Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 44. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 44. szám. Csütörtök, június 5. POUT! MR lés TRRS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : i SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM I TELEFON 21., \ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. Virágkultusz Ha egy művelt magyar ember, kinek a jósors megadta a lehetőséget, hogy nyaratszaka utazhatik a nyugati államokban, végig sétál a szebbnél-szebb városok modern uccáin, alig tudja levenni gyönyörködő szemeit azokról a változó stilban épített palotákról és villákról, melyeknek erkélyei s ablakai tele vannak a legfestőibb élő- virág-diszitésekkel. Nem beszélek itt arról a szinte túlzásba menő luxusról, melyet teszem a szédületes arányokban fejlődő német metropolisnak, Berlinnek több kilométeres Kurfürstendamm nevű uccáján tapasztalhatni, melynek három emeletü palotái valósággal tele vannak halmozva élővirággal. Általánosságban szólok, a kiFELELOS SZERKESZTŐ : FŐMŰNKATARS: DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. sebb városok beleértésével s állításom kiterjesztésével Német-, Holland-, Dán- és Svéd-országra egyaránt. Ezekben ugyanis a virágkultusz nem szorítkozik csak a nagy városokra, hanem a közízlés fejlettségének szembeszökő bizonyságául még a legapróbbakban is gondos ápolás tárgya. Oly jól esik az utazó szemének, mikor a robogó vonaton mindenfelől virágos ablakok köszöngetnek feléje! És nálunk, Magyarországon ? Nálunk a virágkultusz úgyszólván — amivel azonban nem akarok nagyot állítani! — előbbre van a falvakban, mint a városokban; még a fővárost sem igen véve ki ! Falvainkban legalább majd minden ház előtt megvan a „kiskert“, melyben nyaranta szegfű, rezeda, tulipán, árvácska, mályvarózsa, viola s egy-egy rózsafa nyílik. Az uccára néző „parádésszobá“- nak ablakjaiban pedig többnyire rozmaring, muskátli és fukszia virít. De városainkban ? Ezekben, fájdalom, egész uccá- kat bejárhat az ember, mig az Ízléstelen kézimunkákkal fölé- kesgetett ablakok közt egy-egy virágosat talál, vagy kuriózumképpen házelőtti kertre s vi- rágdiszes erkélyre akad. A magyar városi ízlés félvállról tekint az ily fölösleges cirádára, haszontalan gyim-gyomra, " giz- gazra, amely annyi gondozást kíván s akadályozza a kinnjárók szemmeltartását, meg a jóleső kikönyöklést! Ha egy finomabb lélek magyar úri társaságban felszólal ezen ferde Ízlés ellen s a müveit külföldnek ellenkező példáját emlegeti, biztos, hogy ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NY1LTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. legtöbben kevésbe, sőt semmibe sem veszik „érzelgős kifa- kadását“, vagy elhallgattatóul legfeljebb azzal az elkopott közszólással bókolnak neki; „Aki a virágot szereti, sat. . .“ S mintha mise történt volna, más tárgyra terelik a beszélgetést ! Minek a jele ez a virágmegvető fennhéjázás, ez a természeti szépség iránt való rideg érzéketlenség ? — Semmi esetre se a lelki finomságnak ! Semmi esetre sem a fejlett szépérzéknek! Ellenkezően — a parlagi kedélyvilágnak és a szánnivaló Ízléstelenségnek! Pedig az igazi műveltségnek tudvalévőén nem az iskolai végzettség, nem az ismeretek tömege, hanem elsősorban a gyengéd lelkűiét és a finom Ízlés a mértéke ! . . . „Eszíssfjom es Vidéke“ tárcája. Előttem is volt... Előttem is volt reszkető fény, Hajszoltam én is délibábot; Rohantam együtt a futókkal: A lelkem tündérkertbe vágyott .. . Köröttem sárba, porba buktak, Ott láttam őket összetörve, — Mit bántam én e bús halódást: A lelkem szomjúság gyötörte . .. Tovább, tovább az éjszakába’! Befutni azt a