Esztergom és Vidéke, 1916

1916-04-30 / 33. szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETÓ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FÖMUNATÁRSAK : D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KŐRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Piacunk elzártsága. Akik a háború kezdete óta figyelemmel kisérték — pedig hányan kisérték! — piacunk, főkép baromfi- és élelmiszerpiacunk eladói látogatottságát, fokozatosan győződhettek meg ennek visszafejlődéséről, valóságos elsorvadásáról. Maholnap ott leszünk, hogy. szombat délelőttökön lámpással sem igen találunk eladókat tágas Széchenyi-terünkön, ott, ahol a háború előtt vásárnapokon csakúgy hemzsegett a csibe, liba s egyéb aprómarha, ahol seregesen kínálták a tejet, túrót, vajat, tojást és más élelmicikkeket. Szomorú, de úgy van, hogy heti piacunk az elnéptelenedés végső szimptómáit mutatja. Pedig arról szd sem lehet, hogy kereslet ne volna, vevő nem akadna elegendő. „Esztergom és Vidéke" tárcája. Bankó. Szép sötétpej paripa. Bankó a neve. Karcsú a nyaka, hosszúkás a feje, formás a teste, izmos a szügye és a lába hosszú, de hatalmas testéhez képest nem aránytalan. Huszárló. .'Erdekesége, hogy már megjárta a harcmezőt, melyen nyolc hónapig mulatott. Egy huszárkapitánytól vásároltam. A fiam ugyanis bevonult katonáékhoz s egy szép napon, én, szerény magyar író, abba a helyzetbe kerültem, hogy szerezzek számára egy úgynevezett belovagolt, a kellékeknek teljesen megfelelő, szabályszerűen fölszerszámozott lovat. Mondhatom, ez igen súlyos állapot volt. Az is zavarba ejtett volna, ha azzal biznak meg, hogy vásároljak kanárit vagy egy ölebet, hát még lovat! Még ha festett paripát kellett volna vennem, hagyján, megkértem volna régi, jó barátomat, a zseniális Vágó Pált, hogy fessen nekem e

