Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 54. szám

1914. julius 5.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

3

részt mélt. Szily Kálmán urnák, az Akadémia főkönyvtárosának köszönöm.

Szakadatlanul folytattam a munkát — mindig abban a véleményben, hogy tekintet nélkül a kifejezések nyelvtani szépségére, gondolatgyöngyöket tárok az olvasó elé. El is készült a nagy idézetek tára, mely jóval terjedelmesebb, mint a jelen mű.

De tanulmányaim közben mindinkább lekötötte figyelmemet az a rengeteg nyelvkincs, az a páratlan fantázia, ami a magyar szólásokból, közmondásokból kiragyog. Azért ezt a részt kezdtem különösebben mivelni.

így készült el a jelen, úttörő munka: nem kizárólag a tudósok, nem kizárólag a művelt közönség, hanem mindazok részére, akik Írni és olvasni tudnak és a népies alakba öltöztetett gondolatkincsekben gyö • nyörködni tudnak.

Ez a cikkecske egyszersmind bizonysága annak, hogy ez a mű hasonló cikkek írására képesít minden olvasót. Mert ez a rövid cikk nem egyéb, mint a mű azon idézetei, melyek a viharról, szélről stb. szólnak :

— „Rendül a lenyugodott erdő, s a hegyek s öblök visszamorognak. A viharok csapatozva rohannak, kergetik a felhőt, s az eget beborítja haragjok. Ha megindul a fuvalom a nagy hegy vidékén, rengenek a tölgyek s fejeik meghajolnak alatta. Midőn a hegy barlangjából dörmögve megindul, a hegy ormát felüti ropogva fejével. Heves déltől szájt nyit vad északig a föld és azon örvényes torokkal üvölt, bőg. Midőn megindul a mély barlangok gyomra s az erdőn lengő szelek zugó szárnyakra kelnek, azzal senki sem számolt, hogyan dúlnak azok a fekete hegyek katlanaiban.1) Ilyenkor morajjal terjedező szélvész dörmöl, a felhő szakad a szélvészes erőtől, mely feketén döbörögve orditoz utána.

Szép, mig deli lejtőn áll a fiatal fa; verőfény járja fejét, lombjainak súgva hízelkedik a szél, s gyenge virágok búnak elő hűtözni tövénél harmatos árnyékban; de hamar jő ellene a szélvész s forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből. Akkor körötte elhalnak az ifjú virágok s hervadt lombjaival szomorúan hallgat az alszél.2)

Mikor a szélvihar egymással harcot űz, a rónán keresztül ott nyargal végig a szilaj forgószél, ez a karcsú tündér, aki délcegen táncol végig a sima rónán, üstök feje a felhők között, mintha szétzilált feje repkedne ott; lábai mint az orsó perdülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra karcsú derekát hajtogatva, s dacos fejét mindig magasabbra tolva; Jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek ; ami most hozzá közel jut, azt megtépi, elszórja: háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak úgy táncolnak köntösének szilaj forgásától; fölviszi őket az égig s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, döbörögve a haragos villámló

h Szél 1643. l.

2) Szélvész, 1645 1.

zivatar, mely kergeti a dacos tündért; tűzkorbács a kezében, azzal veri majd meg ha megkapja.3)

A szelek aztán a morajos felhőt északra csavarják; zúgva, borongva megy az; de megáll végtére, s ijesztő barna halálos kebeléből elszórja sokáig rejtett menyköveit, s hegyek, erdők égnek alatta.

A feketés zivatar bőgve, morogva megindul, kergeti a futó tengert, nekifekszik egészen s mély fenekéből csillagokig fecskendezi habját. Az égre széles szegélyű fellegek emelkednek minden oldalról; és mintha roppant buborékokat fújna a vihar sebesen felfelé, lassanként mindjobban elborul a láthatár ; sötétkék fellegek tódulnak egymás hegy én-hátán. Zúg, repül a szel, a vemhes felleg kavarog; borult az ég; a támadó veszély láttára elfedi szemet az éj.4)

Zúgva, sivitva főikéi a zivatar, mely a vidékén pusztítva terül el; levegői feneketlen örvény a földön, örvény a tengerek árján; a szél port eszik a földből, iszik a nagy tenger özönéből; heg}'ren és földön ragadozva kereng, por, fű és fa lejtőre kerengnek utána, megüvölti az eget. Elfárad, mig az erdőket megjárja a rontó zivatar.5)

Ezután éj idején felhő tolódik az egekbe és záporral viselős keblét megnyitja a futó fény. Aztán két vihar rohan egymásnak és megtöri egymást két felhő, mely összejön a zajos égen.

