Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 63. szám

Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 63. szám. Csütörtök, augusztus 6.

POLITIKfíí és TfíRSfí

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK :

DR RÉTHE1 PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS És A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ARAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Jegyzetek a hétről.

Jaurés.

Az egész civilizált világ őszinte részvéte kiséri sírjába a francia szociálisták nagy mártírját: Jaurést ... Ha politikája nem is talált mindenütt helyeslésre, ha világnézete sokakéval — mint a miénkkel — ellenkezett is: ragyogó tehetsége, feddhetetlen jelleme, szilárd elvhűsége s melegen érző szive nemcsak ismertté, hanem tiszteltté s becsültté is tette nevét világszerte. S Franciaország e nagy fiának orgyilkos golyótol kellett elesnie ! Kellett, mert megalázónak hirdette azt, hogy a gloire büszke nemzete muszka parancsszóra fogjon fegyvert; kellett, mert a kultúrában, civilizációban vezető szerepet vivő írancia néphez nem tartotta méltónak azt, hogy a királygyilkosoknak, bombavetőknek nyújtson segítő jobbot! Mikor e sorokat Írjuk, nem tud„Eszfcßpgom és Vidéke“ tárcája.

A jókedvűek.

írta: Sebők Zsigmond.

Valaki bizalmasan megsúgta, hogy a Piroska kezét megkérték. Azt hittem, rám szakad a ház. Lesujtottan támolyogtam Piroskáékhoz, ahova bejárós voltam. A kertben találtam Piroskát.

— Igaz, hogy megkérték? — kérdeztem remény és kétség közt ingadozva.

Piroska felém fordította okos, barna arcocskáját és vidám, fekete szemei pajkosan csillogtak.

— Úgy van barátom, megkértek.

— És maga?

Erre már nem felelt. Félrefordult, barna haján kívül csak a fülét láttam s az néznivaló, helyes jószág volt.

— Mit felelt ? Beleegyezett ? Ne kínozzon, beszéljen . . .

— Csak nem maradhatok vén leánynak! — szólt végre halkan.

— Eszerint ... — hebegtem — maga menyasszony?

Mély csönd következett egy darabig. Lesütött szemmel, mozdulatlanul álltunk egymás mellett, majd Piroska ismét rám tekintett és kigyulhatni még, ki volt a gyilkos, de a merénylet alattomos módjáról lehetetlen szláv kezekre nem következtetnünk. A kultúrájára büszke francia nemzet nagy és méltó fiat siratva, láthatja, kiknek akar pártfogást nyújtani, s pártfogásával mily alattomos gaztettekkel azonosítja magat. Hogy nagy halottjának tragikus halála sem indítja jobb belátásra Franciaországot, az csak azt mutatja, hogy a gyűlölség mily vakulttá tudja tenni a különben legélesebb elméket is; valamint azt, hogy a írancia nemzet egy része mily görcsösen ragaszkodik a revanche ma már megvalósíthatlannak látszó eszméjéhez. — Annyi bizonyos, hogy Jaurésnek mártír sírját mély megilletődéssel, s köny- nyező szemmel állja körül az egész művelt világ . . .

A Himnusz és a Gotterhalte.

... A császárváros népe a háború mellett tüntet. Megszámlálhatatlan tömegek özönladt arccal, indulatos hangon ezt kérdezte :

— Mért nem kért meg Józsi eddig? Mért nem kér meg most? Mire vár ?

Az utolsó szavakat már csaknem sírva mondotta. Hangja remegett. Elfulladt a szavam boldogságtól s ezt dadogtam :

— Megkérem! Még ma. Eddig is megtettem volna, ha merem.

Hazarohantam és feketébe vágtam magamat. Útközben néhány frázist morzsolgattam, amelyekkel bevezetem majd a nagy lépést; eközben azonban mind határozottabban éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Minél közelebb értem a házhoz, annál jobban fogyott a bátorságom. Mikor benyitottam Piroska apjához, aki ügyvéd, alig álltam már a lábamon.

A papa az Íróasztalnál ült, izgatottan szántott egy recsegő tollal a kék papírlapon. Kétszer jónapot kívántam és háromszor köhintettem amig észrevett.

— Szervusz öcsémuram ! — szólt föltekintve az írásról. — Ülj le. Mivel szolgálhatok ?