gY

et

> — arr

ól bizonyosan tudom, Rövidlátó és felületesen gondolkodó egyének persze ezt — mint minden bajt manap — csakis a háború rovására fogják írni, mert szerintük a szomszéd városokban se megy külömben a piac ügye. Ámde az efféle soványan-sovány önvigasztalás éppen miránk : Esztergomra illik legkevésbbé. Való igaz ugyan, hogy a háború mindenhol fokozatosan bénítólag hatott a baromfi- és élelmiszer-piacokra ; ámde azt sem lehet tagadni, hogy mi mégis valami sajátos kivétel vagyunk a magyar vidéki városok között, mert nálunk a háború alatt nemcsakhogy meggyengült, hanem teljes megszűnőben van a legfontosabb piac. Világos tehát, hogy ezt nem lehet csupán a háború pandoraszelencéjéből eredeztetni. Itt egyéb ok, még pedig számothogy bevált volna az asszentáción. De honnan szerezzek én ilyen tökéletes paripát, mikor nem értek hozzá és ha értenék is hozzá, rajtam nem segítene, mert minden jóravaló lovat megvásároltak már a német tisztek. Kapaszkodtam én fűhöz fához, de mindenütt ezzel fogadtak : — A ló ? Éppen tegnap vette meg egy bajor kapitány vagy egy porosz őrnagy stb. Végre akadt egy ismerősöm, aki meglátván gondtól búskomor arcomat, igy szólt: — Neked ló kell ? Hát mért nem szólsz ? — Talán ajánlhatsz valami jó lovat ? — Amennyi csak kell. — Hol van az a sok ló? —• kérdem szinte belelihegve a meglepetésbe. — Brach urnái. — Repülök hozzá . . . Hol lakik ? — Hogy hol lakik, nem tudom, — azaz, hogy állandóan a Debrecenkávéházban lakik. Városszerte hires lókereskedő. Megyek a Debrecen-kávéházba, a tevő ok kell hogy tetézte légyen a háborúnak általános visszafejlesztő nyomását. Kérdés : mi ez az ok ? Semmi más, mint a behozatal lehetőségéből köröskörül való blokádszerű elzártságunk. Ez tulajdonképpen már a háború előtt is megvolt, de akkor kevésbbé éreztük. Hogy miért, ezúttal fölösleges volna külön fejtegetnünk. Elég az hozzá, hogy a mi piacunk igazi megölője nem annyira a háború, mint az egy idő óta szinte tökéletessé vált körülzártságunk. Vessünk csak egy pillantást a szomszédságba, mindjárt el fogjuk ezt hinni. A Duna túlsó oldalán Párkány őrködik árgusi szemekkel, hogy minél kevesebb szállító törhesse át a körénk vont blokádot. Az innenső oldalon fölfelé Lábatlan és Nyergesújfalu gyáros hol rettenetes füstfelhőben és igen harcias társaságban (mert valamennyi tagjának lovagló-ostor volt a székére akasztva) alsózott Brach ur. — Mivel szolgálhatok ? - kérdezte ő. — Lóval. Végig nézett. Kissé gyanakodva. Végre megszólalt. — Talán bécsi mészáros az ur ? .— Nem. Nem vagyok, sem bécsi, sem mészáros. — Hát akkor nem értem, miért kivan tőlem lovat ? — Nekem azt mondták; hogy Brach ur lókereskedő. — Persze hogy az vagyok, mi valamenyien lóval kereskedünk, de én csak bécsi mészárosoknak szoktam eladni levágásra lovat.. . Terc, bélakasza a százassal! Ezzel Brach ur és köztem le volt tárgyalva a ló-ügy és én ismét elsóhajthattam III. Rikárddal ; Egy országot egy lóért ! (Ami nem is volt egészen túlzás, mert amilyen árakat kértek a „belovagolt" lovakért, az csaknem fölért Szan-Marinó köztársasággal.) népsége kapdossa el előlünk az izes falatokat. Dél felől még erősebb zár alatt vagyunk: előőrsként áll utunkban Dorog élelmes bányászaival; s ami az ő kezeik közt átsurran, azt beljebb kérlelhetetlenül elcsípi szánk elől a katonai és a fogoly-tábor vastag falanxa. Maradna számunkra a Duna mentén lefelé Pilismarót, meg Dömös ; de egy ez egyrészt igen kis termelő és tenyésztő terület, másrészt pedig nyilván tudva van róla, hogy amúgy se nekünk, hanem a fővárosnak szállít. Ime tehát egészen tiszta sor, hogy* a mi piacunk máskép nem is lehet, mint ahogyan van : azaz üresen, elhagyottan. Arra a kérdésre, lehetne-e ezen és mikép segíteni, sokat, beszélhetnénk. Egyet minden bizonnyal ki kell emelnünk, Végre sikerült fölvernem egy lovat. Orkánnak hivták. Gyönyörű almásszürke volt. Megvoltam győződve róla, hogy ennél szebb ló nincs a világon s már szinte láttam, mint fogja a katonai bizottság, ellágyultan megveregetni a vállamat: — És ezt a csudalovat ön födözte föl ? Hallatlan, hogy ezek a skriblerek mindenhez értenek. Megalkudtunk a lóra és én vittem büszkén a kaszárnyába. Már tudniillik én meg a ló gondozója. Orkán megjelenése nagy szenzációt keltett. Soha sem hittem volna, hogy ott, ahol annyi ló van, ilyen érdeklődést keltsen egyettlen új sörényes. Nemcsak a bizottság jelent meg azonnal a ló körül, hanem az egész ezrediroda, még az emeletekről is lerohantak a tiszt és altiszt urak arra a hirre, hogy „uj lovat lehet látni az udvaron." Perc alatt sűrű embergyűrü fogta körül Orkánt, — nem csekély büszkeségemre. Ugy kell lenni, hogy a katonaurakat az ismeretlen ló éppen ugy érdekli, mint például az északsarki kut-