Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 55. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. julius 9. fizethetetlen, a lakások ára szintén olyan aránytalanul nagy, hogy a szűkes viszonyok között élő ember még kisebb lakásban huzza meg magát, hogy valahogy élhessen, illetve lakhasson. Ha nálunk valami megdrágul, az okát nem kell nagyon kutatni s csak a szomszédba kell mennünk : látunk vígan dörzsölő kezeket, megelégedettségtől derűs ábrázatokat. A mi jó osztrák szomszédaink mindég gondoskodnak arról, hogy nekünk egy kis mulatságot szerezzenek: összeállnak a nagy iparosok, a vállalkozók s egyszeriben elhatározzák, hogy ennek, vagy annak a nélkülözhetetlen cikknek, tárgynak árát felsrófolják. Akinek nem tetszik ne vásároljon belőle, ha meg vásárol, ugrálhat mellette, de fizetni kell érte, ha megpukkad is bele. így vagyunk sok tekintetben kiszolgáltatva Ausztria kénye-kedvé- nek, kapzsiságának, nyerészkedési vágyának. Gondoskodnak osztrák testvéreink arról, hogy mindent drágán megfizessünk. Ebben nyilvánul meg a közös vámterület áldásos volta. Ezért kapálódznak úgy odaát az önálló vámterület ellen. Hogy aztán oly nagy ^arányokat ölt a kivándorlás azon nem lehet csodálkozni. Elvégre munkaszerető, dolgos, izmos karú főldmives, nem várhatja a sült galambokat, mert a család jól nem lakhatik a reménykedésből. Vagy nem kap egyáltalán munkát a szegény ember, vagy munkáját oly gyatrán fizetik meg, hogjy legszerényebb életmódja mellett sem telik mindenre. E két ok készteti a kivándorlásra főleg azokat, akiknek még van valamelyes vagyonuk s ennek roncsait megakarják menteni, itt hagyják szülőföldjüket, holott szívesebben dolgoznának idehaza ha lenne mit, örömest maradnának itthon, ha munkájukat legalább csak annyira megfizetnék, hogy családjaikkal eltengődnének. A világ egyik részében sem aknázzák annyira ki az embert mint nálunk. A kizsákmányolásban valóságos versengés íolyik a telhetetlenek között. A lakás uzsora valósággal tobzolódik az élelmicikkek árai oly magasra szöknek, hogy távcsővel kell utánna nézni. Miután elsősorban a fővárosban emelkedik beláthatatlan magasságra minden elképzelhető dolognak az ára, természetesen a középpontból szerte ágazik az ország megannyi részében s egyértelműleg megszületik az általános drágaság. A közönség hiába jajveszékel hasztalan siránkozik és tiltakozik kézzel-lábbal az ilyen brutalitások ellen, az illetékes körök vajmi keveset törődnek és tesznek, a nép feltétlen jogos és méltányos kívánsága kielégítésére. A hiba tulajdonképen nálunk, az örökösen széthúzódó, semmiben össze nem tartó, egyöntetűen eljárni nem tudó társadalomban van, amely egyideig sopánkodik, azután bele nyugszik a változhatatlanba. Akkor nem csoda ha vérszemet kapnak a dúsgazdag gyárosok, nagyiparosok, háziurak s minden lelkismeret furda- lás nélkül emelnek akkor és annyira, amikor és amennyire nekik jólesik. A nagyközönségnek, a millió és millió állampolgárnak kell sztrájkolni, ilyen indokolatlan és sérelmes emelések ellen: ki lehet és ki kell a gazdag embereket éheztetni! Erős szervezkedéssel, egyöntetű eljárással pressiót lehet gyakorolni mindenfele erőszakos és meggazdagodás gyors fokozására irányuló áremelés ellen. Akkor majd leesik az tuálisnak tartjuk a kérdés ismételt felvetését, még pedig azért, mert az ünnepségeket kedvező alkalomnak tartjuk a szobor-alap gyűjtésének megkezdésére. A főszékesegyház kincstárának, a kriptának, az érseki képtárnak és régiségtárnak megtekintése