Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 94. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 94. szám. Vasárnap, november 22. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR- RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KÖRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Ábrándok, tervek. Olyan emberek, kik merész vállalatokba kezdenek, rendesen nagy ábrándokat, terveket szoktak szőni jövő sikereikről. Sokszor fele részben, sokszor any- nyira se mennek teljesedésbe e rózsás remények ; de nem baj, mert az már benne van az emberi természetben, hogy a jövendőt annyi meg annyi csalódás után is szebbnek álmodja a jelennél. A nemzetek se külömbek, mint az egyes emberek, mert épúgy űzik ábrándjaikat szövögetik nagyzó terveiket, mint a legkisebb, legszegényebb halandó. Miként egyes embernek, úgy a népeknek szivébe is óriási vágyak femek. S melyik az, amely nem álmodnék jólétről, hatalomról, dicsőségről! Ez egészen természetes. Nem is igazi nemzet, melyben nagyobbratö- rés nincsen. A népek nagy ábrándjai, tervei akkor szökkennek legmagasabbra, mikor akár szerencse- kísértésből, akár kényszerűségből egy kártyára teszik fel mindenüket: életre-halálra mennek vetélytársaikkal, igazi vagy vélt ellenségeikkel. Ilyenkor a lehetetlent is lehetőnek képzelik: győznek, boszulnak, terjeszkednek mód nélkül, határtalanul. Minél nagyobb arányú az erőmérkőzés, annál fokozottab- bak a vágyak és indulatok. Világháború nyomában világfelforgató tervek születnek. A harc- rakelt népek elfojtani, megenni, fölfalni készülnek egymást. Kérdem: a mostani háború kezdetén nem látta-e az angol a németet már lábai előtt fet- rengeni s összezsugorodva életéért könyörögni ? Nem volt-e a francia biztos benne, hogy a gyűlölt germánokat örökre visz- sza fogja szorítani a Rajna túlsó felére ? Nem diktálta-e az orosz Berlinben előre a békét Ausztria-Magyarország felosztásával és Konstantinápoly birtokbavételével? Nem volt-e eltelve a németség az angol világhatalom végleges összeomlásának gondolatával? Nem ábrándoztunk-e mi is Szerbia elfoglalásán kívül még a Lengyel királyság viszszaállitásáról is? Hát a kis Szerbia nem remélte-e erő- oen monarchiánk egy harmadának elvételét? Vágyainkban s reményeinkben bizony mindannyian túl mentünk a határon, mert képzeletünket a láz mód nélkül fölhevítette és akaratunkat az indulat féktelenné tette. Még jó, hogy a természet törvénye szerint minden fölhevülést higgadásnak kell követnie, mert ha mindaz valóra válnék, miket a fegyverre kelt népek egymás ellen első haragjukban kívántak és megfogadtak, Európa lakossága megtizedelve kerülne ki a szörnyűséges élet-halálküzdelemből, s a kultúrának olyan javai semmisülnének meg, melyeket talán egy évszázad alatt sem lehetne helyreállítani. Előre látható, hogy a nehéz vérvesztő s vagyonemésztő háborúban a harcos felek indulata és nagyzó vágyai fokonként le fognak lohadni, végül mindenki, még a legerősebb is kijózanodik, sőt ki fog merülni. A hirtelen fogant merész terveket lassankintegytől-egyig el fogják feledni; mert a békesség után való vágyakozás egyre jobban hatalmába ejti őket. Nem lesz békediktáló, sem igazi legyőzött. „Esztefgom és Vidéke“ tárcája. Szikra. Állj! Te zsarnok ! Te becstelen lélek ! Kiben a bün-vétek gyökeret vert; Vessd el a tőrt haszontalan féreg, Megsértetted Istent és az embert! Milliók békéjének tiprója ! Ne szennyezd szép hazám’szent mezejét; Takarodj! Te népek lázítója, Lásd vitéz ellenfeled’ erejét . . . Hogy fölemelted reszkető karod Gyáva nemzet! Ki a síkra