Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 90. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 90. szám. Vasárnap, november 16. POLITIKRI és TRRSRDFILMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMŰNKATÁRS : DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A Kisdedóvó Társulat ünnepére. A esztergomi kulturális egyesületek egyik legérdemesebbje: a Kisdedóvó Társulat fényes ünnepet ül ma, ötven éves szerencsés fennállásának jubileumi ünnepét. Nem hisszük, hogy volna e városban művelt ember, ki ne köszöntené ma lelkes örömmel a jubiláló érdemes kultúregye- sületet. Nem hisszük, hogy akadna csak egy is a Társulat, óvoiskolájának volt növendékei közül, ki a mai ünnepi Tede- umon nem rebegne igaz, sziv- beli hálát azért a nagy gondosságért, szépért, jóért, melyet valaha kisdedkorában a Társulat jóvoltából élvezett. Ez a jubileumi ünnep kétségkívül az egész városnak ünnepe, melynek lelkűnkből örülünk, melyre büszkék vagyunk, melyen hálát és áldást rebegünk. Hála és áldás az alapítóknak, a jótevőknek, a munkásoknak ! Dicsőség a magasztos célnak ! Elismerés az élő vezetőknek és a lelkes tagoknak! Esztergom művelt lakossága régen tisztában van a jubiláló Társulat elévülhetetlen érdemeivel. Azért egy pillanatig sem habozik átnyújtani neki a legteljesebb elismerésnek hervadhatatlan koszorúját; jól tudva, hogy abból a fényből, mely az ünneplő egyesületre árad, neki is jut rész, az a felemelő öntudat: íme, te is tettél valamit hazád közművelődéséért! Bene meritus es! Ötven év nagy sor a köz- művelődés szolgálatában. Nagy sor különösen Magyarországon, hol a társadalom a kultúra ügyét majdnem kizárólag az egyház és állam feladatai közé sorozza — elég helytelenül. Legnagyobb sor pedig Esztergomban, hol a közművelődést szolgáló egyesületek többnyire rövid életűek; ahol talán ép a jubiláló Kisdedóvó Társulat az első, mely kerek egy ember- öltős múltra tekinthet vissza. Hogy a népnevelés feladatai között a kisdednevelés nagy fontosságú, ezt mára régebbi idők r eves gondolkodói is elismerték. A római pedagógusnak, Quin- tilianusnak elve, hogy — „maxima puero debetur reverentia“, azaz: legnagyobb fokú szerető gondviselés illeti meg a gyermeket, minden kor és nemzet nagyjainál megértésre talált. Csakhogy régenten a kisdedek gondozását teljesen magánügynek, a szülők feladatának tekintették. Hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie, mig e magánügy közüggyé érlelődött. A sok egyéb jóval dicsekvő 19, századnak érdeme, hogy a kisdednevelés közérdekűségét kellően felismerve, a kisdedóvó intézetek felállításával új alapjait vetette meg az egyetemesebb népnevelésnek. Az új áldásos intézmény csakhamar utat talált édes ha- hazánkba is. Az országgyűlés elé rövidesen törvényjavaslat került a kisdedóvóknak kötelező törvénnyel való életbeléptetéséről ; de a honatyák kezdetben jobbnak látták, hogy a humanisztikus ügyet egészen a társadalom buzgalmára bízzák. És a magyar társadalom nem is késett sokáig a „kisded-óvodák“ létesítésével. „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Régi arckép. Fakult, régi arckép került a kezembe, Elmúlt boldog idők jutnak az eszembe. Vőlegény, menyasszony mosolyog a képen, Szerelem, boldogság mindkettő szemében. Elnézem a képet s a könnye, kicsordul Kiket rajta látok, — hej — mi lett azokból ? Egyiket . . . egyiket az Isten elvette, Két kicsike árvát hagyott itt helyette. A