Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 23. szám

2

ESZILRGOM és VIDÉKE.

1914. március 19.

Március Idusa. A házak tetején nemzeti zászlókat lengetett a szél, a kis és nagy diákok mellén pedig nemzeti kokárda hirdette, hogy ünnepe van ma a magyarságnak.

A hivatalos ünnepség d. e. 9 órakor a belvárosi plébánia templomban tartott istentisztelettel vette kezdetét, melyet Mátéffy Viktor plébános celebrált fényes segédlettel. A templom zsúfolásig megtelt közönséggel. Az istentiszteleten a város és vármegye tisztikara testületileg vett részt.

A szent mise végén a Himnusz hangjai mellett oszlott szét a közönség.

Kivonulás a Honvédtemetőbe.

Délután 2 órakor a Széchenyi- téren gyülekezett a közönség és a tanintézetek ifjúsága. Évek óta nem látott hatalmas menet indult el innen a városi rezesbanda hangjai mellett a Honvédtemető felé. Az intézetek és egyesületek saját zászlaik alatt, a város tisztikarának és képviselőtestületének néhány tagja pedig a város zászlajának elővitele mellett vonultak az ünnepély színhelyére. Esztergom egyetlen aktiv politikai egyesülete, a „Függetlenségi és 48-as kör“ tekintettel a mostani politikai helyzetre, hatalmas selyemzászlajára gyászfátyolt tétetett s ugyancsak gyászfátyollal vonta be a honvédemlékre szánt koszorúját is. Külön kocsi vitte ki az ünnepélyre a még életben lévő 48-as agg honvédeket, kik könnyes szemmel gyönyörködtek a körülöttük lelkesedő ifjúság vidám hazafias énekeiben.

A hosszú menet mintegy fél 4 óra tájban ért ki a Honvédtemetőbe,

gorán persze megrendült a magyar nóta is szerény ú jaimmal és szerénytelen tapsokkal.

Jan. 21-én, júliusi hőségben vasúton Girgé-be rándultunk, ahol Csők gőzösére telepedtünk, több napi nílusi hajókázásra. A vendégek névsora 30 tagra szólt. A Níluson éjjel nem közlekedtünk és igy nagyszerű alvásokat rendezhettünk.

Következtek azután a hires látványosságok : a feledhetetlen edfui és denderai templom megtekintése. Luxor csodálatos romjait, útközben először holdvilágnál üdvözöltük. Jan. 25-én megérkeztünk a ráktéritő közelébe, Asszuán-ba, a hol a phyléi mesés panorámában, gyönyörködtünk és ahol személyesen is megismerkedtünk a zuhataggal, midőn csónakukat megbokrosodottan elragadta. Szerencsére az áhitatosan imákat éneklő arab révészek, mégis csak veszedelem nélkül kimentettek. Asszuán tanulságos környékén azután vidám szamáron és bus tevén nyargaltunk.

Három nap múlva más nílusi gőzösön, Edfu és Eszne felé, a fölsé- ges Luxor-ba érkeztünk honfoglalásunkban. Itt több napra megtelepedtünk. A hetven kapus Théba városa — Homérosz szerint — Egyiptom néhai fővárosa volt. Csodálatos kilométeres arányú az állami templom még romjaiban is. Fönséges a királysírok sorozata. Titokzatosan üdvözöltek minket a Memnon-szobrok is. Január végén, Naville tanár megtisztelte társaságunkat meghívásával.

hol a tűzoltótestület és a rendőrség tartotta fenn a rendet.

Az ünnepély.

Az elhelyezkedés után nyomban kezdetét vette a felemelő ünnepély, melyet a Himnusz eléneklése nyitott meg. A honvédemléken ezalatt elhelyezték a város, az intézetek és egyesületek koszorúit, majd a szószékre lépett Magos Lajos főgimn. Vili. o. t. és a következő tüzes beszédben tolmácsolta a magyar ifjúság lelkes honszerelmét:

Magyar Ifjak ! Társaim !

Érzitek a tavasz lehelletét?!... Érzitek azt a csodás szellőt, mely az alvó sziveket lángralobbantja, az erekben a vért pezsgésbe hozza, az izmokat megacélozza s a lelkeket arra készteti, hogy a szépet és jót tüzesen szeresse, a szépért, a jóért, ha kell, bátran harcba szálljon ?!.. .

. . . Ilyen csodás erejű szellő fújdogált a magyar szabadságnak azon az örökké emlékezetes tavaszán is, amely az évszázados elnyomás hosszú szelét követte 1848-ban.

Amikor az enyhe tavaszi napsugár már leolvasztotta a természetről a tél jegbilincseit, amikor a bokrok, a fák, már rügyezni kezdtek: akkor volt a magyar szabadság újjá születése napja: március idusa. Ünnepe azóta ez a nap az egész magyar nemzetnek, de elsősorban ünnepe a magyar ifjúságnak.

