Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 43. szám

2

ESZI £RGOM. és VIDÉKE.

1914. május 28.

Bíboros hercegprímásunk.

Teljessé vált ime most Esztergom öröme és boldogsága, midőn dr. Csernoch Jánost a Szentszék legfelső egyházi kitüntetésben részesítette. Az ősi eredetű esztergomi érsekségnek, Szent István királyunk óta hetvenhét tagja volt, de ezek közül csak tizenheten lettek kardinálisok.

Tehát ez a rang csakis rendkívüli egyházi vagy országos érdem jutalma szokott lenni.

A római bíboros kollégiumnak eleinte hetven tagja volt. A legújabb kinevezéskor azonban tizennyolc bibornok hiányzott. Igaz, hogy sohasem teljes a hetvenes létszám; de az is igaz, hogy a legritkább esetben hiányzott tizennyolc bíboros.

Az utóbbi években, a halálozásokon kívül, az is csökkentette a kardinálisok létszámát, hogy ketten visszavonultak.

Az esztergomi érsekek közül csak a legkiválóbbakat tüntette ki a Szentszék évszázadok hosszú sorozatán keresztül. Ezek a választottak a következők : Vanchay István (1247— 1252), Dömötör érsek (1379 — 1387), Széchy Dénes (1440— 1465), Arragoniai János (1480— 1486), Észtéi Ipoly hg. (I486 — 1497), Erdődi Bakács Tamás

„Esztergom es Vidéke“ tárcája,

Lesen.

Csöndes estén telt reménnyel Indul a vadász . . .

Hívja őt az erdő mélye,

Bólint az akác.

Suttogó lomb, fasudárok Zúgnak halk zenét —

Mintha lágyan angyalszárnya Szállna szerteszét.

Ül a vadász csöndbe, némán A lombok alatt;

Körülötte az éj épit Sötétlő falat.

Lábainál patak szökken,

S vidáman mesél,

Nem pihen ő nappal-éjjel, —

Csak ha jő a tél.

A vadásznak száz emléket Cseveg a patak,

Melyre annak homlokáról A gond elszalad.

Csacska csöppek hogy kacagnak.

Az emlékeken.

Mig a vadász szémpilláin Egy könny megjelen.

Szállt fölötte már az élet;

Gond-öröm vegyest —

És ilyenkor ifjúságát Kelti fel az est . . .

De amikor a lomb zörren,

És riad a vad,

Messze száll a sok-sok emlék S néma a patak.

B. G.

(1497—1521), — Martinuzzi György (1551), Varancsics Antal (1569 —1573), Ghimesi For- gách Ferenc gróf (1607—1615). Pázmány Péter (1616—1637), Kollonich Lipót gróf (1695— 1707), Keresztély szász fejedelem (1707—1721), Batthyány József gróf (1776—1799), Rud- nay Sándor (1819—1831), Sci- tovszky (1849—-1866), Simor János (1867—1891), Vaszary Kolos (1891 —1913), dr. Csernoch János (1914).

Halhatatlan érdeme volt Széchy Dénesnek, Hunyady János barátjának, hogy a Várhegyen a régi templom helyén, fölséges új bazilikát építtetett és azt országos ünnepséggel szentelte föl.

Erdődi Bakács Tamás, korát meghaladó műveltségének örök emléke a főszékesegyház remek kápolnája.

Pázmány Péter, a leghatalmasabb esztergomi érsek, visz- szaállította hazánkban a katho- licizmusz hegemóniáját, megalapította irodolmi nyelvünket, megteremtette a magyar egyetemet.

Rudnay Sándor nevéhez fűződik az esztergomi érsekség és káptalan visszatérése és a főszékesegyház építésének kezdete. Azért került ő is méltán a bíborosok közé.

Szcitovszky János sok vigaszt szerzett nemzetének az elnyomatás szomorú korszakában.

Szegény Józsi vagy az elröpült kalap.

Irta: Egy.

— Józsi — ismételte a mama — vágd a földhöz.

És szigorúan közeledett Józsihoz.

Az apa azonban odaállt Józsi elé:

— Csak az én testemen keresztül.

Aztán keményen adta ki az uta

sitást:

— Ma igenis ezzel a kalappal jösz velem. Te pedig nyelvelj a lányaiddal.

— Micsoda . . . ?

A szegény Józsi elkezdett — fülig a kalapban — bömbölni, a mama tágulni, az apa nyúlni, a bútorok nyargalászni, a talaj rengeni, az ég kettéválni, egyszerre a szegény Józsi kint találta magát — fülig a kalapban — az uccán és gyámoltalan, félrevert nézegetéssel topogott Pest felé az apja mellett.

*

* * *

Szegény Józsi fásultan követte az édes apját. A hazai összetűzésnek az a nyomasztó, szürke emléke bágyasztotta el, amelyhez hasonlatosat a természet támaszt vihar után, mikor a csendes táj, a tiszta zöld gyep a mozdulatlan, esőgyöngyös falevelek halk, riadt koppanásokkal várják a napot a felhők mögül. Hozzájárult ehhez az összefolyó érzéséhez a fülére esett nagy, barna kalap és a szembejött emberek eltitkolt megütődése. Zavart volt, lehangolt. Nem tudott a kalappal mit kezdeni, nem tudott megszabadulni tőle, meg kellett vele tennie az első utat, hogy a második ellen ne találhasson már kibúvót. A követkeSimor János hivatása lett az 1867. évi koronázás és a bazilika befejezése. Emlékét hatalmas alapítványok és épületek hirdetik. Midőn még Simor „uralkodott“, nem mertek az egyházreformokkal sietni, sem a halotthamvasztás gyűlöletes ügyét a törvényhozás elé vinni. Halála után azonban fölszabadultak a féktelen erők. Első merész követelésük pedig az volt, hogy az esztergomi érsekséget át kell helyezni az ország fővárosába.

