Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 97. szám

Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 97. szám. Csütörtök, december 11. POUTlHfíf és TRRSRDRLMILfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ: FŐMŰNKATARS: DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A Kis-Dunapart rendezése. A Szépítő Egyesület végre rálépett a helyes útra, melyre eddig jobban csak sóhajtozott: a városszépítés cselekvő keresz­tülvitelére. Örömmel és dicsérettel emel­jük ezt ki a „porából megéle- dett“ egyesületről, melynek ve­zetősége — úgy látszik — fia­talabb, tettrevágyo tagokkal fris­sült föl. A város lakosságának haladni akaró részét jó remény­ség tölti el, annál is inkább, mivel látja, hogy a város ve­zetősége se marad tétlen, ha­nem kész hathatósan támogatni az egyesületet célja gyakorlati megvalósításában. A legelső feladat, melyet városszépítőink maguk elé tűz­tek, a Kis-Dunapart rendezése, tudniillik az ármentesített jobb partnak rendezése. Mi helye­sebbnek tartottuk volna, illető­leg tartanók a feladat kiterjesz­tését a Kis-Duna másik part­jára: a szigeti sétáló útra is, mert — mint majd ki fogjuk fej­teni — erre is nagyon ráfér a rendbehozatal. Ami a feltöltött és kiköve­zett jobb partnak rendezését il­leti, itt máris tettel állunk szem­ben, amennyiben a Szépítő Egyesület a partvédő fal mel­lett egész a Lőrinc-hidig sétáló utat létesített s az ucca felől szép fákat ültetett melléje. Erre a tettre dicséretünk mellett két észrevételünk lenne. Egy, hogy sajnáljuk, mért nem vették a sétálóutat szélesebbre. Könnyen megtehették volna, mert hisz nagyobb kocsiforgalom a Kis- Dunaparton belátható időkig aligha lesz. Még inkább pedig azért, mert a Kis-Dunapart egyenesen arra való volna, hogy a város nyári korzójává legyen. A másik észrevételünk figyel­meztetés a Szépítő Egyesület­hez, hogy sürgősen gondoskod­nia kellene a kiültetett geszte­nyefák biztosabb védelméről. Csak nem gondolják, hogy a melléjük vert egy-egy karó meg fogja őket védeni az esztergomi alsóbb néposztály pajkos gyer­mekeinek ismert csonkító ked­vétől ? Mi már egyszer tanúi voltunk, mikor egyik a támasztó karok keménységét próbálgatta késével. Hogy magukat a gesz­tenyefákat is meg fogják pró­bálni, az több, mint valószinű. Ezért kellene mindenik mellé három karót verni s azokat vé­dőgyűrűkkel foglalni körül. Fö­löslegesnek, sőt kereken hiába­valónak tartjuk, hogy az új utón padokat helyezzenek el. Ennek csak akkor volna ér­telme, ha egyrészt a fák na­gyok és lombosak volnának, másrészt szellős vaskorlát, nem elég magas falgyűrű volna a parton. Helyezze el a Szépítő Egyesület új padjait a szigeti parton, ott úgyis szükség van minél többre! Egyébként pedig megjegyez­hetjük, hogy a Szépítő Egye­sület munkája csupán harmad­része annak a városszépítő mű­veletnek, melyet mi a Kis-Du- napartra kontemplalunk. A má­sodik harmadrészt a város ve­zetőségének kellene szerény vé­leményünk szerint rövidesen végrehajtania. Még pedig első­ben is, ha már kövezésre nem telik, legalább végesvégig ma- kadám utat csináltasson a par­ton (a házak mellett aszfalt gyalogjáróval. Ez egyébként, úgy tudjuk, komolyan tervbe van véve.) Azután, ha lehet szép szerével, ha nem lehet, hivatalos hatalmával szorítsa rá a Kis-Dunapart ház- és kert­tulajdonosait, hogy eddigi elha­nyagolt, dülöngő, rozoga fake­rítéseiket városba illő vas- v. fa­kerítéssel cseréljék ki. Ebből nem szabad engedni a város vezetőségének, ha ad valamit a jóizlésre. A partszépítő művelet har­„Esztßrtjom es Vidéke“ tárcája. Metamorphosis. Irta: Fikó Sándor. Kihűlt a vérem. — Nincs ami izgassa Vergődő szivem lázas álmait . . . Éltem szekere mély kátyúba tévedt S hiú ábrándok örvényébe vitt. Csalóka álmok hazug lidércfénye Volt sorsom útja és semmi más ; — Lelkem virágos kertje letarolt ugar . . . Kikelet után jött