Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 87. szám

Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 87. szám. Csütörtök, október 29. POUTI W lés T RR5R R SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Szervezkedjünk a drágaság ellen! A háború nyomában járó bajok között legnagyobb, mert legszélesebb körben legtöbb ember sújt: a megélhetést ve­szélyeztető drágaság. Minél ho- szabban tart a háború, annál ijesztőbb a drágaság vesze­delme. Ma még csak harmadik hó­napjában vagyunk a háború­nak, máris oly magasak az élel­mi szerek árai, hogy csakis re­megéssel nézhetünk a tél s még inkább a tavasz bekövet­kezése elé. Mert az árak addig bizonyosan fokozódni fognak. Csak a jó Isten a megmond­hatója : mire lehetünk elké­szülve a tavaszra! Vagy talán ez csupán üres rémlátás ? Avagy mesterséges ijesztése a szegényebbeknek ? Korántsem ! A tények hi­deg mérlegelése s a józan lo­gika visz bennünket ily sötét következtetésre. Bár ne kellene ennyire feketén látnunk ! Ki hallott valaha őszidőn 40 koronás búza és 30 koro­nás rozsárakról ? Pedig ma már ezeken is túl vagyunk! Hogy a liszt ára is megfelelően emel­kedik, helyesebben: szökik föl­felé, az magától értetődik. S hogy a hús- és egyéb élelmi- cikk-árak szinte versenyt tar­tanak a gabonával és liszttel, az csak természetes. Vagyis az áremelkedésben megvan a har­mónia, de a szegényebbeknek bőrére ! Az a legfájdalmasabb, hogy amit annyi százan és ezeren éreznek napról-napra súlyosab­ban, az ellen voltaképpen sem­mit sem tesznek, semmi or­vosságot sem keresnek. Csak beteges sopánkodást hall az ember unos-untalan: Tegyen az állam ! Lépjen közbe a hatóság! Szabályozzák az árakat! Ellenőrizzék a termelő­ket és eladókat! Az a baj, hogy mi mindent csak az államtól, a hatóságok­tól várunk. Ezek nélkül szé­gyenleni való gyámoltalansá­gunkban akár éhen veszhetünk. Önmagunkon segíteni dehogy próbálunk, dehogy merészke­dünk ! Szeretném én látni, hogy — ha azok a termelők és ela­dók akár összebeszélve, akár hallgatagon meg tudnak egyezni az árak emelésében: mi vevők nem tudnánk megegyezni ugyan­azoknak leszorításában! Elvégre nem egyedül az eladón, hanem — mint szoktuk mondani — — „kettőn áll a vásár“ : a ve­vőnek is van szava abban, mennyit adhat, mennyit akar adni. Sajnos, nálunk ma jófor­mán teljesen az eladókon áll a vásár. Nekik kedvez a há­ború. Annyit kérnek, amennyit akarnak. A fogyasztók vert had módjára kénytelenek átadni ne­kik utolsó garasukat. Hol itt az igazság? Hol az arány? Hol a méltányosság? Gyárosoknak, kereskedők­nek, őstermelőknek lehet kar- telibe lépniük szabott áraik biz­tosítására : a fogyasztóknak ugyanígy nem lehetne tömö­rülniük engedmények kicsika­rására ? Persze ehhez szükséges volna, hogy a fogyasztó intel­„Eszfcßigom és Vidéke“ tárcája. Majd tavasszal! . . . Miért keresed a virágot Zivataros, hideg télben ? Hogy’ szólhatna a madár dal, Hisz’ az élet nincsen ébren! A természet éjre vált már, Messze, messze még a hajnal, Várd csak, várd csak, mígnem eljő, <5 daltól hangos lesz az erdő , Majd tavasszal. Mért keresed a verőfényt Szomjuhozva, vágytól égve ? Ragyogó nap, tüzes sugár fiogy’ illenék rideg télbe ? Karácsonyfát sem hozott még A hószárnyú tiszta angyal; A napnak most fogytán lángja, De sugarát szertehányja Majd tavasszal. Mért keresed most a fákon A zizegő sűrű lombot ? Mért kutatod a