Viaskodik ég, föld, viz, tűz ; dühödik a természet. Egy mennykő más mennykövet űz. Aztán az ég es föld köze záporral megtelve sötétedik és a tarka mező színén minden fűszál özönt nyel ; a felhők végtelen országok özönébe merülnek.6)“

Ezekben mutatjuk be legújabb munkatársunk művéből a szélvihar- ról-tájfun ról szóló érdekes részletét.

A második Krisztus.

— Primiciai beszéd. — Mondotta: dr. Gamauf István.

Az újmisés papnak, mikor ott áll az Isten szent hegyének lábánál, hogy felinduljon a szent miseáldozat napfényes hegycsúcsára, egy pillanatra mintha meggyengülnének térdei s lankadna ereje. Nem bírom, nem bírom — sóhajtja lelke — túlságosan sokat raktál reám Istenem, le fogok bizton roskadni az úton. Mert az Isten, mikor papokat választ ki magának, kíméletlen. Nem nézi ki mit bir, ő csak szór, csak szór mind a két kezével, csőstül hinti az áldást s szinte betemeti a lelket égi rózsaszirmokkal. Olyan ekkor az Isten, mini a tékozló fiú örömmámorban úszó apja, aki fia láttára igy szólt a szolgákhoz: „Hamar hozzátok elő a legszebb ruhát, és öltöztessétek fel őt; adjatok gyűrűt kezeire és sarut lábaira ; hozzátok elé a hizlalt borjút, és öljétek le, és együnk és vigadjunk.“ (Le. 15. 22, 23.) A különbség csak az, hegy a példabeszédben a fiú volt tékozló, itt meg tékozló az apa, pazarol az Isten, rá3) Forgószél, 563. 1.

4) Zivatar, 1964. 1.

5 Zivatar, 1960, 1.

6) Zápor, 1957. 1.

pazarolja az új papra a fél mennyországot.

Ott áll az ifjú levita hótiszta stólában, fehér mirtuskoszorúval fején, az isteni nász gyűrűivel kezén, a melyet ezentúl hercegnők és fejedelmek fognak csókolni. Ott áll az élet forrásainak sáfára, a kulcsok hatalmának örököse, kinek ezentúl királyok fogják elsusogni életük igaz történetét. Nem merek vállalkozni reá itt hirtelenében csak gyenge vázát is adni a papi méltóságnak, annak a szédületes hatalomnak mely „az Istent tiszteli, az angyalokat örvendezteti, az egyházat építi, az élőket segíti, a holtaknak nyugalmat ad s magát minden javak részesévé teszi.“ (Kempis IV. 5. fej.) Ezúttal csak az a szándékom, hogy a papi hivatás kegyelmeinek özönéből kiemeljem annak lényegét s elmondjam, mit is tesz papnak lenni.

Sacerdos alter Christus. A pap második Krisztus. Három szó, három igénytelen jel, mint a hármas szent halom a magyar címerben, de amint ez egy egész országot jelképez, úgy e három szó a papság egész tartalmát kimeríti. A pap második Krisztus. Ki és mi volt először Krisztus ?

Krisztus, galileai ács volt, aki sok századokkal ezelőtt mezitlábosan járta be kelet forró homokját és beszélt szépen, andalítón, mint előtte még soha ember fia. Volt neki egy gondolata, mely őt teljesen lefoglalta, egy eszméje, mely éjjel-nappal lelke előtt lebegett, mint vőlegény előtt az ő jegyesének arca s amit ő úgy nevezett: az Isten országa. „És kezde Jézus prédikálni és mondani : térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.“ (Mt. 4. 17.) mily szép, mily elbűvölő jelenség a világtörténelem vad forgatagában! Hát nem csak örökös kardvillanásról és ko ponyarepesztésről tud beszélni a történelem. íme itt egy bájos, kedves kép: egy fiatal, csodálatosszemű ács kiáll a galileai zöld rétekre és elkezd énekelni Isten országáról, Isten fiairól ; leül a napos fűre és mesél a boldogságról, a mezei liliomokról, az égi madarakról, örök, nagy életről és mennybeli, szerető Atyáról. Ki ez a szerelmes lelkű ember, aki olyan Shakespeare-t s Dantét felülmúló poézissel dalolja: én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet s enyéim ismernek engem ? (Jo. 10. 14 ) Ki ez a keleti dalnok, aki azt mondja, hogy tüzet jött bocsátani a földre és lángra akarja lobbantani a világot? (Le. 12. 49.) Mikor gondolta ki ezeket ? Ilyeneket tanult a gyaluforgács mellett ? Honnét gyűjtött össze magába ennyi napsugarat ?