— Életbevágó lépés vezérelt kedves bátyámhoz, akit úgy ismerek, mint boldogult apám legjobb barátját ... — kezdtem ünnepies hanlik el a Ringet. A katona-banda lelkes indulói mellett kipirult arccal, lelkesedéstől égő szívvel járja a nép Bécs uccáit. És amikor a zenekar rázendít nemzeti imádságunkra, a Himnuszra : lekerülnek a kalapok a fejekről, megilletődés ül az arcokra, s megremegnek a Kárt- nerstrasse palotáinak ablakai a lelkes kiáltástól ; Hoch Ungarn ! Hoch ! . . .

... Az ősi magyar primási város lakosságát sem hagyják érintetlenül a háborús hírek! Örömmel fogadja a háborút, mely jövendő királya s neje orgyilkosainak megbüntetésére, a nemzet és a Monarchia tekintélyének, önérzetének, biztonsagának megóvására indul meg. 0 is tüntet a háború mellett, szemében lelkesülés tükröződik, szivében a hazaszeretet tüze ég. És amikor lelkesen tüntető tömegek éljenzik a Királyt s abcugolják Szerbiát és Oroszországot: előbb csak halkan, majd egyre erősbödően

gon, melyet azonban szinte elfojtott izgatottságom. A roppant kalamáris körül veszett táncot jártak a vaskos tollszárak és a patriárkális ludtolnak.

— Életbevágó lépés ? — kérdezte sajátságos merev hangon. — Szép. Hát kit akarsz bepörölni ?

A váratlan fordulat teljesen kizökkentett sodromból.

— Porolni ? — hebegtem —

senkit.

Leendő apósom azzal a félig könyörgő, félig emberevő tekintettel nézett rám, amely azoknak a sajátsága, akikben nagyon dolgozik valami elfojtott düh.

— Hát akkor mit akarsz velem édes, kedves öcsém ?

— Családi ügyben jövök . . .

Be sem fejezhettem a mondatot,

közbevágott:

— Családi ügy ? Hát rám tartoznak a családi ügyek ? Hát van nekem a családi ügyeimbe beleszólásom ?

— De ez az ügy mindenesetre bátyámra tartozik.

Erre fölkelt és részvéttel nézett rám.

— Öcsém, te még fiatal vagy, te ehhez még nem értesz. Ha családi ügyekről akarsz beszélni, eredj a feleségemhez. Nekem semmi közöm a családi ügyekhez.

felhangzik, hogy Éljen Ausztria! És amikor az esti térzenéken a Himnusz után a Gotterhalteba kezd a banda, megemelem én is kalapomat, meg a szomszédom is, amikor meg végződik a darab, felhangzik egy halk Éljeni is, amelyben még benne cseng ugyan a múltnak emléke, fájó keserve, de már a feledéssel, megbocsátással elegyedve. Az igazi nagyság, az igazi együttérzés nehéz napokban állja ki a tűzpróbát!

Nagyboldogasszony és Szent István ünneplésének kérdése.

A fővárosi lapok révén már egész országot bejárta az a hir, hogy a f. hó 15.-re tervezett esztergomi Nagyboldogasszony és Szent István ünnepségek, melyek országos jellegűnek Ígérkeztek, tekintettel a nehéz időkre, valbszinüleg elmaradnak.

— És ... beszélhetek most vele ?

— Igen, óh igen kedves öcsém. Most éppen jó kedve van !

Jó kedve ? No, ez szépen biztat. Elszontyolodva fordultam ki a szobából s leballagtam a kertbe. A pádon már várt Piroska, akit elrémitett gyászos ábrázatom és szememre húzott kalapom.

— Nos ? Igen ? — kérdezte.

— Nem 1

— Nem egyezett bele ?

— Azt nem mondhatom.

— De hát az Istenért, mi történt ? Miért vág ilyen kétségbeesett arcot, Józsi ?

— Talán rosszkedvű a papa?

— Nem, hanem a mama jókedvű.

— Nos, és ?

— Azt mondta a papa, hogy menjek a mamához, azzal beszéljek családi ügyben.

— Helyes, hisz ez nagyon jól van! Menjen azonnal a mamához.

— Ma nem merek. Majd holnap . . . vagy jobb lesz holnapután . . . vagy talán a jövő héten.

— Hogyis ne 1 Csak maradjunk a holnapnál.

Ebben maradtunk. A huszonnégy óra alatt csaknem megölt a bizonytalanság. Másnap csakugyan beállítottam a mamához, aki délceg, im-