizhegyi Vilmos, kaszinó tit­kár I — mutatkozott be az újságol­vasó új tagnak. — Nem méltóztatik kérem egy kis feketekávéra a tisz­telt tagtárs urak közé fáradni? — Köszönet. Már feketéztem a vendéglőmben, — felelte kifogásta­lan nyugalommal az új tag. Nem méltóztatik kérem talán a kár­tyajátszmák úri szórakozásaiban részt venni ? — Nem szoktam kártyázni. Vizhegyi Vilmos ekkor — hivata­los szokása szerint — nagyot nyelt. — Talán a billiárdot méltóztatik kultiválni, tisztelt tagtárs úr? — Nem szoktam billiárdozni. — Szabad kérdenem — folytatja a leforrázott titkár csak azért is — amely lendítő erőt ad a becsü­letes továbbhaladásnak, egyre- másra veti fel a társadalom er­kölcsi halottjait, akiknek hullái­tól megborzadunk. Nem nagy időközökben jelentkező, múló tünete ez a mai kornak, ha­nem fájdalom, állandósult je­lensége. A hadseregszállítók hosszú sora mellett az észre nem vett kis és nagy csalók névtelen tömege között íelbuk- kanik a közéletnek egy-egy alakja. A képviselő, vagy a pré­post, mint hadseregszállító, meg- gyalázója nemzeti életünknek. Emberek, akik hangosak, akik részt mernek követelni a köz­életi működésből és szereplés­ből, akik becsületben, csend­ben, szegénységben vagy nyo­morban küzdő, dolgozó töme­gek hátán emelkedtek magasba, vájjon nem lámpavasra való csalói-e annak a népnek, annak a nemzetnek, amelyet elég me­részek a maguk számára ki­használni? Az emberek sokszínűségét eltakarja a puha test. E mögé búvik az a sok szin, amelyet az emberi tulajdonságok nevé­vel neveztek. Valami felismer- hetetlen, láthatatlan erő műkö­dik a ma élő emberek korában. Ez a az erő lazítja meg az em­berekben az erkölcsi féket. E fék nélkül indul meg a lejtőn a rohanás a guruló pénz után. Ez láthatatlan erő hipnotizálta az emberiséget. A munkának nincs értéke. A becsületesség­nek nincs jövedelmezősége. Ez az erő olyan életre viszi a nem lenne szerencsénk ma este tár­sasvacsoránkra ? — Sajnálom. De még nem telt le gyászévern. Vizhegyi Vilmos indiszkrétül csuk- lani kezdett. A két kiérdemült öreg urat fölébresztette az a szokatlan hang. A titkár nyomtalanul eltűnt rohamaival, az új tag kifogástalanul olvasta tovább a Budapesti Hírlapot, a két öreg úr jelentőségesen pedig összenézett. Megeredt ekkor a társalgás. Mind inkább belémelegedtek az okos be­szédbe. Nem volt abban egy porcika politika, egy szemernyi emberszólás, még egy mákszemnyi pletyka sem. Az új tag az irodalomról és a mű­vészetről csevegett legszívesebben. A két öreg úr elragadtatva élvezte ezt a ritka kaszinó csemegét, mely­nek a háború előtt a kaszinóban „unalmas téma“ volt a hivatalos neve. Mikor a két öreg úr ozsonatájt nyájasan kezet fogott a kifogástalan úrral, odakint sorra fölpattantak a kártyamatadórok és azt tudakolták a távozó jó öregektől, hogy ugyan milyen lehet az a különc új tag, ki talán a kaszinó megreformálására készül, mert se nem kártyáz, se nem karamboloz, se nem fuzionál velük. A két érdemes tanú ekkor majd nem egyszerre ezt mondotta : — Igazán nincsen köztünk több ilyen kifogástalan úr, mint ez az új tag, a kivel jó lesz mielőbb nektek is ismeretséget kötni 1 Dr. Kőrösy László. QxQx gyenge, férfiatlan embereket, amely könnyű, mint a félvilági nők élete. A könnyű munka, a könnyű élet jelszava már sok embert megölt, az egyiket testben, a másikat lelkileg. Becsülettel senki sem kerül ki belőle. A sokszínű emberek sok bűne már országos veszedelem. A tör­vény szigora, a dolgozó népek megvetése kell hozzá, hogy az erkölcsi alap nélkül élő embe­rek faja az utolsóig kidőljön. K. N. & napközi gyermek- otthonainkról. Méltó dicséret illeti a magyar föld­műves nőket azon emberfeletti, meg­feszítő munkáért, melyet most, e küz­delmes, nehéz napokban a határban végeznek. Örömmel és hazafias büszkeség­gel tekintünk körül a szántóföldeken és bizakodó boldogsággal szemléljük a szép ültetményeket s a hullámzó gazdag vetéseket, melyek