Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 96. szám

1913. december 4.

ESZTERGOM és VIDÉKÉ.

3

kisebbeket kárpótolja az állam az állami teendők ellátásáért, s ha a városok álláspontja szerint szűkös is az államsegély, az állami kárpótlás kötelezettségének elve mégis érvényesült.

Az ország községei csakúgy teljesítenek állami feladatokat, mint a városok, s ki tagadhatná, hogy nem elhagyottabbak, szegényebbek, gazdaságilag gyengébbek-e a községek, mint a városok ?

Minden érdekkör, ha valamely állandóan felismert közös érdek által összekapcsolódik, ezen érdek kielégítésére szervezkedik. A városok sikeres szervezkedése meghozta a maga gyümölcseit, s joggal állítják a községek, hogy ha a városoknak, mint önkormányzati testületeknek volt és van szervezkedési szabadságuk, a községeknek legalább is van közös kérelmezési joguk.

Az a különbség, mely város és falu között mindenütt a világon megvan, nálunk a legnagyobb. Ebből a tényből sokan azt a helytelen következtetést vonják, hogy ennek igy is kell lennie és hogy a községben magasabbrendű, a lakosság kényelmére, egészségére szolgaló szükségletekről nem lehet beszélni. Igaz az, hogy ma még nem lehet beszélni róluk, de nem azért, mert nincs rájok szükség, vagy azért, mert nincs meg a szükségérzet, hanem mert a községek cselekvési és elhatározási szabadsága minimális, az állam pedig nem terjeszti ki gondoskodását a községekre oly mértékben, mint aminőt a községek nemzet és államfentartó minősége megkövetelne.

A nemzeti törekvések legjava nálunk a városok felé fordul és ez alól az egyes erős akarattal is nehezen képes magát felszabadítani. Hasonlítsuk ösz- sze a városok kövezett, világított utcáit, szórakozó helyeit, magasabb kultúráját, az emberi kényelmet szolgáló sokféle intézményeit, s általában a város életét a faluéval. Oda összpontosul a hatalom, az esztétikai élvezetek, a tudományoknak és művészeteknek minden vívmánya, mely érdemessé teszi az életet arra, hogy éljünk. A faluban mindebből alig van valami; s ősszel és télen olyanoknak, kik jobbhoz szoktak, a faluban élni alig lehet. A rossz, kövezetlen, sáros utak, a szakadó eső, esti sötétség, az egész élet unalma és egyhangúsága tűrhetetlenné válik.

Az a távolság, mely nálunk falu és város között van, az egyoldalú fejlődés eredménye. Minden úgy van ma megteremtve, hogy a faluban jelentkező összes kulturális, gazdasági és szellemi erőnek a város veszi hasznát. A falvak embereiből még a tudata is kiveszett annak, hogy ők politikai és társadalmi téren számítanak.

A magyar községnél nincs elhagyottabb és szegényebb. A magyar állam 1850 millió koronás budgetjéban nincs egy szambavehető tétel a községek fejlesztésére. A községek közterhei évről-évre óriási emelkedést mutatnak. A községi pótadó országos átlaga 1881. évben még 16‘8 százalék volt, ez az arany 1898. évre 34H százalékra emelkedett, az 1908. évre pedig 46’4 százalékra szökkent fel. Száz százaléknál magasabb pótadója ma 1386 községnek van; s vannak községek, hol 300, sőt 500 százalék, sőt ezen felüli pótadő terheli a község lakosságát. A legtöbb község 70—90 százalékos pot- adó terhe alatt küzködik ; és a községek adósságainak szaporodása messze felülhaladja vagyonuk szaporodásának arányát.

Az államkormányzás művészete az, hogy az allamban élő minden szervezet harmonikus fejlődése biztosítassék. Az egészség, kultúra, népjólét emeléséért folytatott küzdelemből részt kérnek a községek is s arról akarják meggyőzni az illetékes tényezőket, hogy nagy igazságtalanság, hogy mikor a gazdag, hatalmas városokat tízezrekkel kárpótolja az állam az állami teendők ellátásáért, (Debrecent évi 75,000 kor., Szabadkát évi

90.000 kor., Temesvárt évi

75.000 koronával stb.) ugyanazért a községeknek semmit sem juttat. Éppen azért államsegélyben részesítésük iránt közös mozgalmat indítottak, törvényes mozgalmat, kérelmezési jogaik gyakorlásával, s erősen hiszik, hogy az ország összes községei is kaphatnak legalább ugyanannyi államsegélyt, mint amennyit szervezkedésükkel a városok kiküzdöttek.

A községek mozgalma, kérelme, — metynek napirenden tartására egy új lapot is alapítottak : a „Községek Lapját“, méltányos és igazságos és remélhetik is teljesedését.

Falusi.

KÖZGYŰLÉS

vármegyénél,

A magyar törvényhatóságok jó régóta építik gyászos sírboltjukat. Sok hosszú év után azonban már kész a kripta, — csak belé kell temetkezni Azt fogják felírni erre a kriptára : Itt nyugszik a magyar törvényhatóság. Élt több mint ezer évet. Meghalt ősi bűneiben. Feltámadása — nagyon kétséges.

A sors ennek a kornak adta meg, hogy a törvényhatóságok eltemetésénei vigye a temetkezési vállalkozó szerepét. S most, amidőn még részünk van abban, hogy — mint csütörtökön is — törvényhatósági közgyűlést tartottunk, — nem tudjuk elfordítani fejünket ettől a halódó oroszlántól.

Nem szivárog ki semmi abból, hogy milyen keretekben készül a közigazgatás államosítása, s a törvényhatóságok megszüntetése. Csupán annyi tény, hogy a magyar törvényhatóságok nem fognak választani többé. Önadóztatási joguk már régen nincs; — de a „tisztújítás“ joga csak megmaradt mindvégig. Most már ezt is elvették, kitolták egy évre, valójában azonban örök időkre.

