Esztergom és Vidéke, 1916

1916-06-11 / 45. szám

1916. június 11.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

O

telni és továbbra is egyedüli törekvésem, sőt életcélom az lesz, hogy e felemelő és megtisztelő bizalmat kiérdemlendő, lankadatlan buzgalommal és aranytiszta becsületességgel működjem társaságunk folytatólagos fejlesztésén és virágzásán.

És a midőn Önöket arra kérem tartsanak meg engem a már leáldozó 40 éves jubilánst — a még hátralévő rövid időre is, a nekem mindenek felett kedves és értékes barátijóindulatukban, egyben mindnyájuknak, első sorban pedig kedves szónokaiknak őszinte hálás szívből mondok köszönetét a csekélységemet oly végtelen megtisztelő, de engem valóban érdemet- lenül ért mai nagy kitüntetésért és kedves ünnepségért, de koszorúba fűzöm a nekem átnyújtott kedves, illatos virágokat és visszaszármaztatom azokat, az elismerés pálmaágával az intézet vezetőségének és részvényeseinek, mert mindenben egyedül ezeké az érdem és dicsőség, mivel csak ezek jóindulatú lelkes támogatása emelte társaságunkat azon polcra, melyen Isten segítségével ma áll!

Ezek után azon imaszerű fohásszal fordulok a Mindenhatóhoz : engedje, hogy közhasznú és minden izében reális intézetünk az Önök, valamint utódaik bölcs vezetése alatt a közjó javára az idők végtelenségéig virágozzon és gazdagon ontsa jövőre is áldásos gyümölcseit a részvényesek és a közönség javára!

Ezzel befejeztem volna mai napon szívemben hullámzó meleg érzelmek tolmácsolását, mégis, minekután az az óhajom, hogy a mai kedves napnak, életem e forduló pontjának szerény, de maradandó emléket állítsak, továbbá, hogy a társaság iránti mély hálámnak, de egyúttal tiszttársaimmal szemben mindenkor érzett meleg szeretetemnek kifejezést adjak, bátor vagyok ezennel, az Esztergomi Takarékpénztár Részvénytársaságnál az intézeti tisztviselők gyermekei javára 10.000 korona ösztöndíj alapítványt tenni, —

és kérem a tisztelt Közgyűlést, hogy az intézet iránt mindenkor érzett őszinte szeretetem, mély hálám és soha meg nem szűnő ragaszkodásom ezen külső jelét kegyesen elfogadni szíveskedjék.

E családias jellegű felemelő ünnepség befejezéséül köszönetét mondott még az ünnepelt a helyi, a főváros és messze vidékről egybegyűlt vendégeknek a megjelenésükkel intézetét és saját személyét ért megtiszteltetésért.

A közgyűlés bezárása előtt Mattya- sóvszky Lajos elnök köszönetét nyilvánította a közgyűlésen részt vett vendégek és részvényeseknek, kimondja határozatilag az összes indítványok egyhangú elfogadását, viszont újabb indítványt nyújt be az iránt, hogy a korábbi szokáshoz híven az intézet Bleszl Ferenc igazgató életnagyságú olájfestésű arcképét a tanácskozó terem díszére szerezze be, mely indítvány hasonló lelkesedéssel emeltedett határozattá.

A ■ díszközgyűlés végeztével a vidéki vendégek részére a Fürdő szálloda kerthelyiségében társas ebéd volt, hol a fehér asztal mellett ősi magyar szokás szerint számos pohárköszöntő hangzott el, az ünnepelt irányában megnyilatkozó tisztelet és megbecsülés kifejezéséül.

In memóriám.

Eöztergomban vannak számottevő kultúrértékek, de nincsenek, azaz ritkán történnek igazi kultúresemények. A nehézkesség és a felületesség: a magyar elméknek emez öröklött hibái sehol sem oly otthonosak, mint a kisvárosokban. Ezek a hátráltatói, visszaszorítói, elfojtói minden valamirevaló szellemi mozgalomnak. Ha mégis sikerül olykor valamely kisvárosban a szellem munkásainak összetartó munkával olyan eseményt produkálni, amely bizonysága a magyar elmék nagyobbrahiva- tottságának, akkor ezt oly ünnep számába kell vennünk, melyre méltó minél tovább s minél gyakrabban visszaemlékeznünk.

Ilyen emlékezetre méltó valódi kultúresemény volt Esztergom életében a helyi iskolák együttes háborús kiállítása. Kétségtelen, hogy csak kevesen fogták fel az értékét úgv, amint megérdemelte volna; de az bizonyos, hogy az esztergomi tanító testületek olyat mutattak fel vele, amire nálunk jóval nagyobb városok is büszkék lehetnének, mert ezt a mi kultur- ünnepünket a krónika a messze jövőben is emlegetni fogja.