a hervadás. — — Mit pazar kezekkel szórt reám az élet, A legdrágább és legszebb kincseket; — Elvesztettem a hosszantartó harcban S szivem az álmok temetője lett Magával ragadt sorsom vad szeszélye S most nem találom sehol szivemet . . . Nem ismerek rá borongós lelkemre Mely oly hiven s igazán szeretett. Feltüzelt vérem hideg jégtömeg lett . . . Céltalan vágyak gyászos otthona, Hervatag álmok, szétfoszlott remények, Vissza nem térnek jaj többé soha! — — Mint kiégett csillag fellegjárta égen, Úgy állok most az életnap alatt, Tűnődöm egy-egy regi szép emléken És siratom múló ifjúságomat. Budai legenda. (Egy esztergommegyeí régi honvéd elbeszélése után.) Irta : Dr. Kőrösy László. Talán október hatodika volt. A kalendárium nem világtörténet. Egy­hangú ridegséggel lerobotolta az összes ünnepeket és hétköznapokat egyforma közönyös hangulattal. A mi fekete benne, az a szürke hétköznapok szine. A naptárban ok­tóber hatodika csak olyan közönsé­ges nap, akár az október hetedike. Hanem vannak még veterán Mo­hikánok, napnak maradt szabadság­harci hősök, akiknek évtizedek óta behegedt régi sebei vérezni szoktak október hatodikén. Egy esztergommegyeí ős honyéd szeretett volna még egyszer ezen a fekete napon Aradra zarándokolni De sem az egészsége sem a pénze nem tartott olyan sokáig, hogy az aradi vértanuk szobráig jusson velők. Pedig a vén Toldi nem engedett a negyvennyolcból és nem akart ad­dig sírjába szállani, mielőtt még egy­szer föl ne menne Budavárába, a hol tizennyolc esztendős korában szerzett vérrózsákat homlokára és a hol most a diadalmaskodó honvédek glóriáját egy érc honvéd szobra hir­deti. Ézt a honvédszobrot szerette volna még egyszer látni. Hónapokig készült a nagy útra. De sehogysem jutott tovább a szom­szédja házánál, a hol keserveit szokta kitörni. Mert hol a csúz bántotta, hol az atillájáról kopott le a fakó zsinór, hol a bugyellarisa nem telt meg még elegendőképen apró pénzzel. Eleget sopánkodott, sokat restel­kedett, a megrokkant vén oroszlán október hatodikán, hogy sem Aradra, sem Budavárába nem birt eddig el­jutni. Végre új zsinórt varratott kopott kabátjára, új bankókra váltotta esz­tendők óta megkuporgatott aprópén­zét, azután meghatóan elbiícsúzott jó szomszédaitól. Kifényesített hon­véd vitéz érmét kabátjára tűzte és Isten nevében végre megindult a nagy útra, a legutolsó útra, hogy őszirózsákkal diszitse azt a dicső szobrot, melyet csak képekről és hír­ből ismert. Pedig szívesen odaadta volna utolsó napjait is, csak egyet­len egyszer odakerüljön. Szent lelkesedése kalaiízolta és erősítette az aggastyánt a fiatal Bu­dapestig. Nagyon sokat kellett szen­vednie és tűrnie, mig csöndes falu­jából a zajos főváros forgatagába sodródott. El is késet egy kicsit, végzetes szokása szerint. Október hatodika már elmúlt. Az ünnepi szónokok rivalgó beszédeitől fölriasztott vérta­nuk és hősök nagy szellemei ismét visszavonultak a halhatatlanság csar­nokába. Mikor a mi jó aggastyán honvé­dünk nagy nehezen fölkerült Buda­várára, hatalmas sóhaj szárnyán szállott ki leikéből a hála. Csak az bántotta, hogy a dicső honvédszobor előtt az utcákon senki sem járt; mintha ott soha semmi sem történt volna. De a vén Toldiban zsongott-bon- gott valami régi, elkésett gyászdal, valami kimondhatatlanul édesen fájó elégia. Ezt kell még hazafias jó szi­vének elsóhajtania, mielőtt kilehelné lelkét. Úgy ment tehát a várbeli szobor felé, mint a haldokló hadsi a mek-- kai Kába-mecsethez, vagy mint a vallásos búcsús az ő reményeinek szent kegyhelyéhez. Igazi áhítattal. Egész szívvel. Minden érzésével és gondolatával. Barátságtalan, ködös, leverően szomorú, nyirkos levegőjű novem­beri nap Budapesten százszor elvi­selhetetlenebb, mint falun. A szegény öreg az éjjeli vonat­tal érkezett. Álmatlan is, fáradt is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents