Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 101. szám

4

ESZI _ TGOM és VIDÉKÉ.

1913. december 25.

táljuk, hogy a gyermekszeretet lángja nem elég fényesen lobog. Hiszen szereti mindenki a saját gyermekét, de a társadalom gálád okoskodással a gyermeket állítja oda az általános elszegényedés hamis távlatába s a családi életet dobja oda áldozatul az önszeretet, a kényelemvágy máglyájára. Szóval a társadalom irtózik a gyermektől, amely — s nem aki — megfosztja őt a reá fordítandó költségek felelőtlen felhasználásától.

Az egyke, a bölcsőde, a lelencház, az óvoda, a napközi otthon, a nyári menedékház, a szeretetház, a gyermekmenhely, a patronage, mind azt bizonyítják, hogy a gyermek a kenyérkereső ember családjában ma gátul, sövénykeritésiil szolgál a mindennapi kenyér utáni versenyfutásban.

S legyünk őszinték: hála ez intézményeknek, a szegény munkásembert, a munkás anyát az emberszeretet ölén fogant eme gyermekvédelmi berendezkedések a nap legnagyobb részében mentesitik gyermeke ápolásának, nevelésének, gondozásának feladatai alól.

Már ahol mentesitik. Ahol már létesültek ilyen intézmények.

Sajnos, nálunk e téren nagy az elmaradottság. Nincsenek napközi otthonaink, nincsenek nyári menedékházaink, nincsenek bölcsődéink, ahol a munkában elfoglalt anya, a munkásasszony a napnak bármely munkaórájában nyugodtan elhelyezhetné gyermekét. A kisdedóvók napi 6—7 órában gondozzák a gyermeket 3, mondjuk 2i/.> éves korától 6i/2 éves koráig, de a déli, a késő délutáni s esti órákban visszaadják a család ölébe, az anya gondjai alá. Nagy áldás, kétségtelenül nagv segítség az anyának, ki délelőtt takarít, piacra fut és főz, délben mos és varr; de nem elégíti ki a földmunkás, a földművelő napszámos igényeit, ki a déli s délutáni órákban nem ballaghat haza a harmadik határból gyermekének gondozására.

Batyuba köti hát reggel 5 órakor s kiviszi a szőlőbe. Ott két fa közé ponyvát köt, s beleteszi gyermekét, szájába nyomja a dudlisüveget s feléje sem néz délig. A tej megsa- vanyszik, a gyermek piszokban íet- reng, lepi légy, szemébe süt a nap, sivit s elpusztul idő előtt. A gyermekek nyári bélhurutja az összes gyermekbetegségek legnagyobb percentjét teszi.

így aztán nem is csoda, ha a munkásember a gyermeket tehernek, nyűgnek tekinti. Nélkülözni kell miatta a kínálkozó napszámot, nem mehet kapálni, mosni vagy bejárni.

Ezen segíteni kellene nálunk legalább is egy nyári menedékház felállításával, hová a munkásember nyári időben reggel 6 órakor beadhatná gyermekét s nyugodtan az intézmény gondjaira bizhatná esti 6—7 óráig. Hol a gyermek, az óvóköteles koron aluli 1—2 éves, járni és beszélni tudó kisded, esetleg az óvóköteles gyermek is a nyári nap munkaóráiban szakszerű testi gondozásban részesülne.

Persze ehhez pénz kellene, ami Esztergomban nincs. Mert ha volna, nem kételkedem benne, hogy ez intézmény a iöldmives nép előítéletes felfogása dacára is, már régen létesült volna.

Mégis, a külvárosok lakóinak nyári kereseti viszonyait kétségtelenül javítaná ez intézmény, mely a külvárosok területén levő kisdedóvókkal kapcsolatban, esetleg különállóan, néhány száz korona szubvencióval, vagy képesített dada, menedékházvezetőnő alkalmazásával esetleg valamelyik elemi iskola udvarán s helyiségeiben — esetleg a szegényházban — is megoldható lenne.

Szegény földműves népünknek, illetve gyermekeinek javáért bizony áldozhatna erre a város néhány száz koronát, még akkor is, ha nincs.

Karacsonyesti gondolatok.

Irta: Fi kő Sándor.

A szeretet magasztos ünnepét üljük. Levetkőzve magunkról a hét- köznapiasság prózai köntösét, egy szebb, egy boldogabb és egy ideáli- sabb légkörben mozgunk, lelkünk magasabb régiókban szárnyal, szivünk hevesebben lüktet, agyunkban egymást váltják fel a magasztos eszmék és gondolatok . . .

