Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 43. szám

4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. május 28 Majd abban a sorrendben, amely­ben jött a menet, visszafelé indult a „Kolos“ hídon át a Mária-Valéria- úton és a Lőrinc uccán keresztül a Széchenyi térre. Közben a Sz. István kápolna mellől a szeminárium ének­karának gyönyörű éneke hallatszott le a Prímás térre, nagy tetszést keltve a közönség soraiban. A kivilágítás. Azon kivilágítás, melyet Eszter­gom a bíboros hercegprímás tiszte­letére rendezett, páratlan látványos­ság volt. A Szent-István kápolna mellett kigyulladt a nagy apostoli kettős kereszt, a Kolos-kórház feletti Előhegyen pedig hatalmas máglya hintette fényét a városra, mely egész éjjel égett. Nagyon szép volt Párkány hódo­lata. A Dunaparton három helyen lobogott örömtűz s a Duna mellett apró lampionok, lámpák és görög- tüzek visszfényeit rezgették meg a folyam sötét habjai. A városban különösen a kiraka­tok pompás díszeiben gyönyörköd­hetett a közönség. Csaknem minden feldíszített kirakatban látható volt a hercegprímás arcképe, drapériákkal, lámpákkal, gyertyákkal övezve. A 76. gyalogezred kaszárnyáját igen szépen díszítették fel a katonák s ugyancsak pompás díszben és fényárban úszott a szeminárium is. A bencés székház, a vízivárosi zárda, a primási jószágigazgatóság palotája, a Kath. Kör, a Vízivárosi kör és több magánépület szintén gyönyörű díszítésekkel és transparen- tekkel volt ékes. A fáklyásmenet visszavonulván a Széchenyi-térre ott Buchner 6 szó- lamú letétében a Himnuszt énekelte el a menetben résztvett közönség gyönyörködtetésére. A menet széjjeloszlása után a hercegprímás kocsira ült és udvari papjai és hivatalnokai kíséretében megtekintette a tiszteletére rendezett kivilágítást. Midőn a Központi Kávéház előtt robogott el a kocsisor, görögtü- zet gyújtottak meg, a kávéház ter- raszán a cigány pedig a Rákóczi- indulóra zenditett rá. A hercegprímást láthatóan meg­lepte e figyelem s általában igen nagy öröme telt a város közönségé­nek spontán ünneplésében. Este 10 óra után lassankint el­aludtak az ablakok mécsei, lezárul­tak a kirakatok, széjjeloszlott az uc- cákon sétáló közönség, csak az elő- hegyi máglya szórta tovább hatal­mas tüzét az elcsendesült, sötét, csillagfényes éjszakába. Riporter. Közvéleményünk bögréi. Nagymamáink a családi boldogságról. Az Elnöknő születésenapján a nyájas ozsonnaasztal is ünnepelt. Teli volt ugyanis friss virággal. Min­den tagtárs külön bokrétával hódolt. Az illatárban az ünnepelt nagymama a gyűlés napirendjére tért. — Hetvenedik évem küszöbén az életkérdések közül az elsőt: a családi boldogság problémáját van szeren­csém ma kitűzni. Hetven év alatt valóban rendkívül sok tapasztalatot lehet gyűjteni annak, akinek jó em­lékezete van. Az emlékezés az életet kedvessé, a feledés pedig lehetsé­gessé teszi. Kedves emlékeinket foly­ton ápoljuk. Szomorú emlékeinket pedig halottak napján gyászoljuk. Én — hála Istennek — boldog voltam és boldog vagyok. Ma már leányom és unokáim boldogsága is sugárzik reám. Kedves vöm mindig édesanyjá­nak nevez. Jelszavam volt: becsüle­tes munka, becsületes takarékosság, bölcs megelégedés, örömeink élvezete és maradt ma is vezérlő csillagom a vallásosság után. Amit sokan asszony- hervadásnak neveznek, annak nem az életkor, hanem valami tragédia az oka. Angol olvasmányaimból idézek: „Ha két jó lélek szentül bízik egy­másban, szerelmök valódi kincs. De ha a férfiú olyan nőt szeret, aki nem méltó hozzá és azt mégis köteles szeretni, arról nem is sejti senki sem, milyen végzetes küzdelem háborog lelkében, midőn férfiassága azt köve­teli : mondj le ! — a férji gyöngesége pedig ezt súgja: engedj! “ A boldog­ság tehát csak hasonló jellemek sze­relméből sugárzik ki. Ellenkező eset­ben még sírjában is gyötri valami gonosz szellem. Ilyen szomorú epi­zódot beszélek el öregatyám egyik cinikus táblabiró barátjáról, aki ilyen föliratot vésetett felesége síremlékére: „Meghalt feleségem, Oda reménysé­gem!