Ez az alaptónus uralkodott a törvényhatóság csütörtöki közgyűlésén. A törvényhatósági bizottsági tagok ma is oly szürkén jöttek fel és látták el a közgyűlést, mint azelőtt. Elvégre — tisztelet a kivételnek — azelőtt sem igen törték magukat az autonómiáért s igy nincs okuk miért búsulni, ha a közigazgatás most állami lesz.

Hanem a tiszviselő urakon mintha meglátszott volna az új idők szele. Mintha a parolázás nem volna oly derűs ; és egy-egy jóképű vidéki atyafi megölelése nem volna oly barátságos. Hja, — minek is volna ez a barátság — amikor nincs szükség rá. A megye nem választ többé, — mi az állam független tisztviselői leszünk, — vélik a tisztviselő urak — meg sem gondolva, hogy mennyire nincs igazuk. Addig lehetett bennük önérzet, szabad, merész gondolkodás, — de ezután meg kell fojtani az önérzetet. Eddig urak voltak kevés dologgal, kényelmes hivatallal; a legkevesebb függéssel; — de ezentúl szürke beamterek lesznek, sok munkával és rettenetes hivatali alárendeltséggel.

Igazi allami közigazgatás nálunk ma csak a pénzügyi és ebben a szakban eredeti valóságában uralkodik az a szellem, amit Magyarországon II. József kora honosított meg. Mi azt hisszük, ez a szellem fog átmenni közigazgatásba a jövőben minden vonalon. Lehet, hogy a közigazgatás majd megjavul, de tisztviselőnek lenni nagyon fájdalmas lesz. Különösen azoknak, — akik jobb időket éltek.

De ha akarnók is, akkor sem lehet feltámasztani, ami halódik. Hiába hívjuk a törvényhatóságokat az alkotmány bástyájának, ez az új kor nemében csak fogatlan oroszlán és kihűlt tűzgolyó.

Mi konservativek és régi kor emberei vagyunk, akiknek fáj minden önkormányzati intézmény letűnése, mert abban polgári jogaink csorbítását találjuk. S ezért fáj a szivünk, hogy a csütörtöki megyegyülésről úgy kell megemlékezni, mint az ősi törvényhatóság életének egyik utolsó szivdobbanásáról.

Hiszen elhisszük, — pártosság,

rokonság, atyafiság, fegyelmezni és engedelmeskedni nem tudás, eszem- iszom, kevés munka, hatalmi túlten- gés, a paraszt lenézése, elnyomása jellemezte mindig ezt az intézményt — s mi mégis sajnáljuk. Jól tudjuk, hogy ez az intézmény századokon keresztül elnyomta a jobbágyot és minden követ megmozdított, hogy a paraszt örök rabszolga legyen, — s mi mégis, fájlaljuk elmúlását.

Mert az a hitünk, hogy a jogtörténelmi alap elvetése nélkül a törvényhatósági önkormányzat mai keretei között is meg lehetett volna valósítani jobb, sőt ideális közigazgatást.

* *

*

A törvényhatóság egyébként csütörtökön tartotta közgyűlését. Még mindig a városi közgyűlési teremben, mert bar egy év óta kész a vármegyeházának fecicomázott nagyterme, abba nem lehet bevonulni, mert összedűléssel fenyeget.

A közgyűlés egyhangú volt. Felszólalást csak a nagysapi kereszt ügye okozott. A község ugyanis a kereszt ősi helyén új kereszt felállítását meg nem engedte. A közgyűlés a község szabálytalan határozatát megsemmisítette, egyben a községi képviselőtestület elhatározása felett megbotránkozását fejezte ki. A protestánsok részéről Hollósy Károly szólt a tárgyhoz higgadt, nyugodt hangon s a türelmetlenség elítélésével.

Heti levél.

— Alakítsunk irodalmi kört. —

. . . Szinnyei-Merse tüzes, izzó és örökbecsű portréit látom magam előtt, amelyek közül különösen kiválik az a genre-kép, amely az irodalom géniuszát ábrázolja . . . Pillanatig gondolatokba merülve szemlélem a képet, s minél inkább elmélyedek a szemlélésbe, annál jobban bontakozik ki lelki szemeim előtt a színek változatos és harmonikus egysége.

A szépet a rejtelmes örökszépet látom, azt az örökszépet, amely a maga karakterisztikus benyomásaival csábos bűvkörrel övezi körül mindazt ; a mi csak azoknak lehet a különös kiváltsága, akik nemcsak a szürke hétköznap még szürkébb eseményeit veszik figyelembe, hanem nehány pillanatra megállapodnak a nagy elmék alkotta dolgok előtt is.

A rohamos gyorsasággal fejlődő emberiség, — különösen ma, amikor mindenki a modernizmus jegyében követel bizonyos helyet magának, a társadalom nagy szervezetében, — ügyet sem vet arra, hogy szellemi világát, újabb és újabb tapasztalatokkal gyarapítsa. Pedig a világtörténelem, egyes nemzetek hőstetteit dicsőítő ragyogó lapjai, számtalan bizonyítékot szolgáltatnak arra nézve, hogy a politikát, vallási nézeteket és az egymásba kapcsolódó események sorozatos láncolatát, legelső sorban is, mindig a kultúra jegyében felépített tapasztalatok terelték a helyes kerékvágásba.

A kultúra tanai még a létkérdés érdekeit is biztos kezekkel támogatták a múltban, s hogy a ma „modern“ társadalmának egy része, mégis oly könnyen siklik el a kulturá-