léptél; Oltalmazzanak téged a gazok, Kikkel szivet, csúf szívet cseréltél ! Nagy a bűnöd; az Isten sem bocsát! Vétettél a szent igazság ellen . . . Állj ! Hadd vágjam ketté a koponyádat’ I Ha már a síkra szalltál ellenem . . . Ocsmány sereg ! Te gőgös ellenség 1 Nem veszed észre Isten’ haragját!? . • . Pusztulj akkor! Minek a bekésség!? Irtsuk ki’ hát minden izét-magját! Jer kard-élre ! . , . Kiállottam veled ; Hulljon porba’, kit gyűlöl az Isten . . . Állj kancsuka 1 A muszka mindened’! Lásd, hogy a magyarnál bátrabb nincsen ! Liptay István, A háború varjúja. (Korrajz.) Irta: Dr. Körösy László. A komoly háborús világban is csak könnyelmű ledérséggel gazem- berkedik a szélhámos. Ezt a mai gazságot azonban már szigorúbban büntetik, mint a három hónap előttieket. Mert a haditörvényszék is működik. Valóban vérlázító arcátlanság, vakmerő szemtelenség kell az ilyen kihívó aljassághoz. Szerencsére még szórványos ez az ördögjárás, de mégis égbekiáltó most. Néha azonban az óvatosság hiánya kedvez a bűnös üzelmeknek. Ezt bizonyítja a következő jellemző eset. Köztudomású, hogy Budapesten ma is burjánzik a kétes egzisztencia : sok a félbemaradt diák, az alkalmatlan kereskedő segéd, a kivert iparos, a megbízhatatlan hivatalnok, vagy a facér pincér, Ezek a társadalom élősdi proletárjai. És ugyanezek a jó madarak ma a háború varjúi. Mert nagyszerűen becsapják a nagylelkűséget, megcsalják a becsületest, sőt kijátszák a örvényt — egyelőre. Nemrégiben egy fiatal trénkato- natiszt jelentkezett az egyik budapesti hadikórházban. Azt mondta, hogy szerb fogságból menekült és napók óta csak éjjel lopózott át a rongyos országon hazafelé. Az egyik lábán meg is sebesült. Semmi más igazolványa nem volt, mint hadnagyi írén egyenruhája. A jövevény élénk előadásával csakhamar bizonyos népszerűségre vergődött. Végtelenül tisztelte az ápolónőket, hódolattal beszélt az orvossal és barátságosan a közlegényekkel. Néhány nap múlva bizalmasan gyűjtögetni kezdett a szerb háborúban harcoló vitézek számára, akiket most nehéz megközelíteni. Följegyezte a megajándékozottak nevét és a jólelkű adakozót is. Elfogadott nemcsak szivart és cigarettát, de a csokoládét, kétszersültet, sőt aprópénzt is. A sebesülteket látogató közönségből sokan adományoztak szeretteiknek egyet-mást és hálásan kö- szöngették a trénhadnagy nagylelkűségét. A tréntiszt sebét egy ellenőrző orvos azonban gyanúsnak találta, mert nyilvánvaló volt, hogy sem lövéstől, sem szúrástól nem eredt. De a bőbeszédű Báró Zoltán hadnagy úr, akinek csak a vörös haja volt feltűnő, csakhamar bebizonyította, hogy a fogolytábor drótsövényén sebesült meg menekülése közben. Báró Zoltán szívesen elsétált az ingyenes mozielőadásokra, ahol még nagyobb sikerrel halászott több aláírt küldeményt a szerb harctéren harcoló vitézek számára. Sőt egy szép napon arra is vállalkozott, hogy elmaradt tiszti fizetését kíjárultassa. Az illető katonai hivatal sematizmusában ugyan nem volt benne Báró Zoltán hadnagy neve, de mikor becsületszavára kijelentette, hogy a harctéren kapta meg a kineveztetését kiváló érdemeiért, folyósították többheti járulékát. Most már emelt fővel igazolta magát a hadikórházban a titkos gyanúsítok előtt. Mikor a trénhadnagy heti fizetését is élvezte, népszerűsége még inkább gyarapodott. A sebesülteket ötletes kabarénótákkal nevettette meg. Az ápolónők, sőt az orvosok is már nélkülözhetetlen tényezőnek tartották. Egyszer nagyhatású nyilatkozatot tett, mikor kijelentette, hogy a szerbiai trén parancsnoka az ő nagybátyja és igy előkelő összeköttetései vannak.
