Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 89. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 89. szám. Csütörtök, november 13. POUTIHRI és TRRSRDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS FOMUNKATARS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ CSÜTÖRTÖKÖN. 6 K I ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE ? NEGYEDÉVRE 3 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 Nemzetiségi veszedelem. Annak fájdalmas felkiáltásával kezdem, ki elsőnek mutatott rá az irodalomban: mekkora veszedelem fenyegeti a nemzetiségek részéről országunkat s az egész osztrák-magyar monarchiát, az ifjabb br. Wesselényi Miklóséval: „Veszély fenyeget, óh hon ! veszély olyan, milyen még sohasem!“ (a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében c. műve bevezetésében.) Valóban, ha hinni lehet a fővárosi lapok híradásának, hogy a megegyezés a románokkal és a horvátokkal létrejött, még pedig olyan áron, amely faji gyengeségünknek nyilvánvaló jele, joggal jajdul- hatunk fel fájdalmasan : Veszély ,,Esztergom és Vidéke“ tárcája. Á második születésről. Szűk ösvényen magamban járok, Jobbról árok, balról is árok. Ködben és porban, fázva, félve, Járok már sok-sok ezer éve. Világtalan vakon születtem, De már tudtam, hogy látni let'em. Amikor még csak félig voltam, Az egész életet daloltam Sárban jártam, sivár setétben. Keserű könnycsepp volt az étkem. Százszor elestem, százszor keltem. Sótlan kenyerem sírva szeltem. Szúró szélben vacogva fáztam, Dérben, esőben csontig áztam. És didergőn, sírón, rekedten, Én akkor is csak énekeltem. Mert tudtam, hogy a sorsom : sírni. Sírással a sorsot lebirni. Tudtam, hogy mind-mind-mind az Éjek Egyszer majd koporsóba térnek. Elalszanak a csalfa lángok, Lidércek és boszorkatáncok. fenyeget, óh hon, veszély olyan, milyen még soha sem ! A megegyezés a legkomolyabb források szerint a hor- vátoknak minden ellenszolgáltatás nélkül tisztán horvát feliratú vasúti helynévtáblákat, bélyegzőket, jegyeket és nyomtatványokat ad az eddigi ma- gyar-horvát helyébe; a románoknak pedig pártszolgálatok fejében nagy államsegélyt, négy főispánságot, népiskolaitörvény- íeviziót, két püspökséget, a kultúrmozgalinakkal szemben teljes türelmet stb. ígér. Ha ez a hir csak fele részben is igaznak bizonyul, — amiben most már alig kételkedhetünk — a legmélyebb megdöbbenéssel kell róla tudomást vennie minden magyar hazafinak, tartozzék bár a leg- aulikusabb pártárnyalathoz is. Nem szükség, nem is heTudtam, hogy egyszer odaérek, Hogy egyszer enyém lesz az Élet. Hogy akkor én leszek az áldott, Hogy megölelem a világot. Hogy egyszer egy nagy csók lesz minden. S megszületik bennem az Isten. S amért az ösvényt végigjártam, És meg nem álltám, sose álltam. Amért ezerszer újra keltem, Amiért mindig énekeltem. S ha rongyosan, ha megtiportan, Mindig az Életet daloltam, Most másodszor is megszülettem, Az Élet égő ajka lettem. Himnusza lettem tűznek( fénynek : Éneklő tűz és tűzi ének. Sík Sándor. Az a kiálíhatatlan! Irta: Fiilöp Ferenc. Ha az ember szombaton délélőtt végig pislant a hetivásáron a zsüjgő embersokadalom felett, önkéntelen felkiált álmélkodva. lyes ezt a dolgot pártszempontból néznünk. A nemzetiségi kérdés ügyében szerintem még a halálos ellenségek közt sem volna szabad nézeteltérésnek lenni; még a leggyűlölködőbb politikai