levelet, Mit a szél már sírba hordott ? fíervadásnak sír a vége, Eltemettük néma ajkkal, De örömmé lesz a bánat: A halálra élet támad Majd tavasszal. Majd tavasszal!... ó ne hidd el Rendületlen, szilárd hittel! Vigasztaltam én már egyet Hideg télben a tavasszal, A tavaszban száz virággal, Verőfénnyel, madárdallal; Szomorúan rám mosolygott, Hisz’ reszketett, sírt a hangom, — <5 tavasszal a temetőben Virág nyílt egy kicsi halmon. Tömör Árkád. Az úttörők. Kint sűrű cseppekben, hull az eső, bent a kávéházi asztalnál egy öreg barátom, a régi nagy idők itt­maradt, rokkant tanúja beszél a régi vidéki szinészvilágról gyönyörűbbnél- gyönyörűbb meséket. Ajkáról gyöny- gyözik a szó, én meg áhitatosan, be­hunyt szemmel álmodom bele ma­gam abbá a kínos, küzdelmes és mégis olyan szép korszakba, mikor ragyogó volt az ég és igaz költészet­tel volt tele az egész levegő. Csakugyan való volt, hogy ökrös szekereken utaztak napokon át, hogy nem robogó vonat röpítette őket, az egyik városból a másik városba ? — hogy a csigákba sütött hajú, porce­lán termetű, csengő hangú krinolinos asszonyok és leányasszonyok poros országúton a legforróbb napsütésben ; meg zuhogó záporban, viharban ki­tartottak az emberekkel, mint egy család, mert táplálta őket a rajongó hit, mert élt lelkűkben az eszme ? Igazán, mintha csak álom volna ! Nyolc-tiz szekér megpakolva ro- gyásig, kulisszával, ládával, batyuval, egyéb bagázsiával, hosszú láncsorban méri végig az országutat. Szénából, ponyvából készített kényelmes ülésen pihennek a nők, ládákon, bakon, sa­roglyábán a fiatalok, a suttyó legé­nyek, s ki nem fogy ajkukról a nóta. Ha partöldalra ér a szekér, le­szállanák majd valamennyien, hogy megkönnyítsék a terhet, — hisz sze­gény lovaknak úgyis nagy utjúk van még estig ; de nekik is jobban esik aztán újra a kényelmes ülés, ha zsib­badt lábaikkal egy jót gyalogol­nak. Némelyik pajkosabb fiú a kocsit is segít tolni jó darabon, hogy ere­jét fitogtassa ; az asszonyok meg nagy bokrétát szednek az utmenti rétről pipacsból, búzavirágból, sárga gyermekláncból, szagos zsályá­ból . . . Ha meg bíborpirosra festi a le­menő nap a távoli hegyek körvona­lát, tanya után néznek. Néha bizony a közelben fedél sem akadt- Nem baj az sem. Széltől védet nyirfás erdő széle — fönséges tanyának, takaró­nak meg kell-e pazarabb' boltozat, mint á csillagoktól kirakott ég ? Kipányvázzák a lovakat s kicsap­ják a pázsitra, — lakmározzanak, henteregjenek kényük-kedvük szerint, a társaság tagjai meg az estebed után néznek. Kerül dolog bőven. Ki rozsét és gallyakat szed, ki meg vastag pok­rócokat tereget le az az anyaföldre, Hozzáértő ügyes ember kezenyomán pár pillanat alatt vígan pattog a tűz, amely fölé három lábú ágast illesz­tenek. Az egyik friss patakvizet hord hatalmas kondorral, a másik a direk­tori szekérből előszedett elemózsiá­val, batyuval foglalatoskodik. Meg van rakva bőven mindenféle földi jó­val. Nem telik bele fél óra, már ro- tyog, gőzölög a bogrács, már puhul a piros lébe aprított hús és hófehér krumpli. Az asszonyok vigyáznak rá féltő gonddal s bizony alaposan a körmére koppintanak, ha valaki a mesterségükbe bele akar szólni. A direktor jóízű bodor füstfelhőket ere­get hosszárú pipából s távolabbról nézi a szorgoskodókat, az édes vé­reit, aki mind a szivéhez van nőve, akikért fárad s akik meg érte dől-

Next

/
Thumbnails
Contents