“ Társaságában pedig ilyen ke­gyetlenül aposztrofálta: „Meghalt fele­ségem, Satis tarde quidem (bizony elég későn), Oda reménységem, De- buisset pridem (előbb kellett volna)-.“ Ezt a brutális travesztiát jó öregatyám is az özvegy ur sírfeliratának jelen­tette ki, mert az valóban meghalt számára. (Helyeslés.) Szót kér ekkor a nyájas szomszéd : — A humort elfogadjuk, de a cinizmust soha. Nem haragszunk Mózesre, aki írásaiban a feleséget oldalbordának címezte. Ez humoros. De a táblabiró ötlete becstelen. Az ilyen egyének nem is lehetnek bol­dogok. Kérem ne tessenek engem Madame Sans-Gén-nek tartani. Az erélyes nő lehet őszinte, sőt szigorú, de csak úgy, ha igaza van. A meg­gondolatlan szókimondó azonban el veszti a női gyöngédség nimbuszát. De még néhány kavicsot szedek össze a házi boldogság gyöngyös partján. „Mi a macska? kukoricázó“ társal­gás uralkodik vagy zsarnokoskodik ma néhány „drágicam“ társnőm „bor­zasztó szép otthonában“, ahol olyan „rémkedves és guzi“ minden. Ez az a horribly beautiful, amitől az angol irtózik. Bojkottáljuk tehát a szem­fényvesztést, a dicsekedést, a nagy­zást, szóval a túlzást minden vonalon, mert ezek a családi boldogság fertőző bacillusainak melegágyai. Az a bizal­masan suttogott „nyílt titok“, melyek egyik-másik jó családról kiszivárog­nak, szintén nem egyebek, mint elő­kelő ellenségeink halállepkéi. Csak azok lehetnek valóban boldogok, akik nem rombolják mások házi oltárait, mert nem érnek reá, hogy boldog perceikben másoknak boldogtalan per­ceket utalványozzanak 1 (Tetszés.) A következő kedves nagymama azután igy folytatja : — Sokan azt hirdetik, hogy ma a jó férj jó állásától függ a család nyugalma és boldogsága. Nekem egy ügyvéd, egy orvos és egy tanár fiam van. Mind a három doktor. A tömér­dek ügyvéd közt az én fiam nem tartozik az „ügyetlen, egy ügy ü, ügye­fogyott ügyvéd“-ek közé. (Derültség.) Részletezhetem ezt a különös törté­neti magyar szójátékot? (Halljuk !) Tehát kérem. Apám régi jó barátja volt Mentovich Ferencnek, a nagy­kőrösi hires tanárnak. Ez beszélte, hogy egykor meglátogatta őt egyik tanítványa, aki épen kezdő ügyvéd volt. Kérdi tehát tőle egykori tanára: — Van-e ügye amice. — Nincs 1 — feleli rá a fiatal ember busán. — Ak­kor hát: ügyetlen — jegyezte meg a jókedvű Mentovich. — De kérem, professzor ur, mégis csak volt már egy ügyem ! — védekezett a kezdő ügyvéd. — Akkor amice együgyü! — És kérem — sopánkodott a sze­gény fiatal ur — azt is elhalászta egy kollégám. Erre a tanár kedves vendégének ápertum kijelentette, hogy — Maga amice csakugyan ügyetlen, együgyü, ügy efogyott ügyvéd ! Fo­gadja részvétemet 1 Az én fiam soha­sem volt ilyenfajta kezdő ügyvéd. Szerette ügyvédi hivatását, mint a másik az orvosit, a harmadik a ta­nárit. Azért boldogult mind a három. Nem a szülők határozták meg élet­pályájukat, hanem saját megnyilat­kozó hajlamaik. Egyébként nem egé­szen a jó állás dönti el a családi bol­dogság kérdését, hanem inkább az, vájjon az a jó ügyvéd, jó orvos, jó tanár jó férj és jó családapa-e? Mint­hogy pedig nálunk — hála az Ég­nek — ezek a kellékek nem hiányoz­tak, igy reám most három harmoni­kus család boldogságának boldogító verőfénye sugárzik. (Taps.) A negyedik előkelő tagtárs igy folytatta: — Sokan a politikai pályát — házassági szempontból — veszedel­mesnek találják. Nekem az egyik fiam született országgyűlési képviselő. Csakhogy ő Budapesten is a családja érdekeit is képviseli. Tehát — kivé­telesen — együtt lakik imádott fele­ségével és két iskolázó, nagyobb fiá­val. Ne higyjék kérem, az újságok szerint, hogy a politika olyan vesze­delmes foglalkozás. Az én fiam nem harcol ilyen gyújtó jeligék alatt: „Ve­letek, ha lehet; általatok, ha nektek tetszik ; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!“ Vagy: „Aki megdob kővel, dobd vissza mennykővel.“ Magam is meggyőződtem gyakrabban, midőn leruccantam hozzájuk, hogy a fiam vendégasztala mellett ülnek azok, mint legnyájasabb pajtásai, akik az ország- gyűlési karzatról legádázabb ellensé­geinek tűntek föl — a tudósítóknak. A túlzás seholsem üdvös, Árt a sajtó­ban, árt az irodalomban, sőt a mű­vészetben is, főkép, ha a családi szen­télyt bántja, Ilyen káros túlzást osto­rozott nemrégiben II. Vilmos, a zseni­ális német császár, aki ilyen erős szókkal rótta meg a szenzációvadász festőket: — „Aki művész létére nem tesz egyebet, mint hogy a családi nyomorúságot nagyítsa, az bűnt követ el a német birodalom ellen!