Karácsony este van, a szeretet ünnepe, a Megváltó születésének 1913 évfordulója. Úgy tiinik fel, mintha a betlehemi csillag most is ott ragyogna az égen, mintha a fénye vakítóan világítva most is mutatná az utat az irgalom kutforrásához, mintha most is ott lebegne az istálló felett, amelyben a szeretet testet öltött. De nem, nem így van ; mert hovatovább távolodunk ettől a csodás eseménytől, minél jobban beleéljük magunkat a vágyak, kívánságok szülte szer- telenségekge, annál inkább hatványo- zottabb mértékben vetkőzzük le magunkról mindazokat a jellembeli motívumokat, amelyek az erkölcs fogalma alá összegyűjtvék, a szeretet szilárd alapjára vannak felépítve. Nemcsak hogy nem törekszünk tökéletesebbekké, jobbakká, szerető szi- vűebbekké lenni, hanem még azt a kis valamit is kiirtjuk magunkból, amit — hétköznapi nyelven szólva — felebaráti szeretetnek nevezünk. Minden cselekedetünkben, minden tettünkben, bizonyos vonatkozásait szeretjük feltárni, bizonyos oldalról akarjuk bemutatni szeretetiinket egyrészről ; mig másrészről habár leplezve is, emberi gyarlóságunk szülte hiúságainkat Iegyezgetjük és önmagunknak, a saját énünknek tetszelgünk ezzel az „átlag“ szeretettel, amely csak arra alkalmas, hogy a hírnevünket szárnyára vegye és vigye messze, a nagy világegyetem tágas csarnokában, s úgy tüntessen fel, mint a „szeretet“ lánglelkű bajnokait.

Ha úgy néha-néha magunkba elmélyedünk, ha titkos gondolataink és kívánságaink mintegy ösztön:ze- rűleg hatnék reánk; ha a közvetlen benyomások és a tapasztalatok alkotta dolgok, le tudják kötni figyelmünket; ha érzéki világunk gyönyörrel és élvezettel telik el valaminek a szemlélésében; ha szépnek, jónak és nemesnek tartunk sok olyan valamit, aminek a hátamögött az erkölcsi világnézet leplébe burkolózva, ott van az erkölcstelen érzék, a durva tónus: — kérdem, miért nem vagyunk így azzal a fönséges .valamivel, ami az ember karakterének a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka volna; — a szeretettel. És ha józan ésszel, elfogulatlan logikával latolgatjuk és a kritika finomabb szemüvegén át bi- rálgatjuk önmagunkat, erre is megkapjuk a helyes választ.

Mi nem tudunk szeretni. Nálunk a felebaráti szeretet egy kopott frázis keretében domborodik ki, egy elavult, elnyűtt fogalom, minden különösebb jelentőség nélkül, mert akkor, amikor a leghangosabban kíirtöljük világgá a mi végtelen nagy szeretetiinket, ugyanakkor az érem másik oldalán ott van az olthatatlan gyűlölet egymás iránt.

Örökös tusakodás, tülekedés és

háborúskodásban merül ki gyarló életünk ezen egyetlenegy legszebb jellemvonása ahelyett, hogy a megértés, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés célirányos alapjára helyezkednénk, amely kizárólag egyedüli út a célhoz. Hogy ez igy legyen, az tisztán csak rajtunk múlik . . .

Karácsonyeste van, a szeretet ünnepe, a Megváltó születésének évfordulója. Betlehemi csillag fénye, szállj le hozzánk e vak éjbe, vezess bennünket a szeretet útján az egyedüli cél, a tökéletes boldogság felé ...

Emlékezés Fáy Andrásról a takarékpénztárak megteremtőjéről.

Irta : Fáy László.

A nyári hónapok valamelyikén bekopogtattam az esztergomi takarékpénztár hivatalos helyiségébe. Az igazgatósági szobába bepillantva, igen kellemesen hatott reám, midőn ott az én dicsőemlékű nagybátyámnak a tőlem már öregsorban levőnek ismert Fáy Andrásnak fiatalos arcképét meg láttam, dói esett az elismerés ez utón való megnyilatkozását látnom, mert bizony kisebb comunitások hasonló, vagy jobban szólva azonos intézeteinél ilyesmi ritkán látható; habár minden magyar takarékpénztár úgy nézhet reá, mint az ősapjára, kitől eredetét nyerte.

Hetvenöt évvel ezelőtt még any- nyira hátra volt hazánkban a kultúra minden téren, hogy csakis túl- merész akarattal és a közjóért túl- ságban rajongó lélek küzdhetett meg a nehézségekkel annyira, hogy végre sikerült megalkotnia a Pesti Hazai Első Takarékpénztárát, a legelsőt magyar hazánkban.

De hát mi volt a mottó, azt is elmondom:

Az 1838. év tavaszán az öreg Duna kilépett medréből és elöntötte kezdetleges fővárosunkat, Pestet és Budát; ott fördöttek ott, ázalogtak a csekély számú emeletes és földszintes házak, melyek között még a vájogíal sem volt ritkaság. A régi épületek némelyikén még ma is látható a vizjelzés egy mutató kézzel: Wasserhöhe 1838. felírással. Midőn végre visszament az ár, végtelen kétségbeejtő nyomort szegénységet hagyva maga után, a rengeteg pusztulás láttára, mit együtt szemléltek, szólalt meg a nagy Széchényi István.