Jézus, a názárethi ács, az emberek fiainak legnagyobb álmodozója. Az ő álma a legnagyobb, a legszebb álom volt. Isten országáról álmodott, egy jobb korról, egy szebb világról, melyben színesebben virít a virág, csengőbben dalol a madár, édesebb a gyümölcs, tisztább a patak, üdébb a levegő s amelyben mindenekelőtt szebb az ember, nemesebb a férfi, bájosabb a leány, kedvesebb a gyermek. Ez volt az ő óriási, napsugara ábrándképe, melyet mint valami mesebeli világot lelkében hordott, szemével látott, mint távoli, fényes, gyönyörű víziót. Ebből a látomásból valóságot, ebből az ideálból életet teremteni, az Isten országát meghozni, ezért élt Krisztus. Ez volt az ő missiója, égi küldetése. S mikor egyik városban — mint az evangélista szóról-szóra írja — fogták, hogy ne menjen el tőlük, így válaszolt: „Más városoknak is kell hirdetnem az Isten országának evangéliumát, mert ezért küldettem.“ (Le. 4. 43.)

Ennek a missiónak élt teljesen. Parabolát, parabolára halmozott az Isten országáról; összehasonlította a csepp magocskával, a lakodalmakkal, a kovásszal, a drágagyönggyel s mikor a szebbnél szebb képek egész seregét kirakosgatta, mintegy uj képet már nem is találván, igy kiáltott fel: „Mihez hasonló az Isten országa és mihez hasonlítsam azt ?“ Es ismét mon- dá : „Mihez hasonlítsam az Isten országát?“ (Le. 13. 18, 13. 20.) Hogy tudnám valahogy elétek adni, mit is akarok én ? Ennek az Isten országának kiépítésére hordta a köveket valahányszor embert gyógyított. Hej de messze esett a vakok, sánták, bénák serege az Isten országának képétől, melynek megvalósításán ő dolgozott. Gyógyított is néha késő éjjelig s amely faluban megfordult, nem maradt ott beteg utána. (Me. 1. 32. 33.) Még jobban elkomorodott az erkölcsi nyomor láttára. Az ő fájdalma az elveszett bárány volt, a bűn útjara tevedt ember. Ezek után járt, ezekkel ült le egy asztalhoz, nem törődve megszólással és gáncscsal, csakhogy talpra állítsa a szerencsétlent és felemelhesse homlokát. „Az ember fia — úgymond — keresni jött és megmenteni, ami elveszett.“ (Le. 19. 10.)

Íme Krisztus missiója: Isten országát varázsolni a kopár földből, hogy „vigadozzék a puszta s a járatlan hely, örvendezzék a kietlen és virágozzék, mint a liliom.“ (íz. 35. 1.) Hatalmas, titani missió; kegyetlen, hálátlan napszám. Úgy képzelem el ebben a munkában az Ur Jézust, mint felgyűrt ingujju szántóvetőt, aki megáll az ugar végén, végignéz a tar földön s aztán nekitaszitja ekéjét a kemény földnek és töri, vájja az ugart. Arca verejtékezik, haja szeme közé hull, csikorog az ekevas, majd beletörik a kőkemény talajba.

Nem lehet, nem lehet — sóhajtotta Krisztus, mikor éjjelente a hegyek néma csúcsain imádkozott. Nem megyek semmire. Cudar a világ, komisz az ember. Kemény az ugar. Nem lehet e romokból mauzóleumot emelni. Sötét átok nehezedik a földre. Ez az érzés Jézus szivének tragikuma: a rémes összeütközés missiója s a sötétség hatalma (Le. 22. 53.) között. Szivének örökös töviskoszoruja, hogy világot átfogó szeretetét megtörni érezte a sötétség gránitjain. De a szeretet végre is diadalt aratott benne. Győzött, mert szeretett „in finem“ (Jo. 13. 1.) mindvégig. Megértette, hogy a világ száraz ugarát vérnek kell feláztatni. Megértette Isten rejtélyes gondolatát, hogy egy életnek kell elhamvadni a sokakért s az áldozat csak ő lehet. Látta, hogy ez másként nem megy. Szeme előtt feltűnt két bárdolatlan, egymásra hajtott fa: a kereszt. Krisztus szive bele- nyilalott láttára, de nem tántorodott meg tőle. Ha csak evvel a karddal víhatom meg a csatát — úgymond — legyen. Ha nincs más ekevas, mellyel felszánthatom az ugart s rakhatom le az Isten országának alapköveit, állok elébe, megyek, odadobom magam, nagyobb az én missióm, önmagámnál. „Attól kezdve — mondja az írás — kezdé Jézus jelenteni tanítványainak, hogy neki Jeruzsálembe kell menni és sokat szenvedni a vénektől és írástudóktól és papi fejedelmektől és megöletni és harmad napra feltámadni.“ (Mt. 16. 21.) És ismét máshol egész nyíltan mondja már megrendítő szépen: „Az ember fia nem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.“ (Mt. 20 28.) Azután jött a szörnyű összecsapás a lángoló lelkű Jézus és a sötétségek hatalma között. Krisztus