Esztergom és Vidéke, 1915

1915-05-02 / 34.szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK : D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KÓRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE S K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Az új Magyarország. A harctérről fog hazajönni az új Magyarország: az új poéta, az új író, az új művész, az új tudós, az új katona, az új politikus — valamennyi hivatásának, foglalkozásának világdöntő harcokban megedzett s átformálódott új munkása. Minden eddigi sablontól eltérő új gondolatokkal, új színekkel új érzéssel, új bátorsággal, akaraterővel és munkakedvvel fogják ezek megalapozni Magyarország második ezredévi életét. „Akit a háború meg nem öl, azt egészségesebbé teszi?" — mondja Bismarck. Már is érezzük, hogy egészségesebbek lettünk. Egészségesebbek öntudatban, önbizalomban, gyakorlatias gondolkodásmódban. Sok mindent látunk ma már érthe„EsztErtjom és Vidéke" tárcája. Karcolatok. Irta: Somogyi Imre. Viszontlátás. (Vége.) Itt már érezhető volt a közönség körében a meghatottság. Dani trillázott ... A harmonium-sipok sirtak, tomboltak, viharzottak, mikor elhangzott a vers vége: ... Bukik a nap. Véres tekintetével Utoljára pillant a tájon át. Villan, suhan a pallos fönt a légben: Jó éjszakát, Ócskay !... Jó éjszakát!.. . A sikert nagy taps jelezte. Éljenzés, zúgás. A vendégek között volt pár fiatal leány, akik a szemüket is törülgették. Mi ketten kipirultunk. Velem az igazgató úr is parolázott, s a magyar nyelv tanára nagy jövőt jósolt. Mi sem természetesebb, a theológusok körében is respektáltak bennünket. Bohémek módjára éldegéltünk; a többek közt részt vettünk a követválasztáson is. Igaz, hogy csak tétlen kishitűségnek, pipogyaságnak, nemzetrontásnak, ami még alig pár hónappal ezelőtt életünknek általánosan respektált irányítója volt. Hogy gyöngék vagyunk, hogy nemzetünk oldott kévé, hogy pártviszály és nemzetiségi gyűlölködés képtelenné tesz minden egységes akcióra, hogy eltompult a nemzeti érzésünk és az egész magyar élet idegen befolyások martaléka lett, hogy szellemileg s anyagilag egyformán pusztulóban vagyunk, — ilyen nézetek nem egyszer találtak hangosszavú hirdetőre és széleskörű visszhangra a közelmúlt Magyarországban. Megadással tűrtük a legsúlyosabb invektivákat és akárhány nekibúsult magyar azt tartotta, hogy legjobb tétlenül, összetett kézzel várni azt, amit az elkerültitokban, de mégis elkocsiztunk Olasziba, a kerületi székhelyre, hol nagyban agitáltunk, lármáztunk a többiekkel együtt. Csendőrkordon között kocsiztunk vissza aznap éjjel Patakra. S ha rebesgettek a városban valami nevezetes csínyről, mi ketten mindig szerepeltünk benne. Él-elmentünk néha a kispataki „Komám" csárdába is ugy vasárnap estéken, mikoron futotta még a zsebpénzünkből. (Habár kontónk is vala az öreg Nyulasinál, holmi néhány picula erejéig.) Ott volt a hosszűnadrágos diákok találkozó helye. Összejátszottunk persze a főiskola pedelusával, a rezesorru Bér bácsivai és rendben folyt minden. A „Komám" néha valóságos kis hajdani jakobinus-tanya volt. Afféle kecske-lábu asztaloknál, egy kupa vörös dinkó mellett sodorgatták bajuszukat a vén diákok, mi pedig összedugtuk a fejünket és Sport cigaretta füstje mellett régi, pókhálós képeket rajzolgattunk képzeletben magunk elé, vagy a jövőt színeztük ki : — Magyarország jövőjét. Keveset ittunk, csak „két deci" hetetlen sors reánk mér. — Természetesen nem az egész nemzet volt ebben a hangulatban, de nem is annak zöme: a nép melynek az egészséges lelkéhez különben se tudna hozzáférközni az efféle beteges lemondás. Hanem benne volt az a hangulat az értelmiség egy jelentékeny részében, mely aztán hazafias feladatának tekintette, hogy minél több hivőt toborozzon a maga keserű rezignációjanak. Es ma? A világháború viharában egyszerre visszakaptuk nemzeti öntudatunkat, bizalmunkat, erőérzetünket. Visszakaptuk addig nem ismert, el se képzelt arányokban. Huszonnégy óra alatt erőssé, naggyá, félelmessé nőtt a magyar nemzet. És azóta folytonosan csak nő, belső erőben is, külső tevőit a rendes porció — de annál többet szavaltunk, dikcióztunk, énekeltünk. A szabadságharcról Csatáry Mihály, a hosszuhaju, atlétatermetü jogász tudott legszebbeket mesélni. Ilyenkor föllángolt az arcunk és fringiát éreztünk oldalunkon csörögni. Ott járt, ott repdesett közöttünk Petőfi szelleme! . . . A Dani el-elhozta a hegedűjét, s mikor elcsöndesedett a szoba egyegy pillanatra, fölsírt a szárazfán a nóta. Karban énekeltünk: Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény !'

f Sokszor hallatszott a Kossuthnóta is. De mikor a Daninak bántotta valami a lelkét, akkor csak ezt a dalt zokogtatta : „Lekaszálták már a rétet, nem hagytak rajt' virágot . . ." Ilyenkor mi is bámulattal hallgattuk, s a járó-kelő kispatakiak összegyűltek a firhangos ablak alatt és egymásnak suttogták : — A Kakódy Dani muzsikál . . Innen is hazakísértük egymást mindig. Együtt sétálgattunk az iskolakintélyben is. A pártviszály ugy eltűnt, a nemzetiségi válaszfalak ugy szétomlottak, mintha pártoskodás és faji ellenkezés sohasem is sorvasztotta volna Magyarország életfáját. Nemzeti érzésünk az egekig lobban és meglátja fényét az egész világ. A honpolgárok faji különbség nélkül versenyre kelnek a haza védelmében, a háború csapásainak és szenvedéseinek leküzdésében. Katonáinkat a háború legvitézebb harcosai közt emlegetik és a polgárság legfólemelőbb példáját adja az áldozatkészségnek. Erkölcsi és anyagi erőnk egyaránt könnyen állja a legkeményebb próbákat. Ilyen nemzetnek, ilyen országnak csak győznie lehet; a minthogy győzni is x fog. És diadalmasan jön haza a csatamezőről az új Magyarország, a kertken, a Bodrog partján, az uccákon. Együtt forgattuk a tankönyveket és Ezeregyéj meséit, s együtt szórakoztunk, csolnakáztunk a Bodrogon. Kettesben szoktunk kirándulni a Hegyaljára, hol a mondabeli Pogány kútnál egy óriási fába együtt vágtuk be bicskával a nevünket. És — ó Istenem — együtt voltunk elsétálgatnia RadványiEtelkáék háza felé is, a virágos ablakok alá. Shaaz Etelka — egy polgárista leányka — virágok közül kidugta szöszke kis fejét, s ha búzavirág szemeivel ránk pillantott és felénk mosolygott: mindaketten boldogok voltunk. Ugy éreztük, hogy szerelmesek vagyunk, noha ezt egymás előtt eltitkoltuk. A Radványiék házát egy lovagkori várkastélynak, az Etelkát a várkisaszszonynak, magunkat pedig vándor trubadúroknak képzeltük . . . Ám együttélésünk, megszakíthatatlannak vélt együttmaradásunk nem tartott sokáig. A sors ketté húzta számításunkat: válni kellett. Hogy hogyan történt? Hát ugy, hogy egyszer, év vége felé a Dani nekem olyasfélét mondott, hogy apja bele-