Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 96. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 96. szám. Vasárnap, november 29. POUT! HR lés TRRSRDRLMILRP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 8 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Múlt és leien Adventje. (K. L. V.) Advent . . . E szóra mindenkor valami titokzatos, lelkünk tengerszem-mélyéből előtörő érzés támad bennünk. Ölyanféle érzés, amilyen különösen tavasszal tölti el az egész természetet, mikor a Nap melengető csókja kicsalja a fölb- ből a virágokat, bimbókat fakaszt, s a virágok egyrészt mintegy hálából, másrészt várva azután is ölelő, tápláló, életet- ado sugarait, állandóan feléje fordítják arcocskájukat ... A lelkek tavasza az Advent, vagyis az az időszak, mikor várják az erőtlekötő, életfosztogató télnek tronvesztését, halálát és viszont a szabad, a boldog életnek hajnalhasadását. Az Advent tehat a várakozás ideje, még pedig a reménnyel teljes várakozás ideje . . . Levegője a „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Kraszniki hegedős. A kraszniki harcról zengjen most az ének •' ■. Hallják meg mindenütt, hol magyarok élnek ! Én is ott küzdöttem — nagy Istennek hála —- megvédtem a hazám’. Nem éltem hiába l Kobzomat pengetve elől mentem tűzbe, Hogy magyar az oroszt nagyobb kedvvel űzzeValamint ha erdőn fölébred az orkán, Erős tölgyfát tép ki gyökerén sodorván ; Vagy ha viharverte tengerek hulláma Egymásra torlódva habot habra hányja: Úgy rohant a magyar kobzom tűzszavára! Nem gondolva másra csakis a hazára! Úgy szórta halomra a lándzsás kozákot ■' . • • Harmatként kozákvért ittak a virágok ... Istenünk segíts meg ezután is minket-' Vezesd diadalra mindig fegyverünket! Rajta magyar hősök, rajta a csatára ■' Viruljon örökre magyarok Hazája !.. L. váró lelkek vágyódó éneke, mely bennesir a hajnali misére oly édesen hívogató harangszó messzire zengő szavában ; benn fohászkodik és benn hullámzik a kivilágított templomok tömjénes illatárjában . . . Valaha négyezer évig vártak a lelkek ; négyezeréves seb sajgóit nemzedékről-nemzedékre a lelkeken. 0 hány szomorún epe- dő arc nezett föl ezen idő alatt az égre, hány fohászkodás, hány önfeláldozó fogadalom, hány lemondó szív, hány bűnbánó zsoltár tört föl az ég felé, hogy lekönyörögje az Igazat, a Megváltót! . . . Az idő betelt. . . A Megváltó földre szállt . . . Adventben állnak mostan is a lelkek. Egyetlen vágyban kapcsolódnak egybe: a béke után való vágyódásban . . . Észak Tel apója furcsát álmodott . . . Alma neki kedves, Szomorúan kedves történet. Egy hétre szabadságot kapott Gámán. Elgyengült volt. A „vörös keresztes“ lágy kezek, azután a régen látott család boldogsága hamar helyre állították egészségét. Az a néhány nap, mit otthon töltött, úgy elröpült, mint feje fölött süvítő puskagolyó, boldogsága úgy szétroppant, mint kipattant srappnel. Fájdalmas volt a bucsuzás. Két kis gyermeke nyakába kapaszkodott, harapva csókolta. Szólani egyik se tudott. Utolsó volt az asszony csókja. Utolsó csók mindig a hitvesé. — írsz ugy-e ? — Mihelyt lehet. — Ha bajban leszel, akkor is ? — Mindig. De várj csak. Megírni mindent nem lehet. Az újságok sem írnak meg tisztán holmit. Éppen azért, ha jól van dolgom, azt onnan tudod meg, hogy rózsaszín lapom tiszta lesz. Ha a fiú lesz reá rajzolva — édes kis fiam, te — akkor győzünk. Ha a kis Irént raj'/olom reá, akkor fussatok. Pakolj össze mindent, vidd ki