A kiállítás fontosságát és célját különösen két remek beszéd domborította ki előttünk. Az egyiket Parcsami Henrik, bencéstanár mondotta el a kiállítás megnyitásán, a másikat dr. Walter Gyula prelátus a főreáliskola hangversenyén.

Tartozunk vele krónikási tisztünknek, hogy e beszédeket Esztergom kultúrtörténete számára lapunkban itt szóról-szóra megörökítsük.-u ☆

Parcsami Henrik beszéde.

Méltóságos Védnökeink, Nagyságos Társelnökeink. Kedves Kartársaim, Mély ént is zt élt Közönség !

Városunk főreáliskolájának egyik buzgó, vérbeli pedagógusa már tavaly megcsinálta iskolájának szőkébb keretében, az idén pedig az összes helybeli tanintézetek bevonásával nagyobb méretekben megtervezte az iskolai háborús kiállítást. Az eszme az iskolák jórészét föntartó város vezetőségénél, a m. t. polgármester úrnál, lelkes pártolásban, a budapesti gyermektanulmányi társaság részéről szíves támogatásban a helybeli pedagógusok közül azonban többeknél hűvös fogadtatásban részesült. Amennyire örvendetes és méltánylandó volt az előbbieknek álláspontja, annyira tiszteletreméltó az utóbbiaké. Mert bármennyire megértettük is, hogy a tanulók lelkének önkéntelen megnyilatkozásairól van szó, mégis éreztük, hogy a megnyilatkozásnak eszköze is van, minő a stílus, a rajztehetség, a kézügyesség, ezek pedig az iskolákban

nagyrésztmellókes szerepet visznek, egyikmásik teljesen hiányzik, vagy a háború alatt immár két esztendeje — szünetel. Tudtuk azt is, hogy tanárnak és tanulónak egyaránt kevés az ideje, mert a helyszűke és idő rövidsége miatt megfeszített munkát kell mindegyiknek' végeznie és a háborús körülmények, a minden iskolában megapadt létszám miatt, minden tanügyi személynek jóval erején felül kell dolgoznia. Legyen elég e két okot említenem mint olyanokat, melyek bennünk agyodalma- kat keltettek arra nézve, hogy mi ily nagyarányú programmot megvalósíthatnánk úgy, hogy avval a szakférfiak és a nagyközönség nyilvánossága elé léphetnénk.

De amikor — újra meg újra — figyelmesen áttanulmányoztuk a Gyermektanulmányi Társaság alelnökének, Nagy László igazgató úrnak lelkes szavait „A háború és a gyermek leiké“- ről, meggyökeresedett bennünk a tudat, hogy nem szabad a háború pedagógiai tanulságát kiaknázatlanul hagynunk, nem szabad a tanulók felfogásáról könnyelműen véleményt alkotnunk, mikor arról tapasztalatilag meg is,győződhetünk, s nem szabad kellő alap nélkül a magunk számára új irányokat kijelölnünk. Korunkban sokat hangoztatott elv az egyéni nevelés, jóllehet mindenki tudja, hogy nekünk tömeget kell nevelnünk. De amint az egyéni neveléshez az egyénnek ismerete kell, a tömegneveléshez tömeg-pszichére van szükségünk, de olyanra, melyet az egye- dek lelkének ismeretéből állítottunk össze. És ezt az összeállítást elvégezhetjük a tanulóknak a háborús kérdésekre adott feleleteiből, mert azokban őszinte közvetlenséggel, megkapó nyíltsággal ott sír-rí a gyermeki lélek a hadbavonult apa, testvér és rokon miatti aggodalomban, ott zokog a hősi halált halt hozzátartozói miatti fájdalomban, ott gyötrődik ellenségeink gonoszságának érthetetlenségében, kínlódik az elvakult gyűlölettől, átlátszó hypokritaságtól, népeknek és nemzeteknek félrevezetésétől való undorodásá- ban, föllángol a magyar nemzetnek a történelemből is így ismert vitézsége szemlélésében tettekre gyullad a háborúsújtotta sebesültek és árvák vigasztalásában, rohanni kész a szent haza védelmére, de mint gyűlölséget megszüntető és sebeket hegesztő orvosságra vágyódik az áldásos békére és kultúrára. Maga ez a körkérdés tanulmányozása megér minden fáradságot és áldozatot, melyet a kiállítás érdekében hoztunk, megéri annak, aki az iskola munkája iránt érdeklődik, aki a tanulságokból leszűrt tiszta igazságokat értékesíteni akarja, megéri elsősorban a pedagógusnak, ha azokat tényleg tanulmányozza, s megéri különösen most, mikor minden téren gyönyörűséggel szemléljük a magyarban rejlő óriási erényeket, mikor tudatára jöttünk nemzetünk csak sejtett értékének, mikor önkéntelenül kutatjuk és megismerjük édes hazánk földjének, vizeinek, levegőjének és uralkodó fajának tulajdonságait, mert ég bennünk az olthatatlan vágy, hogy immár biztos alapon, lobogó lelkesedéssel és izzó hazaszeretettel hozzáfogjunk az új ezredév megalapozásához, kiépítéséhez. És tisztelettel kérdem, hátramaradhat-e mindebben az iskola ? Hol vannak a faragható sziklakövek, az idomítható acéltömbök, a formálható díszítések, ha nem tanulóink személyében, a háború utáni Magyarország reményeiben ?! Ha él valakinek lelkében a meggyőződés, hogy országunkat az eddiginél magasabb színvonalra emelhetjük, ha buzog a vágyódás, hogy az egész világtól elismert, s Európa keletének legkimagaslóbb népévé lehessünk, s gondolkodik az eszközökről és módokról, melyekkel mindezt elérhetjük, arra a következtetésre kell jutnia, hogy mindernde mindent az iskolában kell kezde, nünk. Nem mondom ezzel, hogy iskoláink nem állanak a kor színvonalán, hogy nem tették meg eddig is kötelességüket, hogy nem múljuk felül sok tekintetben, nemcsak az anyag bőségében, de eredményben is az angol-francia- olasz iskolákat, de viszont jól. tudjuk, hogy fegyelmezettség, életrevalóság és vállalkozási szellem tekintetében egyik- nek-másiknak mögötte maradunk, hogy a német sok egyébb között az alaposságával és munkaszeretetével messze túlszárnyal bennünket, s hogy mindezen említett népeket nem a természet tette olyanokká, aminők, hanem az iskola, a nevelés. Ha a nevelést a kórokban kezdve megalkuvást nem ismerő törhetetlen akarattal keresztül visszük az elemi és népiskolákon át, s nem szűntetjük meg a 15 évvel, hanem a további korok és minden foglalkozás számára lehetőleg külön iskolákban folytatjuk a téli hónapokban, ha bevisz- szük a kaszárnyákba, ha tehát megháromszorozzuk a tanítókat és nevelőket, akkor biztos utón járunk, akkor röviden elérjük, hogy nemcsak a rendőrök lesznek a kultúra őrei, hogy nem a csalás és áskálódás lesz a jólétnek és érvényesülésnek útja, hogy nem kell minden munkás mellé ösztökélő, minden bizalmi ember mellé ellenőr, akkor míg az egyén a maga és családja jólétén fárad és munkálkodik, egyúttal a hazának érdekében is dolgozik.

