Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 98. szám
Esztergom. 1913. XXXV. évfolyam. 98. szám. Vasárnap, december 14. POUT!HR!és TRR5RDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7 ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. f FELELŐS SZERKESZTŐ : FOMUNKATARS : DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LA1SZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. I ELŐFIZETÉSI ÁRAK : * EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K t NEGYEDÉVRE 3 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 Politikai türelem. Mindenek előtt jöjjünk tisztába vele, mi a helyes értelme ennek a kifejezésnek : politikai türelem. — Azt jelenti, hogy 1, más tisztességes politikai álláspontokat is jogosnak, s érvényesülhetőnek kell elismerni; hogy 2, a pártpolitikai felfogást nem szabad másokra ráerőszakolni; hogy 3, a más pártállásuak ellen csakis nemes fegyverekkel küzdhetni; hogy 4, az elvek ellen való harcot nem szabad személyi térre vinni, vagy legalább a személyellenes küzdelmeket minél szőkébb térre kell szorítani; hogy 5, hogy a legviharzóbb pártszenvedelmet sem szabad a társadalmi életben érvényre juttatni s a művelt érintkezés megszakításáig fokozni. Szóval: elég nagy tartalma van a „politikai türelem“ kifejezésnek; s könnyen megállapíthatni, mily sokan dobáiódznak a „politikai türelem“ jelszavával anélkül, hogy igazi értelmét jól íelfog- nák s lélek szerint átéreznék. Ez a szelíd szemrehányás talán sehol se annyira megokolt, mint Magyarországon; s tán itt is soha máskor annyira, mint éppen napjainkban. Mintha a „politikai türelem“ erénye teljességgel kiveszett volna sorainkból, nemcsak a hivatásos politikusok köréből, hanem mindannyiunkból, kik a politika iránt bármily csekély érdeklődést tanúsítunk. Annyira elvesztettük önmérsékletünket, hogy az már nem is politikai türelmetlenség, ami közöttünk dúl, hanem a legnagyobb gyűlölködés. Mikor lesz ennek vége? Hova fog ez vezetni? Sajnos, mi a temperamentum, az érzés és indulatok nemzete vagyunk. Ha egyszer az igaz, vagy vélt sérelem temperamentumunkat lángra lob- bantotta, nincs az az erős kezű zsarnok, nincs az a kemény eszköz, aki és amely le bírna higgasztani bennünket. Minden fék és nyűg, melyet ránk vetnek, minden rántás és ütés mellyel illetnek, csak olaj tüzűnkre, magasabbra lobbantja lángunkat: gyűlöletünket. Minket csak módjával, szép szerével, szelíd eszközökkel lehet kezelni. Bizonyos dolog, hogy a türelmet a vallás minden embertől megkívánja minden dologban, tehát a politikában is. Mert hogy a politika kivétel volna a türelem isteni parancsa alól, arról mit sem tud a morális. A türelem ép úgy kötelező a hatalomnak birtoklóira, mint ezek támadóira. Azután ez nem csupán a vallás követelménye, hanem egyszersmind a műveltség kritériuma: ismertető jele is. Egy igazán művelt lélek sohasem fog megfeledkezni róla, hogy elnézéssel tartozik a más fel- fogásuak iránt, még ha e felfogást nyilvánvaló tévedésnek ítélné is. És minél műveltebb valaki, annál inkább példát ad a türelemre egyénekkel s felfogásokkal szemben egyaránt. Hogy a vér köteléke ugyancsak türelmet kíván az atyafiaktól, az sem ismeretlen valami előttünk. Hiszen mi magyarok úgyis oly kevesen vagyunk és annyira magunkra vagyunk utalva, hogy halálos bűn számába megy még legkisebb torzsalkodásunk is. Mi az oka tehát, hogy nem akarunk hallgatni a lelkiismeret „Esztogom es Vidéke“ tárcája. Miért hullotok szerte. Miért hullotok szerte ily korán . . ti álmok, Mikor még a délnek napfényében állok S mint tudatlan gyermek Szivárvány színektől ittasuk lelkemmel Rólatok merengek. Mért nem is maradtok lelkemhez fonódva. Mért látlak titeket széthullva . . romokba . . A mint széjjel lebben Messzi a múlt képe, lopva tűntök tova Az emlékezetben. Szomorúan nézek vissza . . . vissza rátok Faradt szárnyon szálló boldog álmodások, A hervadó rózsa Illatát messziről . . . idegen sírokról A szél ide hozza. Valamikor, ha a késő éj rám szállott, Társamul eljöttek a szelíd ábrándok S ebben a gyönyörben Miként a falevél mézharmat özönén Boldogan fürödtem. Most viharzó tenger az éjszaka nekem, Álmaim . . . vitorlám régen elvesztettem, Mint merülő gálya Hullámtól csapdosva, letörött árboccal Futok a homályba. Orion. Emlékeink. Volt nekem is rózsás utam Soha sem felejtem Boldogságban, öröm árban Fürdött az én lelkem. Óh akkor még a határban Oly szép zöld volt minden Szép pillangók szálldogáltak Vad virágos réten. Mi meg kétten oly boldogan Mentünk egymás mellett Össze néztünk hosszan mélyen Beszélnünk nem kellett. Szedtük együtt a virágot Mig a célhoz értünk, Oh Istenem, de boldog is Volt akkor az éltünk. Ezt a napot, drága napot Soha sem felejtem Olyan nagyon — nagyon boldog Soha sem lesz lelkem. Báthy Dénes Vihar . . . . . . Egy eszeveszett hullám ro- ' han bőgve a sziklahányásnak. Fehér taraja már messziről villogott a fekete éjszakába ... A tenger vize — mintha alulról a pokol tüze forralná —- sisteregve hánnya magából a bugyborékot. A hullám már partot ért. Odavágódik az óriási szikladarabokhoz, féktelen haragjával megrázza a gátat s a kövek nyögnek, recsegnek ... A hullám túlüvölti az irgalomért kiáltó sziklákat, elnyomja a szél túlvilági kacaját s Neptunus féktelen haragja diadallal szakit magának utat! A sziklák dörögnek, a gát recseg . . . s a hullám amely most ért ide, hogy segítsen az irgalmatlan munkába — már nem talált akadályra . . . A gát beszakadt s most a feldühödött áradat tajtékot hányva topor- zékol, ágaskodik megtört gát romjai felett. * Az égen fekete felhők suhannak s talán az éjszaka sötétjében nem látják a hatalmas hegyormot mely útjokat állja ... A vízből távolról mintha egy uj felhő bukott volna föl. Feketébb mint az éjszaka s amerre elsuhan árnyat hagy maga mögött . . . Mind közelebb ér a merev hegysziklához, melynek éles ormán tegnap még a napsugarak játszadoztak s melyen ma e hatalmas felhő szakadt ronggyá . . . A szél hozta a nagy felhőt, mely nyögve vágódott a szikla falhoz, s aztán, mintha holtra akarná korbácsolni a hegyaljat, úgy zuhant le a magasból. * A hegyről egy alak rohan lefelé. . Ereje elhagyja s hogy a vihar a földre ne teperje utolsó erejével egy kiszakított fenyő roncs törzséhez kapaszkodik . . . Szép fekete haját az arcába verte a szél ... A legény, mintha még nagyobb akarna lenni lábuj- hegyre áll, erős teste előre hajlik, szabad karját ökölbeszorított kézzel előre tartja, . . . szemei villognak, tüdeje zihál . . . s mintha ő vezérelné most a világ ellen ezt a háborút, mintha ő kormányozná az elemek haragját, érces hangjával be- leordit az éjszakába, beleharsog a viharba . . . — Nem nyomorult, azt ne bántsd . . fordítsd felém dühödet . . ide sújts ... itt a mellem szakítsd be azt átkozott . . . zúzz engem össze, de azt ne bántsd ! . . . Megállj . . . már nem bírok ! . . . Irgalmazz ! vissza te meg-
