Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 28. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 28. szám. Vasárnap, április 5. POUTI HR lés TBRSRDfíLMILfíP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Mit mondanak!... Sok ember, de különösen sok nő életét megszo mórit ja az a gondolat, hogy tetteinek nem lehet egyedüli bírája, hanem törődnie kell azzal: mii szólnak majd hozzá ! Nem elég az, hogy a mai nevelési rendszer és az ósdi életfelfogás a női szabadság szárnyát ugyancsak megnyirbálja, még minden pillanatban, minden elhatározott cselekvés fölött ott függ Damok- les-kardként az a lesújtó gondolat, hogy a nyilvánosság miképen vélekedik róla. Nagy városokban is, de különösen kisebb vidéki helyeken annyira rabszolgaságban tartja a nőket a nyilvános megítélés, jobban mondva: a megszólás gondolata, hogy az már szinte fontos társadalmi tényezővé válik. Minél sűrűbben laknak az emberek, minél bonyolultabb üzleti, társasági vagy családi összeköttetésben állanak egymással, szóval : minél fejlettebb alakja van az együttélésnek, annál inkább áll érdekében a „köz“-nek itétetével a magános egyént korlátozni. A mig minden egyes ember, vagy csoport közvetlenül egy családfő, vagy törzsfőnök, vagy céh-mester Ítélet és parancskörébe tartozott, addig nem is volt annyira fontos a „piac“ ítélete. De minél inkább szabadul fel az ember, mint egyén kisebb csoportok hatásköréből, annál inkább kell tekintetbe vennie a „nép“ ítéletét, annál inkább kell törődnie a nagy nyilvánosság véleményével, ha tudniillik közéjük akar tartozni. Nagyon kevés olyan ember akad, aki azt mondja : „Nem törődöm senkivel. Hanem tetszem úgy, ahogyan vagyok, akkor nem tartozom közétek.“ Ki lehet olyan független, annyira a többiek fölött álló, hogy ilyen kijelentéseket tehessen? Mindenki kénytelen megalkudni a közvéleménnyel, egyik többet, mások kevesebbet adnak szavára, azonban teljesen nem törődni vele lehetetlenség. Vannak azután, akiknek egyenesen zsarnokává lesz a közvélemény, pl. a szereplő embereknek. Mind magasabb társadalmi osztályhoz tartozik valaki, minél nyilvánosabb politikai vagy társadalmi vagy művészi életet él, annál inkább kell alkalmazkodnia, annál hangosabban jut fülébe a cselekvéseire vagy beszédére vonatkozó„közvélemény. A közvélemény pedig félelmetes valami : az, amit kicsiben, még két-három ember tud róla, pletykának szoktak nevezni, az megnövekedve, halvány színeiben kipirosodva, elmosódó vonalaiban határozottá válva „fáma“ lesz, és az lesz az alapja a közvéleménynek. Ez pedig a legkegyetlenebb biró : külső jelekből Ítél, megvesztegethető pro és contra, vádol anélkül, hogy ellene védekezni lehetne. Bátor ember, aki emelt fejjel áll e biró előtt és szemébe mer nézni; legtöbben lehajtják fejüket és megpróbálnak elrejtőzködni. Mert ki az, akinek ne volna oka, ha nem is. fél, a közvéleményt legalább is kényelmetlennek tartani? Mennyit áldoznak az emberek időben, pénzben és energiában, hogy „mások“ jó véleménnyel legyenek felőlük, milyen fontosnak tartják! A közvélemény rendesen egy bizonyos társadalmi osztály „Esztergom es Vidéke“ tárcája. Éjjel. Borongó, csendes, néma éjszaka 1 Az óra már régen éjfélt ütött . . . Kis szobámba föl-alá bolyongva Elmerülök gondolatim között. A hold sápadtan néz az ablakon, Halovany fényt árasztva szerteszét; S