„Milyen áldás volna most, ha volna egy takarékpénztárunk!“ Erre mondta Fáy: Hát csináljunk egyet!“

A nagy Széchenyi bizalmatlanul intett a kezével: „Hagyd el, kérlek hol vennél annyi tehetős atyafit, kiknél a részvényeket elhelyeznéd?“ Nem tudom, momdta e Fáy, hogy az már az én gondom,“ de- első sorban az ő gondja volt. Meg is mozgatott minden fát a siker érdekében; és nem csak az atyafiak ajtaján kopogtatott: Többek között a nála esténkinti visztpartira járó művészeket, így Lendvaynét is megszólította: „öcsém asszony, ez olyan szent czél melyből senki sem húzhatja ki magát; és igy öcsémasz- szony is átvesz két darabot.“

Lendvayné nem merte megtagadni, de útón-útfélén elpanaszolta, hogy ennek a barátságnak is meg- kellett adni az árát. És megérte, hogy a 60 forint névértékű részvényei után nyert évi osztalék erejével élte úri módon öregsége napjait; egy-egy részvény után cirka 400 forint ütötte a markát a 60-as évek vége felé.

Ez idő szerint, azt hiszem, talán már minden jól fejlődött városrészben megvan a palotája ezen óriássá fejlődött intézetnek. És mi volt az embris ?

Pest vármegye házának 1-ső emeletén egy szerény szobácska, az ajtaján egy táblácska, hogy Takarék- pénztár.

Az első, mondhatni korszakalkotó siker még nem hagyta nyugodni az öreget. Csakhamar létrehozta az első kisdedóvodát. Majd az akkori kez- dettleges magyar játékszín igazgatója lett, mely azon időben még Budán hirdette a magyarnyelv jogosultságát ; mert azon időben még a házalók is németül kiabáltak Pest utcáin. A Dunavizet szamaras taligán put- tonokban hordozták eladásra, nagyokat ordítva, hogy: „Donawósze.“

Majd „Stó Kauf“ „Krumpli Kauf“ kiáltások zavarták a szerény kinézésű Kalap-utca csendjét.

Köztudomású, hogy szépirodalmi téren is ott fénylett a Fáy A. az elsők, az úttörők sorában ; tagja volt a tudós társaságnak, majd később az Akadémia vezérlő tagja lett.

Érdekesnek tartom megemlékezni arról is, hogy mi úton került be Hymen csarnokába. Az öreg; úgy 1825. táján Pestvármegye egyik járásának szolgabirája volt; és ezen hivatal örökemlékű nyomot hagyott az életén.

Ugyanis Fót községben egy hagyatéki tárgyalás alkalmával, nagy siránkozással járult elébe a megholt polgár özvegye, hogy ha tudná a főbíró úr, milyen nyomorúság az ő élete hat leánygyerekkel jóformán semmi vagyonnal, a betevő falatot is megkell számlálni.

A szolgabiró vigasztalni akarván Szirákynét, odaszól: „Adjon belőlük, hozzám is egyet; szivesen felnevelem és eltartom. „Szirákynénak kapóra jött az ajánlat, csakhamar bevitte a szolgabiró úrhoz a másod- szülött, leányát a tizennégyéves Klárikát. Ámde Klárika nem szerette a Pesti szagot, harmadnapon azon vette észre az anyja, hogy hazaszökött és esktidözött, hogy ha visszaviszik, újra megszökik mert ő nem álljaki a pesti szagot.

Ekkor szólalt meg a kisebb lány, a Zsuska: „Vigyen be engemet, édes szülém, nem szökök én meg:“ És úgy is tett. Másnap reggel már Zsuzska szívta magába a drága pesti szagot, de nem a konyhában, hanem egy leánynevelő intézetben, ha jól emlékszem, özv. Meyerfiné intézetében. Ott töltött a leányka három évet. És midőn a szép kifejlett leány kilépett az intézet kapuján, nem a konyhába vitték, hanem az oltár elé. így házasodott meg az én kedves öregem mintegy harmincnyolc éves korában. Egyetlen fia, Gusztáv kitűnő zongorista és zeneköltő, három operájára emlékszem, melyeket a Nemzeti Színházban adtak elő.

Pest megyei Gomba községben birt az öreg 300, P. Locsodon 150 hold földet. Ám a mezőgazdaság nem volt kedvére, rendesen bérlő kezelte birtokát. Csupán a fóti szől- leje érdekelte, mely az évente megtartott víg szüretek alkalmával kedves gyűlőhelye volt az irodalom kitűnőségeinek. Ott irta Vörösmarty a hires Fóti dalt:

„Felfelé megy borban a gyöngy jól teszi“ stb.

1864-ben hunyta le jóságos szemeit. Török Pál szuperintendens azzal kezdte beszédjét a ravatala fűtött : Vessetek egy kendőt az orcára, hogy ne piruljon midőn érdemeiről beszélek!“