Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 9. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 9. szám. Csütörtök, január 29. POUT/m és TfíRSflDFILMILftR SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM \ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ * KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI * ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. ♦ FELELŐS SZERKESZTŐ : FÓMUNKATARS : ^ DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ $ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ $ LAISZKY JÁNOS. \ MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. $ ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Társadalmi béklyók. A forma mindenek előtt! Bemutatás és bemutatkozás! Ne hogy rossz néven vegye tőlem a müveit olvasó, ha ezen „thé- ma“ fejtegetésében olyast talál, amely az ő felfogásánál, tapasztalatánál sőt rutinjával némileg ellenkezni fog; — de én nem lévén római pápa, lehet, hogy csalódom s ezért méltóz- tassék soraimat úgy venni, amint az Írva van ! — A bemutatás és bemutatkozás prob' lémája sokkal fontosabb, semmint sok ember gondolja! — Nem is olyan könnyű dolog s már sok komplikátió okozója volt. — A minapában elvetődtem a színházba. Felnézek a páholyokba s látok sok-sok úri közönséget. Egy páholyban ismerős család volt; akik közül azonban csak az asszonyt ismertem személyesen, egy jótékonysági ünnepélyről. Szerencsémre nem vett észre s igy nem köszöntem, mert miféle felfordulást okozhatott volna, ha a férj látja, hogy egy előtte teljesen ismeretlen, a feleségét köszönti! Emberi gyarlóság ilyenbor rosszat gondolni! — Elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalmat megragadom, hogy férjét is megismerjem! — Az alkalom nem is késett soká, egy zsúron ők is ott voltak; s most arra kértem egy közös ismerősömet, hogy mutatna be annak az urnák. — Hová gondol? — mondja ismerősöm, hiszen az X miniszteri tanácsos, csak akkor mutathatom be, ha arra alkalom kínálkozik, de úgy spontán, hogy is gondolhat ilyent ? Ja vagy úgy? Nem a lényeg a fő, hanem a forma? De megjött a forma is és én abban a szerencsében, sőt kitüntetésben részesültem, hogy megismerkedhettem X miniszteri tanácsos úr ő méltóságával, igaz ugyan, hogy csak engem mutattak be neki s őt nekem nem; de hát mar mindegy! A formának e.ég volt téve! — Nálunk, Ma- gyar-Ausztria-országban, minden közös, még a társadalmi béklyók is! Innen van, hogy amig valaki nincs bemutatva, addig nem szalonképes. Bemutatás, vagy bemutatkozás előtt lehet az illető zseniális művész, tudós, előkelő mindenrendü és rangú, nem számit; de bemutatás vagy bemutatkozás után lehet hülye, lehet köznapias, lehet belső értéknélküli, lehet prózai gondolkozásu; s mégis megnyílnak előtte a társadalom kapui, — mert szalonképes lett! — Csodálatos is nálunk, hogy mennyit adnak a külsőségre, a formaságra. Nálunk nem szabad őszintének, igaznak, természetesnek lenni, mert akkor nem comme il faut; de ha jól tud alakoskodni, kétszi- nüsködni, akkor jó, bevált: a társaság el van tőle ragadtatva, rögtön comme il faut s ágiója emelkedik! — Mennyivel elegánsabb az angol, ott nincs olyan disztingválás, vagy bemutatás', vagy bemutatkozás, ott, ha két idegen zsúr, színház, vagy bálon találkozik előveszik kölcsönösen névjegyeiket s azt kicserélik; igy legalább tudják egymás nevét; s ez minden formaság nélkül történik. A franciáknál még egyszerűbb, ott egyáltalában nincs bemutatás, vagy