messzeséget! A lábaimnak szárnyat adtam, A lelkem forró tűzben égett . . . És engem is elért a végzet : Lerogytam egy kis templom alján, Nyitott ajtón a fény sugárzott, Pirosló lámpa fénye halvány... Azóta — hívhat reszkető láng, Kelhetnek újra délibábok : Győzelmi dalba kezd az ajkam, S a keskeny sziklaútra vágok ! Tömör Árkád. Régi mese. Csitri leány korában, bolondos fejecskéjével mint annyian — szintén valami nagy úrról ábrándougatott. Hogy minő nagy úrról, azt maga se tudta volna hirtelenében megmondani. Lehet, hogy főherceg, de lehet, hogy csak gróf vagy báró, gazdag és előkelő volt a képzeletbeli ideál. Minél több regényt fogyasztott el napközben, annál többet álmodozott éjszakánkint s annál mohóbban várta a bajuszos ösmeret- lent. — Való igaz, hogy szép volt és kedves volt és okos volt a leány, s ő ezt époly jól tudta, mint azok az urak, kiknek megakadt a szemük rajta. Csodás bája sokaknak szemet szúrt és ez őt elvakulttá tette. A leány mindég és mindenkor csak magát látta. A körülötte rajzó, lebzselő és neki komolyan és nem komolyan udvarolgató férfiakat dehogy vette volna észre, mert hisz neki nem volt szive, nem volt lelke. Csupán báboknak tekintette az ifjakat és öregeket egyaránt, akik közül pedig nem egy vette volna feleségül. Na persze ! Holmi jegyző, gyógyszerész mérnök, tanár, ügyvéd hogy is kellett volna neki, mint a vele egykorú társnőinek, kik a jó alkalmat dehogy szalasztották volna el, férjhez mentek, boldog asszonyokká váltak. — Férjhez menni ilyen közönségesen, brr ! ezt igen nevetségesnek tartotta. Egy-kettőre megtehette volna, de minek tenné, mikor várni akar, mert várni kell. Hadd pukkadjanak azok a barátnők, azok a szegény fi- liszter asszonyok, kik éppen csak azért mentek férjhez, hogy ne maradjanak pártában. Még egy arany- sujtásos, csengő-pengő sarkanytyuju, kardcsörtető sneidig hadnagyocska is hidegen hagyta. Az idő vénült, ő sem maradt fiatal. Úgy találta egy napon, hogy nagyon is magára van hagyatva. Az urak el-elmaradoztak mellőle, mert megsokalták a leány szívtelen, önző csúfolódásait. Most, hogy egyedül maradt elég ideje volt gondolkodni sorsa felett. Belátta, hogy az álmok, ábrándok nem mindig, sőt igen ritkán szoktak teljesülésbe menni. Amit a bakfisleány hóbortos fejjel és rövid szoknyában kigondol, az a túlélőnk képzelődés csalfa hazug játéka. Azért képe külsőleg nem változott Nem tükröződött le onnan az, ami belsejében dúlt, tombolt, viharzott. Csitri leánykorában álmatlan éjszakái voltak a képzeletbeli ideál miatt, most ezen álmatlan éjszakái miatt nem tudott aludni. Künn a világban az emberek között büszkén hordta a fejét; vidáman mosolygott, szellemesen gúnyolódott. Úgy vélte, jobb ha ő neveti az embereket, semmint hogy ezek kacagjak őt. Higy- jék hogy ő még az a régi, az a régi, ki szivből kacagta a férfiakat. És ez volt az egyedüli, a mit szivből tett; s most még azt sem tudja szivből tenni. Aztán még néhány esztendő repült el, ő már végleg lemondott holmi királyi sarjról, vagy bácskai nábob- ról, de arca még mindig a régi gúnyos arc volt, fejtartása a régi büszke fejtartás. Pedig ő igen jól tudta, hogy milyen más, mint egykor volt, minő egészen más ! . . . Az érthetetlen leány egy napon meglepte a világot. Felesége lett egy éltesebb, két gyermekkel biró özvegy mészáros mesternek. Szegény leány, illetve asszony ! Azt mondotta mindenfelé, hogy ő szánta, sajnálta a két árva gyermeket, nem tudta elnézni, hogy anya nélkül legyenek. És ő azt hitte, hogy a világ elhiszi azt, hogy merő szánalomból lett az özvegy ember neje. Hogy őt ne szánják, ő szánakozott ! Ebben is meg akarta előzni az embereket. Hajdú Ilona,