másik ... a másik, a múltat siratja, Könnyeit egy fakult, arcképre hullatja. Grigássy J'ánosné. Merengés. Irta : Nénió. Erdő mélyén hatalmas koronáju tölgyhöz támaszkodva, merengő gondterhelt arccal áll a férfi. Lelke messze jár, mig körülötte halkan suttog az erdei csend. Itt is, ott is egy-egy száraz falevél hangos zirregéssel hull a többi közé; a férfi lelkében is egy-egy édes emlék költözik a többi megsemmisült remény közé. Gondolatai egyre sötétebbekké válnak, lelke ott bolyong a múlton és keserűen sóhajt fel: remény ? Neki már nincs mit remélnie a mi derűt hozna lelkére, mert életének lombja nem várhat tavaszt, neki csak egy sötét reménye lehet: az örök enyészet. Egymásután látja elvonulni életének képeit. Derűs, színes képek mindmegannyi, de a melyek mind a csalódás örvényébe buknak. A rózsás álmok ártatlan sűrű köddé válnak, majd megsürüsödve keserű könnyekként gurulnak végig a kemény férfiarcon. Nem, óh nem a szeme sir ! boldogságát temető lelke sir és eközben el-el mereng egy-egy álmon. A száraz, hivatásukat betöltött levelek folyton hallatják a Vég zenéjét és a csupaszodó lombok meg- megremegnek az őszi lombfosztó szellőtől. Hirtelen tavaszias pompában látja az erdőt, hallja a madár csicsergését, meleg járja át lelkét, legutolsó emléke okozta e derűt. Arca sugárzó lesz, lelke oda száll ahoz a ki megértette, a ki érdek nélkül szerette, a ki szintén olyan csalódott volt mint ő, a kinek lelke jó, nemes és a kiével összeforrott az övé. Úgy szerették egymást, mint az angyalok szeretnek az égben. Szerelmük tiszta volt mint a nap. Nem tapadt ahhoz a földi sárból egy parányi sem. A végzet megirigyelte boldogságukat és közéjük küldte : az Előítéletet. A férfi kemény harcot vívott a világgál, szembe nézett a halállal a nőért, elnémította a rágalmazókat, de helyükbe újak jöttek és az árt nem bírta megállítani az ő vasakarata sem. A nő szenvedett, sirt, szerelme keserűséggé, boldogsága átokká vált, lelke összetörött, nem bírta tovább, lemondott mindenről. Mindkettőjük lelke összetörve haldoklik csendesen, részvét nélkül és ezt még sejtenie sem szabad senkinek. A férfi derűs arca komorrá vált. Egy nagy fekete varjú szállott felette az ágra, lerázva az utolsó levelet is az enyészet ölébe és a férfi irigyen nézi a véget, mert neki élnie kell kötelességből, de váljon bírja e soká? Talán gondolata lett hangos, mert a varjú ijedten rebben fel . . . Kár! Kár! boldogságtokért! Végzet ellen küzdeni kár ! kár! . . . Nippek. — Schubart Artur. — Az asszony. A Montmartre északi részének szűk, piszkos sikátorain, ahol nyomor, tehetség és bűn olyan szoros rokonságban vannak, egy enyhe tavaszi napon édesen csengő hangok vonultak át. A sacré-coeur zárdából két előkelő hölgy jött ki éppen és a csábitó hangok után törekedtek sziklatömb nagyságú köveken, piszkon és a nyomor mindenféle jelén át. A sikátorok között egy puszta helyen öreg hosszúszakállú vak lantos állt Halvány arca önfeledten a kék ég felé meredt, és bánatos mosolya a rideg környezetbe valami varázslatos melegséget öntött. A vak ember mellett egy fekete komondor állott. A kutya a körülállókra beszédes szemeket meresztett. Mintha mondta volna: adjatok a nyakamon fi'ggő pléhtányérba könyörületes egy-két krajcárt. A kép meghatotta a hölgyek egyikét, a fiatalabbat. Finom, szürke bőrből készült pénztárcájából előszedett egy frankot és odanyujtotta a kutya tányérja felé. Nagyot kellett