Vagy nem az ifjúság volt-e az, mely megértve a kor szellemét az „egyenlőség, szabadság és testvériség“ nagy eszméiért először síkra szállott ?! Nem a magyar ifjúság legnemesebb, legméltóbb képviselői voltak-e Petőfi, Jókai, Vasváry, Irinyi és a többi százak, akik ezt a napot a magyar nemzetnek sok-sok fájdalomról, szenvedésről beszélő történetébe ragyogó aranybetűkkel

írták bele ?! Joggal énekelhette hát a költő:

„Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti iljusag,

A hon a halalóraban Benned lelte orvosát.“

(Petőfi.)

... És amikor elhangzott a költőnek, az ifjúság költőjének ébresztő, bátorító, lelkesítő szava: „Talpra

magyar, hí a haza ! . . .“ és eljutott a honnak minden zugába: a nagyváros fényes palotájába csak úgy, mint a kis falucska szegényes viskójába, gyújtva, tüzelve mindenütt a lelkeket: nem a magyar ifjúság szíve dobbant-e meg először e hangra, nem az ifjúság értette-e meg először költője szózatát ? Igen az ifjúság állott elsőnek talpra : készen arra, hogy égő hazaszeretet tettekkel is bebizonyítsa ; készén arra, hogy a magyar alkotmányosság, a magyar szabadság ezeréves fájának azokat a csodaszép virágait, — amelyek a soksok terméketlen, meddő esztendő után 1848. tavaszán bontották ki először újra pompás szirmukat, ha kell, testévei-vérével: életével is

megvédje.

. . . Erre azután, sajnos csakhamar szükség is lett! A gyenge virágok eilen ádáz ellenségek támadtak, amelyek elvakult dühhel törtek meg- semmisitesükre.

De a magyar nemzet is tudta kötelességet : szivében a Rákócziak olthatatlan haza- és szabadsagszere- tetével, a Kinizsieknek rettenhetetlen bátorságával és a Dugonicsok hősies önfeláldozásával kelt az imádott haza, a drága szabadság védelmére.

S az alkotmányos szabadságért, nemzeti létünkért folytatott nehez, de dicsőséggel teljes küzdelemből, amelyben a magyar nemzet megmutatta, hogy ereiben még apái vére foly, a magyar ifjúság is bőven kivette részét.

Amint végighangzott a hazán a vészhir, hogy veszélyben az alighogy új életre keltett s azóta féltve őrzött szabadság: a fiatal diákok odahagyták az iskola padjait, a fiatal papok a szeminárium csendes falait: ezrével állott az ifjúság a szabadság szent zászlója ala, szivében az erős elhatározással: győzelem vagy halál!

A meginduló harcnak első diadalát is az ifjúság vívta ki: legnagyobbrészt jurátosokból, diákokból állott az a harcban ugyan járatlan, de bátor, lelkes kis csapat, mely a gyáva Jellachichot még gyávább seregével Székesfehérvár elől csúfosan megszalasztotta.

S hallottátok hírét a vörössipká- soknak, Damjanich dicső 3. és 9. zászlóaljának, a szolnoki és tápió- bicskei csata hőseinek ? Az egész magyar honvédség büszkesége, Damjanich szemefénye voltak ők : tegnap még könyveikben örömüket lelő tanuló ifjak, ma a csaták rettenhetetlen oroszlánjai és holnap, . . . holnap a nemzeti ügy mártírjai ! . . .

Ha dicsőséges küzdelmük a kitűzött célt el nem is érhette, ha a fényes diadalok ragyogó napjait véres csatavesztesen, majd meg a féktelen bosszú s nehéz elnyomás követték is, heroikus önfeláldozásuk nem volt hiábavaló. A mártíroknak földre hullott vére megtermékenyítette a magyar szabadság fájának talaját, s amikor az évtizedes elnyomás után a magyar nemzetre ismét uj élet hajnala kezde derengeni, a szabadság fájának új rügyeit, új virágait az ő vérök táplálta.

Magyar Ifjak! A ti elődeitek voltak ezek a héroszok, a magyar szabadság vértanúi! Ugy-e nemes büszkeség, őszinte hála kel szivetekben erre a visszaemlékezésre? De ne feledjétek, hogy a nemes büszkeségnek nemes elhatározásokkal is kell járnia; hogy a szívből jövő hálának tettekben kell nyilvánulnia !

Nemes elhatározastokat őszinte hálátokat tettekre válthatjátok majd akkor, ha az élet nagy küzdelmébe kikerültök s a hon boldogulásáért talán nehéz harcokat is kell majd vívnotok.