ellenfeleknek is találkozniuk kellene, mert ez a kérdés a legeslegéletbevágóbb hatalmi kérdésünk. Részemről nem is tekintem a pártember álláspontjából, hanem egyedül mint a magyar szupremacia ügyét. Mindamellett a pártkereteken felülemelkedve se tudok az állítólagos megegyezésről másként, mint teljes megrendüléssel írni! Hogyan ? Hát a magyar nemzet oda jutott immár, hogy az országabeli nemzetiségeken való ezerévi szakadatlan uralma és tiz milliós számra való fel- szaporodása után, kifejlett európai kultúrával teszi meg az — Hogy az istennyilába tud ennyi ember igy összeverődni ! Pedig hát biztosan senki se kapott ide aranyszegélyes meghívót, melyben a rendezőség illő tisztelettel felkéri, hogy kegyeskedjék a kívül jelzett Cim és b. családja a mai napon rendezendő hetivásáron megjelenni. S mégis tenger nép lökdösődik, szoronkodik, veszekedik, tolakodik a piacon. Nagy fránya kalapos nasságák, erősen kikeményitett szoknyáju házi cselédek, malaclopó- val felruházott urak, kik nem bíznak meg feleségeik őnagyságában ; Sza- poranyelvü kék-pirosra föstött ruhás falusi asszonyok, piros "csizmás, rövid, térdig érő szoknyás menyecskék, kik a városi férfi emberre hamiskásan mosolyognak, valahányszor férfi vevőjük akad; hát ezekből áll a heti piac szereplői. A piac lármája hasonlít nagyban a bábeli zűrzavarhoz. Libák gágogása, kacsák rekedt izű kerregése, bárányok szomorúan hangzó bege- tése, fehér szőrű, kedves pofáju gi- dák lelket megindító mekegése, kocsisok orditozása, megaszott képű falusi asszonyok rémséges átkozó- dásai, kacikás menyecskék jóleső nevetése tölti be a piacteret Emitt tömésre való libákat árulengedés veszedelmes lépését, melyet eddig soha sem tett meg, s amelynek egyetlen megtételét majdnem bizonyosan követnie kell a többinek ? Nem tudja az ember : a naiv együgyüségnek, a körmönfont ravaszságnak, vagy az elvadult pártszenvedelemnek müvét lássa-e a szóbeli paktumban. De akármelyiket látja, mindenképpen el kell Ítélnie, mert e sajátságok egyikét se fogadhatja el józanul a magyar nemzeti politika helyes irányítójának. Saját magát gyengíteni s erőre kapatni azokat, kik már eddig is feltámadtak ellene, s akik megjavithatlanul lesik az alkalmat, mikor törhetnek megint az életére: olyan vétség, melyet csak egy veszni indult nemzet követhet el maga ellen ! De vájjon a magyarságnak a veszni indult nemzetek közt gat egy pelyhedző bajszú börzsönyi asszony, olyan gyorsan forog a nyelve, amint épen egy fiatal úri asszonyka előtt magasztalja a libáit, hogy félő, nem-e bicsaklik ki a nyelve. Az asszonyka mosolyogva hallgatja a sok beszédet, mig nem meg- linja az örökös hallgatást s közbe vág a beszédbe : — Hát néni, mi az utolsó ára a libának ? — Kézit csókolom, magának két pengő forintért odaadom. Pedig lássa kézit csókolom, még testvérek között is megér két pengő húsz krajcárt. — Ugyan néne, nem rostéi any- nyit kérni egy fiatal libáért ? Maguk valósággal zsarolók. S azzal otthagyja faképnél a bajuszos asszonyt. Hirtelen harag önti el e szavakra a libás asszonyt, napsütött arca egészen eltorzul, két durva kezét csípőire téve eképen szónokol torka- szakadtából: — No né ! Hogy a pócsi Márja vegye el az erejét. Hogy még én zsaroló vagyok ? Ejnye azt a bűbájosán éneklő mard lesőjét a nassá- gájának. Huj ! Hogy a fészkes fene simogassa meg puderozott orcáját.