Főkáptalanunk örök érdeme azonban, hogy alapos memorandumával nemcsak meggátolta, hanem meg is hiúsította ezt a kegyetlen tervet. Meg kellett tehát magyarázni az illetőknek, hogy az esztergomi érsekséget, a tiz magyar püspökség közül elsőnek alapította Szent István az ő szülővárosában. Amíg csak Esztergom ősi várfalai állanak, addig nem mondunk le ősi dicsőségünkről és nem tűrjük, hogy Szent István örökséget elrabolják. A nagyhangú mozgalom tehát elcsittult.

Minthogy pedig Vaszary Kolos több időt töltött Budán és Balatonfüreden, mint Esztergomban, az utolsó Mohikánok is elnémultak, akik még mindig reménykedtek abban, hogy mégis csak Budapest lesz Magyarország hercegprímásának székhelye.

zetes apa bosszúvágyban, forrón szorongatta a kezét s ha észrevette, hogy Józsi el-elmaradozik: nemhogy elengedte volna a szegényt sülyedni a föld alá, hanem emelgette, vonszolta a karjánál és vitte, ellenállhatlanul vezette Pest felé. Nem volt menekülés. Az apa ráerőszakolta a nagy, barna kalapját és nincs az az erő, nincs az a hatalom a földön, amely letehetnő róla. Vele kell járnia az uccán, vele kell köszönteni az ismerősöket, vele a kezében kell állania Málcsi zongorája előtt, amikor Málcsi a kalimpálás után szomorúan ránéz és elkezd egyszerre nevetni, rázkódni, hogy könnyes lesz a szeme tőle. A mókás gyerekek között is neki kell lennie a mélának, neki kell lennie a gyámoltalannak és neki kell elviselnie a pajtások gúnyolódását, ha na gyón a fejére esik a kalapja és ha nagyon elállanak tőle a fülei. Ah .. . nincs menekülés ! .. .

*

* *

A Duna hullámai felett jártak az Erzsébet-hidon. Meggyorsult szél suhant felettük a vízfolyás irányában.

A szegény Józsi keze az apa kezében volt ugyan: a gyalogjárón azonban hátrább maradhatott. A balkezével megmozdította a kalapját és behunyta a szemét: jöjjön, ami jön. A szél emelgette, felcsusztatta a kalapot, csavarta a szegény Józsi elszánt fején, visszahelyezte a rendes helyére és élőiről indult neki az ostromnak: szegény Józsi barna kalapja csak nem szállott. Józsi még egyszer hozzányúlt a balkezével és tekerhette már a nyakát is. A kalap nyugtalankodott- nyugtalankodott, hanem megint megállta a helyét. Nem röpült el. Mielőtt

Dr. Csernoch János hercegprímás pedig már az első hónapban bebizonyította országvilág előtt, hogy ő valódi esztergomi érsek, mert a herceg- primási palotában foglalt lakást. De másrészt azt is bebizonyította, hogy Budapestet, mint az ország székesfővárosát sem mellőzte. Tevékenysége tehát arányosan oszlik meg székvárosában és a székesfővárosban. így válik azután országos érdekűvé az esztergomi érsekség.

Minthogy legújabb kitüntetése is szeretett székvárosában találta, annál teljesebb a mi örömünk és boldogságunk. Épen azért buzgón íohászkodunk: áldja meg továbra is a Mindenható az új bíborost hosszú élettel s olyan teljes erővel és egészséggel, amilyennel most áldja !

Egyházunk és hazánk kölcsönös ügye kívánja, hogy olyan főpásztorunk legyen, aki jópásztor gyanánt híveit nemcsak a termékeny jó években szereti, hanem a veszedelmes zivatarokban is megótalmazza. Ilyennek ismerjük, tiszteljük és szeretjük dr. Csernoch János bíboros hercegprímást legjobban mi, épen azért ezzel üdvözöljük ma:

Ad multos annos!

Dr. Kőrösy László.

szegény Józsi a radikális mozdulatot harmadszor is megkísérelte volna, észrevette, hogy a hid túlsó oldalán porfelhő kerekedik és benyomul a korlátok közé. Most, most! A porfelhő hozzá is ért és rájuk tamadt. Józsi háttal fordult feléje . . . Egyszerre csak kialt egyet az apa:

— Józsi, a kalapodat! . . . — és egy szempillantás alatt rajta is volt a keze a kalapon. Tartotta, szorította, amig el nem állott a szélroham. Amint elállt, feddeni kezdte Józsit:

— Hol jár megint az eszed ? Hátha belerepült volna a kalap a Dunába ?! Ide gyere!

Józsi kábuban engedelmeskedett.

— A gombhoz kell erősíteni!

Józsinak kinyílt a szája. Szabadkozni próbált, de az apa könyörtelenül bogozott. A korlátok között olyan volt az érzése Józsinak, hogy egy oroszlánketrecben van, ahol vérben forgó szemekkel lebeg előtte a főfő- him és nyúzza, csavarja, töri. Az apa egy utolsót rántott a zsinegen és mondta:

— No, erre magad is rájöhettél volna!

*

* *

A nagy, barna kalap Józsi fülén maradt . . .

A Dunának sem kellenek a sir- hantok . . .

A Dunának sem kellenek . . . mert az egész Duna egy nagy opálszinü sir . . .

Beletemették az uj, a jövendő kalapot és beletemették a régit . . . A nagy kék kalap ott vergődik valahol az opálszinü vízben . . . Viszi le a viz a tenger felé . . .

Vagy talán nem is a viz viszi őt...

Hanem ő viszi a vizet . . .