“ Miért nem hallunk erre mifelénk is ilyen dörgő rendreutasítást ? De menjünk tovább gondolataink fűzésében. Ha nyilvános bűn a túlzás, bűnös az a nemtörődömség is, melyet makacs bölcseség szerint igy szoktak eladó­sodott rokonaink elsóhajtani: — „Va­lahogy csak lesz, mert úgy még soha­sem volt, hogy sohese lett volna,“ Ez a körmönfont mondás keleti fata­lizmusra vall. Mi azonban már ren­dezett viszonyú nyugateurópaiaknak valljuk magunkat Szent István kirá­lyunk óta. (Taps. Éljenzés.) Az utolsó tagtárs észrevételei csak sorrend szerint utolsók : — Szint kell vallanunk a mai színtelen világban. Deák Ferenc, a nemzet bölcse, már annakidején ki­nyilatkoztatta, hogy a sajtótörvény­nek csak egyetlenegy paragrafusra van szüksége: „Nem szabad hazudni!“ „Fény nevére, áldás emlékére! — a költő szerint. Vannak azonban — fáj­dalom — olyan lapjaink melyek a családi szentély titkaiba is be mernek tolakodni „auf diesem nicht mehr ungewöhnlichen Wege.“ De a gyé­mántot nem teszi tönkre az iszap. Az igazi családi boldogság várát meg­ostromolhatják, de be nem vehetik. Tehát ismét másfelé kell az igazi baj után kereskednünk. Megbocsáthatat­lan hibája kérem a mai fiatal urak nagy részének, mikor csakis az uri- leányok hiúságának kedveznek. Ebben a sportban — fájdalom — ma a legtöbb ünnepelt hölgy meg sem köszöni, ha erényeit, műveltségét vagy szellemes­ségét magasztalják, hanem elragadta­tással élvezi, ha szépségét dicsőítik. Pedig az igazi családi boldogság nem­csak testi, hanem lelki szépségeket is követel. Boldog tehát az a ritka férj, akinek szerény, bájos, szellemes, erényes, vallásos és hű felesége van, mert ez ellen már a rágalmazó sem véthet. Ez a valódi családi boldogság titka. (Éljenzés.) A jegyzőkönyv hitelesítése után az újabb eszmecseréről ismét beszá­mol kedves lapunkban a Titkár. « SPORT • j» A pályaavató mérkőzés vasárnap délután négy órakor folyt le Esztergomi Testgyakorlók Körének szigeti sportelepen levő footballpályá- ján a lehető legimpozánsabb keretek között. A rendkívül érdekfeszitő mér­kőzést több mint ötszázan nézték végig, akiknek soraiban többek közt a pályaavató Vimmer Imre polgár- mestert, továbbá nejet s még számo­sakat a város szépei és előkelőségei közül láttunk ott. Az ünnepélyes pályaavatást megelőzőleg Balog Géza cigányzenekara szórakoztatta a nagy­számú publikumot. Negyedöt után a pályára érkező footballisták a pálya közepén, Vimmer Imre polgármesterrel lefényképeztették magukat, majd dr. Sebők Ferenc, az egyesület agilis alelnöke jeladására a polgármester belerúgott a középen levő labdába. Ezzel megindult a rend­kívül izgalmas mérkőzés. Az E. T. K. intézősége úgy gon­dolta, hogy a pályaavatásra valamely elsőrangú pesti csapatot hozat le. S ez kissé merész gondolat volt, ha az E. T. K. alig egy éves múltját tekin­tetbe vesszük. De az E. T. K. az ő dicséretére legyen mondva, gyönyö­rűen megállotta helyét. Noha a buda­pesti Törekvés I-ső ifjúsági bajnok- csapatával is vette fel a versenyt. A kezdet nem valami szerencsés volt, mert rövid időn belt' 1 az E. T. K. kapuján röpült be az első lapda. Az első goal. Heves roham és techniká- zás után az E. T. K. felé kezdett mosolyogni a szerencse. Nagy II. lőtte be Törekvés kapuján az első contra goalt. A félidő tehat igy állott: 1:1. A második félidőben mindkét csa­pat fékezhetetlen energiával indult a játéknak. Változó szerencsével. Egy­szer az egyik, egyszer a másik javára billent a mérleg. Látszott, hogy két igazi ellenfél állott szembe és az mérte össze ügyességét és erejét. A végső eredmény 3 : 3 volt. Ez az egyenletes eredmény persze (minden részrehajlás nélkül) az E.T. K. javára jelent pár babérlevelet, tekintve, hogy az E. T. K. bajnokcsapattal mérkőzött, egy olyan pesti csapattal, I amelyik már serlegért is mérkőzött.

Next

/
Thumbnails
Contents