Az iskola fontossága kétségtelen, nemzetnevelő hatása bebizonyított igazság, a szebb és tisztultabb jövendőnek egyetlen biztos melegágya, s azért jaj annak hazafinak, ki nem számol a nemzet boldogításának e legcsalhatatlanabb tényezőjével, jaj annak a szülőnek, ki az iskola tekintélyét és hatását lerontani merészkedik, s százszor jaj annak a pedagógusnak, aki megnem ragad minden eszközt, mellyel a nemzetnek ránk bízott kincsét szeretett hazánk javára dúsan kamatozó tőkévé növesztheti. De annál nagyobb lelkesedéssel, fölemelő érzéssel és jóleső büszkeséggel töltött el bennünket, hogy városunk legelőkelőbb egyházi és világi méltóságai, a tanügynek magas állásokban levő hivatott vezérei, biztató megértéssel fogadták a védnökségre való fölkérésünket, s a közélet kiválóságai, állami, egyházi és magán intézményeink vezetőségei készséggel állottak társelnökeink sorába.

Méltóságos Védnökeink, nagyságos Társelnökeink! bizonyára szerény a mi alkotásunk az önök oly előkelő égiszéhez, minőt Budapesten kívül tán egyetlen városunksem tudott volna magának megnyerni. De ha természeténél fogva kisszerű a mi kiállításunk külsőleg, annál nagyobb pedagógiai értékénél fogva és Esztergom városa, mely sokat áldozott és áldoz iskoláira, s azokban mindig ápolta a vallásos és hazafiast nevelést, büszke lehet arra, hogy éppen ő benne nyilvánult meg oly magasztosan a magas köröknek iskoláink iránti érdeklődése, s boldogok lehetünk mi, pedagógusok, hogy munkánknak megbecsülését, törekvéseinknek jóakaratú támogatását, s működésünk sikerének ily impozáns elismerését szemlélhetjük. Amint az iskola természeténél fogva csak egyik tényezője, sok tekintetben irányítója bár nem egyszer egyetlen eszköze a nevelésnek, s az iskola munkájában segítő társakul hívja a szülőket és társadalmat, s örül, ha munkájában nem gátolják, hanem támogatják, épenúgy mély meghatottsággal fogadjuk, ha alapvető munkánkban is támogatnak minket, működésünket örömmé és ünneppé avatják, s a nehézségek leküzdésében segítenek. A mustból nem válik bor erjesztő gombák nélkül, a kenyér nem lesz élvezhető élesztő