Ölyvesre, akárhová, csak városon ne legyetek. Ki tudja, mit nem érünk még Istenem. Elváltak. színes volt: a különféle népek színezték, melyek mind az ő mérhetetlen országába gyűltek, egyesültek. Nem volt hatalmasb úr e földön, mint ő, Észak Tél apója .. . . Fölébredt s álma tel- teljesüléséhez látott. Az ő gyönyörűséges álmába igyekezett a hasonló vérű népeket ringatni, hogy azutan az álomba me- rültekkel úgy tehessen, ahogyan akar ... De eszközt nem válogató álma a Valóság küszöbén megbotlott. Az Igazságba botlott, amely nem tűrheti Tél apó jogfosztó, életet zsibbasztó kezét. Fegyvert fogott azon célból, hogy visszavívja a jogos, minden népet megillető békét. És most várjuk, visszavárjuk az édes békét. . . . Négy hónapja varunk már reá. Várunk reá nem ölbe tett kezekkel, hanem imádságra kulcsolt, munkába fogott, fegyvert forgató kezekJött az első lap, fűzből jött. Semmi kép rajta. Boldog volt az asz- szony: Jött azután sok, mind tiszta. Négy hét múlva ismét jött egy, rajta egy kedves arc. Egy édes gyermek fő: az Irén képe. A lap kiesett az asszony kezéből. Ijedtében kiáltozni kezdett: — Itt vannak, itt vannak, meneküljünk. Fél óra alátt föl volt forgatva a ház. Stráfszekerek állottak elő, s mig lázas sietséggel dobáltak fel holmit reá, az asszony egyre sikoltozott. Csak akkor tért kissé magához, mikor a két gyermekkel útban volt Ölyves fele. Nem mert visszanézni a városra, nehogy sóbálvánnyá változzék, mint Loth felesége. Hallotta tisztán az ágyúlövéseket, a ház recsegéseket, amint összeomlanak, a kétségbeejtő „segítség“ kiáltásokat. Jóllehet, mindez csak egy rezez banda viszhangja volt. Egy félórai út választotta el már csak falujától, hol testvérbátyja várta. A falu messziről meghalotta a szerencsétlen asszony jajkiáltásait, elébe szaladtak. Körülötte mind ijedt képű asszokel, milliókért dobogó szívvel, könnyező szemmel, vigasztaló ajakkal, önfeláldozó, lemondó lélekkel . . . Amerre a vándormadaraink elröpülnek, befoglalják síró énekükbe ajkunkról ellesett egyetlen vágyunkat. Amerre a szellő szárnyal, béke után való óhajunkról suttog mindenütt ... Ahányszor csak fölhangzik a szívbe markoló orgona búgása s mellette a hívek sóhajtó éneke, mindannyiszor ily- lyenféle szókat vélek hallani: „Béke angyal, jöjj hazánkba vissza! Légyen enyhülése any- nyi könnyezőnek ! Viruljon békében Magyarok hazája . . . ! Jöjj, hogy vágyaink ideje beteljék ! Légyen Béke hona : Magyarok Hazája !“ ... Adakozzunk a Vöröskereszt Egyesületnek. — Lépjünk be a „Vöröskereszt“ Egyletbe. nyok s gyermekek sírva unszolták, mondja meg már mi történt ? — Itt vannak, itt vannak a . . . A város tűzben. El is foglalták már. Alig tudtam megmenekülni. Egy óra múlva az egész falu minden házberendezésével künn volt az uccán. Üvöltött a fájdalom s a félelem. Marhákat hajtottak, melyek bőgtek az ostorcsattogásoktól. Hol a szekér elé, nolmeg utánna kötötték. Az asszony, mikor a testvér karjaiban érezte magát, összeros- kadt. — Mi történt, mi van veled ! Nem tudott szólani, csak a rózsaszínű lapot rázta fájdalmába. A testvér olvasta. „Győzve nyomulunk előre. Az Isten velünk van. Ugy-e milyen jól eltaláltam Irénkénket? Bárcsak a fiút sohse kellene lerajzolnom. Gyuri.“ — Nem értem. — Nem, nem, persze, hogy nem. Mi megegyeztünk, ha Gyuri a leányt rajzolja le, akkor . . . akkor, mi fussunk. Ó Istenem. A városnak már vége. Milyen ágyúzás, milyen ágyúzás. Megrászkódik az asszony a visz- szaemlékezésre.