úgy tudjuk dijtalan. Ha e helyeken s esetleg a bazilika előcsarnokában és a Szent István kápolnában is — perselyt aliitanának fel a Szent István szobor-alapra való gyűjtés céljából ez ellen azt hisszük sem Őeminenciájának, sem pedig a főkáptalannak nem volna kifogása; s az ide zarán- doklottak önkent, szivesen adott filléreiből szép összeg gyűlne össze a szent király szobrára. Egyelőre ennyit tartottunk szükségesnek az ünnepség-rendezés megkezdése alkalmából elmondani bízva abban, hogy joakaratú szavaink nem fognak siket fülekre találni! (ml.) Züllött állapotok. Régi igazság, hogy nem boldog a magyar. Mikor minden felől húzzák, nyúzzák, szorítják, nyomják. Hogy tud ílyeténképen zöld ágra vergődni, hogy tud ilyen viszonyok mellett tisztességesen megfelelni kötelességének ? 1 A jövedelem nem hogy emelkednék, hanem inkább csappan, ennek ellenében óriási mértékben és megállapodás nélkül emelkedik mindennek az ára. A két legfontosabb kelléke a társadalmi életnek: az élelmiszer és a lakás szemérmetlen módon megdrágult. A hús szinte meginasa szerette volna belőle kivasalni azt a nagy titkot. Kérdi tehát tőle a tábornok: — Hát tudnál te, titkot tartani! — Tudnék, generális uram ! — Látod gyüge, én is tudok ! A suhai malom. A nógrádmegyei suhai malomba majd minden nyáron kétszer is beleütött a mennydörgős mennykő. Azóta kerekedett róla ez a fura közmondás : — Áldja meg az Isten, akár a suhai malmot! A Kinizsi Pál feje ára. Mátyás király törökverő hős vezérét, Kinizsi Pált szerette volna kö vétségbe küldeni Konstantinápolyba Azzal biztatta, hogyha ott életét vesztené, harmincezer török fejét véteti. Kinizsi Pál igy szólt a királyhoz : — Felséges uram, egyetlen egy fej sem illik úgy a nyakunkra mint a magunké ! A megszokott verés. Közmondás szerint. „megszokta már, mint cigány a verést.“ Betoppan a szolgabiróhoz a falusi cigány és esengve kéri, hogy legyen szives egy kicsit megveretni. Nincsen bűne. Hiszen már tiz év óta a falu kovácsa. A sok rimánkodásra, végre rá veret a szolgabiró jó néhányat a pandúrral. Mikor már a deresen szuszogni kezdett, ezt nyögte a cigány : — Jaj, kirem alássan, mos má elég! Föltápászkodik. Kivesz a zsebéből egy koronát. Odaadja a harcsa- bajuszu pandúrnak. Most már vallatják, hogy miért verette meg magát. — Hát alássan jelentem, purdé koromba mindig vertek a sileim, hát megszoktam a verést. Tizs esztendeje nem vertek rám. Azír sűrűsödött meg a vírem ! De mostand má alássan köszönöm a szívességet! Becsipett kompánia. Disznótoron nagyszerűen becsipett a falusi úri társaság. A vendég látó ur útközben meg akarta tréfálni elázott cimboráit. Holdas éjjelen a templom tornya kiadós árnyékot vetett. — Vigyázzatok pajtik! — figyelmeztette a tántorgó urakat — itt árkot ásattam, bele ne potyogjatok ! És a becsipett kompánia, különféle bátorító kurjantás után, egymásután átugrotta a torony árnyékát. Az egyik rövidlátó azonban a képzelt mély árokba zuhant. Azon nevettek azután egyálló hétig a tor után az egész környéken. Kurta mise. A rác malacot vitt a pópájának, hogy mondjon a lelke üdvösségére misét. Másnap egész famíliájával a templomba telepedik. Nagy csodálkozására azonban a pópa rövidesen elvégezte a misét. Odakint kérdőre vonja a rettenetes szakálu rácpapot, hogy miért sietett úgy a misével. A pópa nyugodtan simogatta tekintélyét, azután kenetesen igy szólt: — Hja fiam, amilyen kurta a malac,, olyan kurta a mise is! A ló tolvaj. Tüzes paripát csen a lókötő cigány. Hanem ráismer