Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 58. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. julius 19. hallgat az ország ? Aki leghangosabb. Tehát ekkor maga Báthory István erdélyi vajda volt szegény hazánk közvéleménye, a mohácsi veszedelem után. És ez a hatalmas erdélyi politikus ezt harsogta : Nekünk olyan király kell, kinek üstökét markunkban tarthassunk! Pedig akkor már a törökök markában sínylődtünk. Hányszor ismétlődik nemzeti történetünkben az az igazság : ahol nincs bölcs egyházfejedelem vagy bölcs államfér- tiú, ott nem uralkodhatik bölcs király sem. Dobzse László is udvara minden nyomorúságára csak ezt mondotta : Dobzse! Jól van ! Pedig csehül voltunk. Páratlan bölcsességet örökített meg azonban a történet, midőn Deák Ferenc 1861-ben azt tanácsolta nemzetünknek : Vessünk fátyolt a múltra ! Ez az áldott, eszményi jelszó készítette elő alkotmányunk visszaállítását. És ez a bölcs jelszó orvosolná mai áldatlan testvéri viadalainkat is, ha vég- revalahára egymás hibáira fátyolt vetnénk és nem egymás erényeire. A mi üdvözítő eszményeink tehát ezek: rendületlen anya- szentegyházunkban, boldog hazánk, boldoguló honfitársainkkal, megelégedett idegen ajkú testvéreink, erkölcsös és hazafias iskolánk, irodalmunk és művészetünk, több templom mint börtön, több remény mint kétség, több szeretet mint önzés és több föláldozás mint viszály. Ezek lennének a mi korunk eszményeinek vezércsillagai, ha reánk ragyognának ! Censor. A házasságkötések csökkenésének okai. A kérdés, amelyet egy angol újság vetett fel az, hogy a nők és a férfiak egyaránt, miért idegenkednek a házasságtól és miért tolják ki a legjobb esetben is hosszú időre ? A feleletet adók közül sajátosképpen majdnem mindegyik azt mondja, hogy a nők fényűzése okozza a y ér fiák házasság- viszonyát. Hogy ezt éppen Angolországban, az egyszerűsítés és puritánság országában mondják, az különös. Hiszen Angliában kapnak a nők és férfiak egyaránt olyan nevelést, amely nem predesztinálja őket arra, hogy nagy háztartást vezessenek, hogy reprezentáljanak, hogy külső csillogással akarják megtéveszteni a családi körön túl eső ismerősöket, barátokat és idegeneket. Ez Magyarország specifikuma, a házaséletet csak mi- nálunk rendezik úgy be. AngolA tátongó fatalizmus dühöngő fivére pedig a fanatizmus, a mindenkori ideális lelkesedés hóhéra. Ez épen a mi fanatikus oláhaink öröklött szenvedélye. Ugyan van-e egyetlen egy oláh hős, a mi történetünkben, vagy költészetünkben ? Vájjon ezekre a gyülölködőkre vonatkozik Petőfi ez a fönsé- ges nemzeti sóhaja: Van-e egy marék föld a magyar hazában, Amelyet magyar vér nem öntözött ? Amilyen szomorú a nemzetiségi kérdés, olyan kietlen a mi politikai közéletünk. Fájdalmas szemlélnünk, hogyan cse- nevészedik el teljesen a magyar úri udvariasság és a régi lovagiasság. Üssük fel azonban ilyenkor nemzeti történetünk lapjait. Nézzük csak jobb dolgunk volt-e, mikor még szabad királyválasztó jogot gyakorolhattunk ? Nem siránkozott-e a magyar nép, mikor két kerekű laftikája elé egyetlen lovát foghatta be, hogy ezen a Kún László király szekerén elhajtson a sátorrá fajult Laci-konyhába ? Szomorú történeti tanulság, hogy a nemzeti eszmények pusztulása miatt az osztálynak is pusztulnia kell. Valóban megérthető, hogy olyan szánalmas korszakunk is volt a dicsőséges Mátyás király után. De kire fehér arcú, izzó fekete nagy gránát- szemű, szénhaju leányfő bukkant elő misztikusan abból a szívből. Hajában csodaszépen álló vérpiros selyem- szalag diszlett. A szobába betolakodott méhecskék zümmögése nyomán még a kacagását is hallotta. Hirtelen nesz támadt a háta me- gett. Mintha egérke zörgő futását hallaná. A blankettát hirtelen az egyik iratcsomóba dugta. Hiába! Elolvasta az már előbb a féltett szót. Aztán édesen, dallamosan csengő vidám kacagás rezgeti végig a csendes szobán. A gyakornok nem nézett hátra, de azért jól tudta, ki áll a háta megett és ki nevet. — Ejnye! No nézze meg az ember ! Hogy mer maga még most is bennt dohosodni hivatalban ? A fiú kéjesen sütötte le szemét. Nagy nehezen feltápászkodott a székéről. — Kézit csókolom Margitka kisasszony ! Az érkező nagyot toppantott lábacskáival. — Fékom adtát! Nem mondtam meg már százszor is, hogy ne hívjon engem kisasszonynak, De hiába ! A maga buksi feje sehogyse akarja bevenni a komoly intelmet. — Parancsoljon Margitka 1 — így már szeretem Bélus. S gyerekes hajcihejjel belerepült a nagy bőrfotelbe. Alig látszott ki belőle. Meg is ijedt. — Jesszus! Bélus húzzon ki a fotelből. Lőrinc Béla arcára valami élénk szin települt. A pipacséhoz