Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 20. szám

Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 20. szám. Vasárnap, március 8.

POLITIKRI és TRRSfl

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Zavar a fórumon.

„Kerestem én — írja Rónay Jácint valamikor nagyhírű Jellemisméjében — a komoly méltóságot . . . minden szinti gyülekezeteinkben és gyűléseinkben ; de helyette zajt, ingerültséget, szilaj indulatosságot.. leltem mindenütt.“

„Zaj, ingerültség, szilaj indulatosság“ jellemző magyar sajátságok voltak kisérői elejétől végig a csütörtök délutáni városi közgyűlésnek is, melyhez hasonló zűrzavart rég nem láttak a gyűlésteremnek ódon falai. Mintha a mértéken túl fűtött terem fülledt levegője kiforgatta volna a sziveket és elméket: valósággal a cicerói „andabatarum more“ folyt a szóharc teljes három óráig. A vége alaktalan zűrzavar. Pozitív eredménye semmi! A legkülönösebb pedig, hogy a képviselők majdnem egy szálig kitartottak véges-végig a szokatlan „városi kabaréban“, miként egy jelenvolt nem minden szellem nélkül titulálta a zavaros tanácskozást.

Kicsiben az országgyűlés képe tárult szemünk elé. Sokáig nem tudtuk: mosolyogjunk, avagy boszankodjunk-e azokon a (tisztelet a kivételnek !) bizarr felszólalásokon, feleseléseken, gorombáskodásokon s összeveszéseken, melyeket a képviselő urak egymással, az elnökkel és előadóval — s ami a legépületesebb! — a tanácsbeliek tanácsbeliekkel folytattak. A kétségtelenül izgató varietének csak a végén mérgelődhettünk azután szivünkből, mikor a lehetetlen vezetés következtében se tőledse hozzád, zátonyra jutottunk; mikor a tanács szerencsétlenül fogalmazott javaslatának leszavaztaval az elnök tanácstalan

>

kínos kapkodás után pozitív határozathozatal nélkül rekesztette be a közgyűlést. (Arról a parázs összekülömbözésről, mely a gyűlés keretében s még inkább utána a vezetőtisztviselők és a főjegyző között folyt, amelyben „hazugság“, „félrevezetés“, „alattomosság“, „becsapás“ s hasonló diszszavak csakúgy harsogtak a levegőben, jóizlé- .Kin-knél fogva mélyen hallgatni kivánunk !)

Nincs egyetlen mentő, még kevésbbé védő szavunk azon képviselők számára, kik a tanácskozás menetébe a személyeskedés, gyanú és indulat üszkét vetették; de viszont van erkölcsi bátorságunk azt az igazságot is kereken kimondani,

hogy a rendkívül fontos tárgyú Közgyűlés megfenekléseért és meddőségéért első sorban s főképpen a tanácsnak és a polgármesternek kell a felelősséget viselniük.

Az előbbi hibás javaslatának jogi és praktikus szempontból lehetetlennek bizonyult koncepciójáért. Hibás ugyanennek kétségbeejtően ügyefo- gyott védelmezéseért. Hibás azon mélyen elszomorito in- diszkréciójáért, mellyel nem átallotta a keblében dúló s a városra fölötte veszedelmes egyenetlenkedést a közgyűlés szine elé hozni.

De a polgármester külön is hibás a zavarért és eredménytelenségért, mert — szó ide— szó oda — a közgyűlést nem tudta helyes mederben vezetni; mert egy népesebb és szenve- delmesebb gyűlés vezetésére

„Esztßfgom es Vidéke“ tárcája.

Memento.

A Hosszúsoron valamikor nyílott egy orgonabokor.

Hej, sok gyerek élt ott játszva alatta !

Lila virággal, illatos ággal mind betakarta.

Nőtt a gyerekhad.

Lassudtak az évek, s a lombok alul kél vággyal teli, halk, epedő ének. Költészet áradt az öreg orgonából, költészetet lehelt az illata ;

— Oh, ifjúságunk lilaszin virága, költészet, ábránd, el ne hagyj soha 1 Viaszkos fényű lágy lilaszinnel fesd meg az élei költészetét, ne legyen fénye bántó, vakító, s nyomora piszkos, komor, sötét! Múlnak az évek.

Öreg bokrunknak elvesz egy-egy ága, kidől a sorból egy-egy dalnoka. Szegényen élt, vesződött mégis nem hagyta el, mig élt, a dalt soha. Hű orgonánk a sírjáig kiséri, ott is reá borulnak lombjai, s kicsengenek a rékviemből költészetének lágy akkordjai.

Nem hal ki a dal.

Bennünket is lám széjjelszórt az élet, s kivágták bár az öreg orgonát, de lelkünk még most is látja, érzi lágy lilaszinét, kedves illatát, s fölcsendül néha itt-ott egy-egy nóta, s kedvesen, lágyan, szomorún panaszolja ;

A Hosszúsoron valamikor nyílott egy orgonabokor.

Marton Gábor.

A pipa meg az asszony.

Összejártam már a hetivásárt nem egyszer, sőt nem restellettem fuvarra is költeni, majd csak kapok magamnak kedvemre való selmeci pipát. Az ember, ha akaratos, meg bogaras, lehet az a pipa szűk nyakú, Cifra kupakú, vörös, meg sárga, az mind semmi, az ember bolondos természete nem nézi selmeci pipának, mert ez olyan, hogy a szára legé- nyesen all, mint a cédrus, hátrafelé rangosabb állású, a kupakja nem széles, mint a bécsié, hanem akkurátosan pászol, aztán a szívó lyukja hosszúkás, nem egy végiében szolgál a nyaknak. A nyak meg egészen karcsú, mint valami helyén álló magyar lány, nem öblös, mint a hízásnak indult asszonynép. Hát a bécsi pipa, nem selmeci pipa, bármilyen ravaszul settenkedik itt nálunk az élelmes sógor.

Nem tud bele a magyarból lopni semmit. Nem igaz ám az, hogy könnyebb is volna a pipájuk, meg az olcsóságukhoz is férne szó elég.

Pipa hiányában szivarra kell fogni a természetemet, pedig a délutánjaim tiz percenttel többet érnének pipával, bár az asszony titokban tapsol, hogy oly szegények vagyunk valódi magyar pipában. A szivar is elég szagos, ragyázza meg szent Peter, hát még valami szotyakos pipa ! Persze, az ő asszonyi eszével nem tud ahhoz, hogy mi tulajdonképpen semmire se születtünk, hanem a pipára, már igen. Onnan tudom, hogy előttem egy parányi csöppség, akit fiatal korára való tekintettel nem vesznek fel az óvodába, de úgy pipál, hogy a favágóm nem bírja külömb tüdővel. Minden pálcából pipát tör s meg kell vallani, elég ügyesek. Akár az építő köveit rakja ki, akár ostort csináljon a lovának, pipákat készít s

hol a csutorást veszi elő, hol a parasztos egyenes szárút. A dohány nyilván magyar dohány lesz, mert komiszul ég : sokszor rágyújt. A monopólium már a gyerekek dohányára is reá teszi a kezet, úgy látszik, már gyermekkorukban megszokjuk a komisz dohányt, mert a jó az osztrákoknak kell.

És még ez a sok rágyújtás se vetteti le kezéből a pipát. Hogyne volna tehát bennem irigység, mikor a fiam pipálhat én meg meg vagyok attól fosztva. A kuba szivar nem pipa, még a vasárnapi britanikám se az. De azért nem zúgolódom, mert ha a portorikó, a kuba, a británikám fölséges, ha nem is pipa, de füstölhetek a szobában, akar egy vaggon- gyár kéménye. Büszkén mondhatom : hogy nincs megtiltva.

De az én szegény barátom, Bárka Kálmán, az már igazán mártír ember. Az ő fehér népe nem tűri a füstöt, a mérgemre való asszony. Csudálatos : olyan szép, olyan angyali jóságnak néz ki, hogy az ember zsákot hordana érte a malomba és a füstöt nem tűri. Kisasszonyok ! tűrjék a fűtőt, mert mi pipás nemzet vagyunk. Árpád igaz, Zalán bolgár fejedelemtől nem kért pipát; csak füvet, vizet, földet, de nem kért