bemutatkozás, mert feltételezik hogy ha én zsúrra hivatalos vagyok, ott csak a „Esztergom es Vidéke“ tárcája, Téli virágaim. i. Ki járt az ablakom alatt E csendes éjszakán? Ki gondolt énreám ? Ki volt a titkos jótevőm ? Az ég mohó lehellete ? A szellő szárnya tan ? Vagy holdsugár nyomán Fakadt e kedves jégvirág? Nem. Ó, Uram, Te tetted ezt! Tudom kezed nyomát. Szolgádnak ezt adád ; A többit ott az égbe' fenn! . . II. Odakünn most hó van. Téli hűs világ . . . Idebenn szobámban Egy csokor virág. Hogyan ? Hát a tél is Fakaszt szekfüket, Mikor künn a metsző Hideg szél üget ? Hogyan? Hát a tél is Rózsákat terem S meleg szeretettel Elküldte nekem ? Nem a tél küldte ezt; Hanem szeretet, Mely nyomán virág kél, S nem ismer telet. Vince. Öngyilkosság részletekben. Irta: dr. Körösy László. Mesék keringtek a legnagyobb névtelenről, a budapesti titokzatos munkaerőről. Délelőtt tanár volt egy kereskedelmi akadémián és egy főgimnáziumban. Délután magántanfolyamot rendezett felnőttek oktatására. Este egy napilap szerkesztőségében forditptt angolból, franciából és olaszból. Éjfél előtt uj nyelveket tanult es egy tanulmányán dolgozott. Éjfél után néhány száz iskolai dolgozatot javított és reggel nyolc órakor pontosan ott volt megint a gáton. Ob schön, ob Regen. A korlátoltabb szellemi napszámosok majd mindennap fölvetették ezt a kérdést: — Ugyan kiért küzködik ez az ember annyit? Hiszen senkije sincsen, Szerényen éldegél. Egyszerűen lakik. Nem tart szeretőt. Nem törődik a börzével. Nem kártyázik. Nem jár lóversenyekre. Nem mulat. Nem zsírál. Nem költekezik. Hát ugyan mire gyűjti a fölösleges pénzét ? Miért dolgozik három embererővel ? Voltak mélyebbre hatoló kritikusok is. Ezek ezt mondták: — Valami különös titok lappang ennek a rejtelmes embernek az ismeretlen életrajzában. Ha rokonaira sem költ, ha családja sincsen, ha feleség- telen, ha szenvedélyei és ideáljai nincsenek, akkor bizonyosan valami titokzatos és korszakos ambíciója van. A buzgó akkumulátor pedig pontosan végezte rendes kötelességeit. Nem volt egyéb társasága. De a kötelesség mindig sarkalta. A napszám szellemi rabszolgája volt. Egyetlen öröme, dicsősége, életútja a virágtalan napszám a dicstelen szellemi gályarabság. Az idegölő fővárosi iskolai munka, a lélekkoptató fordítás volt hivatása. Megfontolás nélkül tékozlotta szellemi erejet, pazarolta munkabírását és reáerőszakolta engedelmes idegeit, acélizmait, hatalmas agyvelejét és kifogástalan szemevilágát a túlfeszített napi dolgokra. Uzsorása lett önmagának. Fukar a napszám elköltésében és tivornyázó a szellemi erők elfecsérlésében. Nem ismert semmiféle üdülést. Elmúltak hónapok, hogy feléje sem nézett a színházaknak, klubb- nak, társaságnak. Szántszándékkal elhanyagolta ruházatát, hogy ne legyen senkinek kívánatos. Kerülte a vidámságot, de azért sohasem volt szomorú és mindenkiről szívesebben beszélt, mint magáról. Egyetlen-egyszer vetette föl egy cinikus tanárkollégája ezt a kérdést: — Hová lett a feleséged? Akkor még azt hitte az a vakmerő lélekbúvár, hogy közpréda lesz ennek a rejtelmes férfiúnak az élettitka. De nagyon csalatkozott. A gépember hallgatott. A kíváncsiság is elhallgatott. Pedig valami hat hónap előtt még többen látták azt a szép, fiatal, üde, kívánatos asszonykát az Andrássy- uton. Csak úgy sugárzott az arca a megelégedéstől és a boldogságtól. Voltak egy-két bálban a Vigadóban és a Royalban. Mert a vidékről idevetődött asszonykának társaság