Vegyétek fel akkor bátran a küztemfélébe, a három világrész mohamedánjai El-Azhar főiskolájába. A szemüveges arab professzorok, a mecset udvarán, a szőnyegeken kuporodó, mindenféle szinü felnőtt tanítványainak tartott előadást a Korán titkairól.

Midőn Goldziher egyetemi tanár fezét észrevette a kairói tudós, mosolyogva szálemalejkumozott neki. Ugyanezt cselekedték áhitatos tanítványai.

Egyébként Goldziher világhírűvé avatta az izlámról irt tanulmányaival az El-Azhárt. Most is megtörtént, hogy az öreg arab tudós kenetteljes arab szónoklattal hívta meg harmadszor, hogy telepedjék meg Kairóban tudósnak. Csakhogy mi tiltakoztunk és a saját tudományunk érdekében, sehogysem helyeseltük a mi vezérünk elsajátítását.

Midőn a különös illatú főiskola látványosságait elhagytuk, az európai szellemű angol- és francia- iskolák tanulmányozására indultunk, a hol már a mi műveltségünk kellemes illatárja fogadott.

Érdekesek voltak útközben az élelmes uccai könyvkereskedők, a kik arab műveket kínáltak.

Még érdekesebb volt azonban a varos főutja, a Muszki, ahol angol fogatok, francia lovasok és a kairói tévés es szamaras közlekedők korzóztak olyan sűrűségben, hogy ember ember hátán zsúfolódott össze. És mégsem történt sehol baleset, pedig tömérdek vak is belekeveredett

Épen akkor ásták ki a Hatsepszu szikla terrasz-templom beszédes romjait. Itt győződtünk meg az ásatás gondos tudományának nehéz részleteiről, viszont arról is, hogy mennyi lemondással kapcsolatos az ilyen művelet. A tudós csak olyan szerény kunyhóban lakik, mint napszámosai. Ekkor ismerkedtünk meg az érdekes felláh falvakkal és a zord kopt kolostorokkal.

A lukszori vendéglőben lakott ez időben Ferenc Ferdinand főherceg, Mária Terézia főhercegnővel. Némán tisztelegtünk előtte, mert in- kognitóját tiszteltük. A vendéglős külön fogatott szerzett tiszteletükre. Ez volt az egyetlen pár ló Luxorban.

Közel laktam a mi vendéglőnkben Beöthy Zsolthoz, a kivel minden percnyi találkozás rendkívüli élvezetes volt. Épen akkor érkezett meg a lassú járatú európai posta. Mindenki örült a honi soroknak. Mig a többiek gondtalanul odahaza érezték magukat, a hazai hírek olvasásakor, Beöthy Zsolt kezében egyszetre csak remegni kezdett a levél és olyan fájdalom sugárzott ki szeméből, melytől magam is megdöbbentem. Végre ezt mondta halkan :

— Szegény apám, már tiz napja meghalt és én épen ma irtani neki. .

Ilyen rettentő távolság tehát Egyiptom a mi hazánktól, a honnan még a lesújtó hírek is elkésve érkeznek. Mindenki őszinte szeretettel kon- doleált.

Luxorban egyébként fényes társaság tartózkodott ekkor. Az előkelő vendéglisztában találtuk Vanderbilt amerikai milliárdos érdekes leányát, Marlborough herceggel. A luxorió- zus Luxorban természetesen zárkózott, arisz'okratikus és valódi angol szellem uralkodott.

Febr. 2-án, Gyertyaszentelő ünnepén, a lukszori szegényes katho- likus templomban találkoztunk Ferenc Ferdinánd főherceggel és Mária Terézia főhercegnővel, a kik külön imazsámolyon térdelve hallgatták a szent misét, melyet egy kopott olasz barát végzett.

Délután elbúcsúztunk Luxor remek pálmáitól és ismét nílusi gőzösre gyülekeztünk. Megkezdődött tehát visszavonulásunk Kairó felé. Girgéből egész éjjel utaztunk főhadiszállásunkra, a hol megérdemelt pihenéssel és üditő fürdőzéssel szórakoztunk a Hőtel du Nil otthonias es kényelmes helyiségeiben.

Febr. 5 én kirándulást rendeztek a szuezi csatornához, 6-án átkelés Ázsiába és érdekes szemle a Sinai- hegy Mózesforrásán. A következő napon ismét az első egyiptomi múzeum részletes tanulmányozása.

Febr. 8-án újra egy derék honfitársunk, Herz áll. mérnök, kalauzolt minket az általa restaurált nagyszerb mecseki<ben és az ő emlékét hirdető, arab-muzeumnan.

Másnap a Geziréh-Hőtel csodálatos berendezését es londoni ké- nyelmü helyiségeit szemléltük meg.

Febr. 10-én vonultunk Goldziher tanár vezetése alatt a kairói egye-