mig igy magamban elgondolkodom, Lelkem sehol sem leli nyughelyét. Borús, mint a fellegjárta égbolt, Fényre, sugárra csak hiába vár, Bánat és gyász zokog fel belőle, Ezernyi öröm környékezze bár . . . Könnyem kicsordul, a szivem sajog, Ha látom a tengernyi bánatot ! S úgy érzem ekkor, korhadt fa vagyok ; Oh letűnt álmok, boldog, szép napok ! . . Fikó Sándor. Hat hónap múlva. Irta: Schusster Róbert. Százszor indult és százszor maradt. — Nem tudok megválni tőled ... Hosszú, néma csók. Egyik sem akarta elvonni ajkát, hiszen csak addig nem éreztek semmi keserűséget, mig ajkaikat összeforrasztotta 'lángoló szenvedélyük. Azontúl nyilait a fájdalom . . . — Júliám ! . . . — Rómeóm! . . . sóhajtotta a leány elgyötörve. S e két fiatal szív végig érezte a nagy tragédia egy fájó jelenetét. — Menj már, menj . . . megőrülök .... — Még egyszer, csak még egyszer . . . — Ha itt találnak, elsülyedek. . . no még . . . ! — lehelte a leány. A szenvedély tobzódó viharjának végső, vad felforranása, mely után a két megrázott, megtépett lélek — mezők néma virágaként állott mozdulatlan. A józan ész végre eltiporja az észbontó szenvedélyeket s mint egy győztes titán, lábat győztesen rájuk teszi. A szerelmesek egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve nyájasan, megállanak. Mit mondjanak meg? . . hiszen már mindent apróra megbeszéltek ! — Hat hónap múlva én is Pesten leszek, ugy-e nem fogsz elfeledni ? — kérdé az ifjú. — Hat hónap, Istenem ... — sóhajtja a leány. — Ugy-e akkor enyém leszel úgy, ahogy . . . A leány lesüti a szemét s ajka megrezdül. — Holnapután a pályaudvaron még látlak. — Vigyázz, hogy senki észre ne vegyen, — főkép a férjem. Holnapután az esküvőm . . . Ah, miért nem lehetek a tied ? . . . — Későn születtem, későn . . . — gondolta az ifjú. Kitámolygott. Bódult agyában az utolsó találkozás mámora — elveszett éden távoli köddé vált. Tanácstalanul, bambán ballagott. A tavasznak verőfényes, derűs napjai az ifjúra nézve élvezetlenül múltak el, mint sok kis virág, amelyekhez a szellő nem fuvall him- port, s elvesznek haszontalanul. Az érettségin átesett. Azután jöttek a színtelen napszázadok s végre szeptember. Elbúcsúzott a csacska, vidéki kis fészektől s elindult. Útjában nem látott senkit, semmit. Megérkezett. A főváros zaja felrázta kissé méla fásultságából, de másnap már az sem érdekelte. A kis egyetemi polgár elintézve hivatalos ügyeit, ment a viszontlátás, szive bálványának temploma felé . . . Befordult az uccába. — Vájjon egyedül találj a-e, vagy lesz-e ott még valaki ? . . . Becsengetett. Torkában szaharai szárazság. Hangot nem tudott volna hallatni. Kinyílt az ajtó s egy szőke fej bukkant ki. — Feri! . . . megérkezett? . . . Köszönt szótlanul. — Hogy vannak otthon ? — Köszönöm, jól. — És a szüleim ? — Szintén. S mig a fiatal asz- szony kérdésekkel ostromolta, azalatt az egész kis városka jól érezte magát. Az asszony megmutatta az egész lakásukat. Az ebédlőbe mentek. Az asztalon terebélyes rózsacsokor volt. — De gyönyörű . . — Férjemtől kaptam. — Gratulálok . . . Az asszony balkezét nyújtotta. Az ifjú kebeléhez vonta s szivéhez szorította. — Nyuszi! Drága Annuskám, én még mindig szeretlek . . . A nő szelíd pajkossággal elvonta kezét: — Maga csacsi! Én már asszony vagyok, nem Júlia . . . Csak nem akar megjavulni! . . . Tűzzön in-