a reánk erőszakolt véres háború sikeres be­fejezésének egyik legerősebb tám­pontját képezik és melyek jórészt az ő fáradságuk eredményei, mert derék jó földmívelő férfiaink színe java a harctereken küzdvén, a völgyek és hegyek gondos megművelése a gyer­mekek és öregek, de íőleg a szor­galmas földmívelő nők érdeme. Ámde ezek legtöbbje csak úgy fe­lelhet meg nehéz feladatának, ha apró gyermekeiknek, a haza jövő reményeinek napközi ellátásáról gon­doskodunk. És itt domborodik ki a hadbavonultak segélyezésére alakult helybeli bizottság áldásos működése, mely három napközi gyermek ottho­nában az év minden szakában, de különösen a nagy mezei munkaide­jében szeretetteljes gondozásban éf teljes ellátásban részesíti hőseink apró kisdedeit. Annak megvilágítására, mily szük­ség van e gyermekmenhelyekre, szóljanak a csalhatatlan számok : Az elmúlt május havában a három napközi gyermekotthonban napon­ként átlag 400 gyermek volt gondo­zásban és mindennap közel 300 nyert teljes ellátást ; a május havi teljes ellátási napok száma jóval meghaladja a hat ezret és csupán ezen egy hónap alatt több mit 14.000 adag kenyér osztatott ki a gyermekek között. Már csupán ezen kenyéradagok felszelése óriási munkát jelent és ha figyelembe vesszük, hogy ez csak egy töredék része azon nagy fáradt­ságnak, melyet a napközi gyermek otthonok kedves gondozói két év óta naponta, kora reggeltől késő es­tig, lelkűk teljes melegével és pá­ratlan szeretettel önként teljesítenek, úgy látjuk csak tisztán azt a lelkes hazafiasságot és nemes gyermek szeretetet, melyet az otthonok fárad- hatlan vezetői: Szvobodáné Kubicza Anna és ennek hűséges élettársa Szvoboda Román, továbbá a Szent Annái zárda tisztelt Főnöknője és kedves testvérei, valamint a szent- györgymezei árvaház érdemes Fő­nöknője és tisztelt nővérei a Haza oltárára áldoznak és melyért mind­nyájunk őszinte köszönetére és mély hálájára tarthatnak igényt. Természetes, a napközi gyermek- otthonok ily tömeges igénybe vétele a segélyező bizottság pénzerejét erősen igénybe veszi úgy, hogy az eddigi kiadások már meghaladják a 16,000 K-át és minekfolytán tarta­lékjaink nem sokára kimerülnek, rö­vid idő múlva ismét a nagyközön­ség jószívűségéhez kell apellálnunk. Önzetlen működésünket az utolsó három hónap alatt csupán a méltó- ságos főkáptalan támogatta a rend­szeres havi 150 K, összesen tehát 450 K kegyes adományával, mely nemeslelkű áldozatkészségért ez al­kalommal mondok hálás köszönetét. Blesttl Ferenc, a Segélyakció pénzkezelő elnöke. |EB| hírek, I® Hadiasszonyok nótája. Előre bocsátom: tisztelet azoknak, Akik az alábbiakhoz nem tartoznak, Mert ugyebár kérem, akinek nem inge, Hogy magára vegye arra nincsen címe ? A háború haáá álljon A segély csak hagy járjon- Mjg az urunk itthon volt, Arany gyűrünk úgy sem volt Igyunk rája komám asszony ! A háború haáá álljon, A segély csak hagy járjon Mig az urunk itthon volt, Slingelt szoknyánk úgysem volt, Igyunk rája komám asszony-' A háború haáá álljon A segély csak hagy járjon Mig az urunk itthon volt, Ilyen áolgunk úgysem volt, Igyunk rája komám asszony ! Kérjük az egek urát Tartsa fent háborúját Mert ha urunk itthon lesz, Ilyen dolgunk úgysem lesz: Igyunk rája komám asszony. Ki véd meg bennünket? Hogy a háború drágaságot teremt, ezt mindenki tudta, min­denki várta; de hogy cégére alat* a spekuláció olyan mizé­riákat növeszt gombamódra mes­terségesen, amelyeket némi jó­zan előrelátó intézkedéssel el lehetne kerülni: ez mégis meg­lepetésszámba jött. Mert ha ná­lunk a háború alatt kifogy a tea,'ebben még van ráció; de ha nem kapunk zsírt, ha a liba párja 100 korona, csak azért, hogy egy-egy vastag ko­fa meggazdagodhassék rajta; ha uton-utfélen a legprimitívebb élel­micikkért úgy küzködünk, mint­ha az ellenség tartaná kezét raj­ta ; ez már perverz, utálatos ál­állapot, amelyen akárhogyan is, de változtatni kell!

Next

/
Thumbnails
Contents