hasonló. Ügyetlen félszegséggel nyúlt a leányka keze után és húzta ki kezeinél fogva kényelmetlen börtönéből. — Köszönöm Bélus! Szolgálata fejében adok egy szekfüt. Jó lesz piros ? A gyakornok alig bírta kinyögni: — Igen, azt. S a lányka fehér kacsóival tűzte fel Béla gomblyukába a piros szekfüt. — Milyen fess benne! A fiú boldog volt. — Csakhogy igaz. Haragszom magára Bélus. — Én rám ? — Igen. Tegnap délután hiába vártam magára a ligetben. Biztosan más hölgynek ígérkezett oda. — Dehogy is Margitka. Papája invitált be valami hosszú felirat készítésére. — Ne hazudjon! Hiszen a papa tegnap délután falun volt. — Az igaz. Csakhogy nekem erről nem szólt. És én vártam rá. — No akkor rendben. De majd számolok én a papával. A fiatal gyakornok megijedt. Főszolgabíró princijével csak nem fog ujjat huzni. — Csak azt ne Margitka! Rögtön menesztene a hivatalból. —Ó ne higyje. Papa engem szeret. — No az nem is lehet nehéz dolog Margitkát szeretni. Margitka hamiskásan megintette a fiút. — Ejnye 1 No megálljon ! S kedves, durcás orcával elfordult tőle. Vidám dudorázással kikönyökölt az ablakpárkányra. Honnét szépen be lehetett látni a rózsafákkal gazdagon beültetett kertbe. Sóvárgó arccal sokáig elnézte a gyönyörűen feslő krém, világos sárga, fehér és piros rózsákat. Különösen az egyik alacsony kis fácskát, melynek koronáján hatalmas, haragos piros rózsa diszlekedett. Sokáig elnézte ezt az egy rózsát. — Bélus! Jöjjön csak ide az ablakhoz. A gyakornok ott termett az ablaknál. — Nézze Bélus ! Látja azt a vérpiros rózsát ? Ott a fehér rózsafa mellett! — Gyönyörű ! — Ugye gyönyörű ! Látja Bélus 1 Sokért nem adnám, ha az a rózsa enyém lehetne. — Az lehetetlen Margitka! Az a kert az alispán kertje. Az a rózsa az alispán rózsája. Margitka idegesen vállait vono- gatta. — Bánom is én! És én mégis akarom azt a rózsát. Kis ideig mindketten hallgattak. Hirtelen aztán Margitka szakította meg a csendet. — Szeret engem Bélus ? Lőrincz Béla elhalványodott. Minden vére lefutott arcából. Csak szeme gyulladt ki. Remegő ajkkal felelte. — Szeretem Margitka! — Nos, hát ha szeret, azt a vérpiros rózsát estig megszerzi nekem. országban még manapság is úgy tudjuk, keveset változtak a viszonyok a házasélet körül, mint amiket a jó Dickens elbeszéléseiből és regényeiből ismerünk. Ami fényűzés az angoloknál kifejlődött, az mind egy bizonyos megcsontosodott etikettbe foglalható össze. Az angolok kimért egyéniségének megfelelően egyszerűen étkeznek, de az étrend betartását, az evőeszközök miként való használatát olyan szigorúan veszik mint a főadótörvényt. Tehát már ott is igy meglazultak az erkölcsök? Hát ott sincsenek háztartási iskolák, nincsenek mértékletességre és takarékosságra intő szülők és rokonok ? Könnyedén odavetve, persze bátran el lehet mondani, hogy a nőknek a fényűzésre való hajlama riasztja vissza a férfiakat a házasságtól. De sokkal melyebb okai vannak ennek. Mert csak a társadalom egy bizonyos rétegében űzik a fényűzést annyira, hogy itt oka lehet a férfiaknak arra, hogy féljenek a nősüléstől. Itt szó lehet arról, hogy a férfiak féljenek a boldogságtól, melyet a házasélet nyújthat s hogy vigyázzanak a jövqjükre, amelyet a pazarlást és a fényűzést szerető asszony egykettőre tönkre tehet. Másként állanak a dolgok annálatársadalmirétegnél, amely nem az öröklött vagyon fölötti hatalmat gyakorolja, hanem amelyet kezemunkájával kell megszereznie a mindennapra — Lehetetlen ! Az alispán ur rögtön . . . — Gyáva! Lőrincz Béla arca most vérvörös lett. Hasonló ahhoz a kerti rózsáéhoz. — Ne higyje Margitka. Nem vagyok gyáva. Elhozom azt a rózsát magának. De vájjon milyen váltságdíj mellett? A leányka piruló arccal felelte: — Tíz csók. — Meglesz. * * * * Sötétedni kezdett már. Az alkony sötét takarója ránehezedett a kertre. Lőrincz Béla óvatosan, lábujjhegyen törtetett a veszedelmes rózsafa felé. A kertben semmi nesz se hallatszott. Lopva, dobogó szívvel odalo- pódzott a fához. Már érezte bóditó, részegítő illatát. Remegő kezével megmarkolta a rózsa tövises szárát. Egy pillanat és a rózsa, a drága rózsa a kezében szorongott. Epen meg akart fordulni, midőn vállon ragadta valaki. — Hogy mered te fickó az én rózsámat ellopni. Az alispán volt. A félelmetes legnagyobb ur az egész vármegyében. A kis vármegyei gyakornok majd leszédült a lábáról. Aztán valami démoni erő szállotta meg. Nagyot rándítva kiszakította magát az alispán vasmarkai közül. S azzal neki a futásnak. Átugrotta a léckerítést és sebesen rohant végig a megyeház rém- hosszu udvarán. A főszolgabiróék lakása felé tartott. A pillangós ablaku