busuló gazdája a vásáron. Megragadja tehát nagy örömmel, vidáman nyeritő nyerges lovát és jobb kézzel kiadósán elfurkózza a gazember cigányt. — Jaj, nem igy verik a csigánt! — nevetett a lókötő az ütlegekre. — Hát hogyan ? — Két kézzse ! Erre még inkább feldühödik a gazda és kétkézzel püföli a cigányt. Hanem a lótolvaj villámgyorsan föl- ugrik a paripára és elszelelt a vásárról. K. álluk a most még elvakult lak és élelmiszer uzsorásoknak. M—ó. A második Krisztus. — Primiciai beszéd. — Mondotta : dr. Gamauf István. (Vége.) Mi már most a pap? Mit akar ő? Miért él ő? Nagy művek alkotóinak legterhesebb gondja rendszerint az, mi lesz az alkotással, ha ők már nem lesznek, ki fogja folytatni mit ők megkezdettek. Jézus is felsóhajtott: „Az aratás nagy, de a munkás kevés.“ (Mt 9. 37.) Én ugyan meghúztam evangéliumomban az Isten országának körvonalait, kereszthalálommal megadtam a világ vitorláinak a hajtószelet : a Lelket, de kik lesznek majd a munka látható folytatói, kikre bízom a „szellem és élet“ (Jo. 6. 64.) közvetítését? E célra mindjárt nyilvános működésének elején kiszemelt magának egy pár kérges tenyerű, egészséges lelkű galileai halászt, otthagyatta velük a hálót és megígérte nekik, hogy erhberek halászaivá teszi őket. (Mt. 4. 19.) 12-őt közülök állandóan maga mellett tartott, apostoloknak, küldötteknek nevezte őket (Le. 6. 13.) és fáradságos, hosszadalmas munkával tanította be őket a jövő munkájára. „Nektek adatott ismerni az Isten országának titkait“ (Le. 8. 10.) mondá nekik: „Nem is hívlak titeket szolgáknak, hanem barátaimnak, mert mindent megmondtam nektek.“ (Jo. 15 15.) „Én kiválasztottalak titeket és arra rendeltelek, hogy menjetek és gyümölcsöt hajtsatok és a ti gyümölcsötök megmaradjon. (Jo. 15. 16.) „Amint az Atya küldött engem, úgy küldlek én is titeket.“ (Jo. 20. 21.) „Menjetek az egész világra, tanítsatok minden nemzetet, hirdessétek az evangéliumot minden embernek.,, (Mc. 16. 15., Mt. 28. 19.) S a 12 apostol folytatta a munkát. Mivel pedig ők se éltek örökké, a krisztusi missiót kézraté- tellel ismét tovább adták, lelkűket tanítványaikba lehelték, meleg tenyereiket rátették utódaik fejére s mint az égbe ragadott Illés, ők is a munkát folytató Elizeusoknak dobták a krisztusi küldetés köpenyét. Így vannak ma is papok, 1900-ban, papok, az apostolok egyenes leszármazottjai. Mennyire világos igy már az a Sacer- dos alter Christus: a pap második Krisztus. A pap Krisztus küldöttje, Jézus missiójának folytatója, Jézus helyettese. Az ő dolga Krisztus napszáma : hordani a követ az Isten országának kiépítésére, egyért élni, egyért halni, hogy ez a világ szebb legyen, szebben süssön a nap, szebben nőjjön a kalász, szebben éljen az ember. Az ő hivatása nem az, hogy lemisézzen s aztán más dolga ne legyen, hanem, hogy a lelkek gondja eméssze, a Seelsorge — mint a német oly szépen mondja, az a szent Páli „sollicitudo omnium eccle- siarum“ „minden egyházak gondja.“ (2 Cor. 11.28.) Rosszul értik a papságot azok, akik mikor valami nagyon jót akarnak kívánni, azt mondják : Adja Isten; hogy minél előbb valami jó kanóniába kerüljön. Jézus missiója nem javadalmakba beevezni, nem élvezni, hanem vérezni, vérezni a lelkekért, töviskoszorús szivet hordani, sírni tudni annyi élet pusztulásán szent Pállal, aki oly szépen írja Philippibe: „Sokan járnak, akikről gyakran szóltam nektek, most pedig sírva mondom: Krisztus keresztjének ellenségei.“ (Phil. 3. 18.) Jézus küldöttje csak egyet akar: lelkeket, Is-
