Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 86. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. november 1. volt a középosztály minden élethalálharcunknak. Logikusan következik ebből, hogy a magyar államhatalom valóban főbenjáró hibát követett el, mikor a pusztulásnak indult nemzetfenntartó osztályt mindjárt kezdet-kezdetén nem vette védő pártfogásába. A hit- bizományok felállításával hathatósan gondoskodott a főúri osztály életbentartásáról. A jobbágyság felszabadításával és a jogegyenlőség kimondásával erőre kapatta a misera plebset is. Csupán a középosztály iránt maradt mostohául mostoha. Egyetlenegy aktiv államférfiunk találkozott : Tisza Kálmán, ki a dsentrit (ahogy a középosztály újabban szokta magát büszkélkedve angolosan nevezni!) a hatalom védőszárnyai alá fogadta. Természetesen akkor, amikor nagy része már teljesen tönkrement. S mit tett Tisza ? Útját állotta talán a további pusztulásnak ? - Nem. Ő csak menteni akart; menteni a tönkrementeket. Megnyitotta számunkra a minisztériumokat és a vármegyék különféle hivatali helyiségeit, sőt új hivatalokat is teremtett nekik. Vagyis nem orvosságot nyújtott a betegeknek, hanem alamizsnát az úri koldusoknak ! — Engedelmet, tán rossz helyen járok — dünnyögte. — Kit tetszik keresni ? — Széky Miklóst. — Itt lakik. Széky Barnabás csodálkozva nézett a lányra. — Itt ? — mondotta érthetetlenül és belépett. A lány félszegen, bizonytalanul állott elébe. — De most nincs itt. Csak később jő haza. Széky Barnabás kedvtelve nézte a lányt, akinek gyerekarcát pirosra festette a zavar és jókedvűen mondta: — Nem baj. Megvárom. Én az apja vagyok. A lány elsikoltotta magát. Halotthalvány lett és reszketve, félve nézett az ajtó felé. Látszott rajta, hogy legjobban szeretett volna elfutni. Széky Barnabás valami különös elfogódottságot érzett. Sajnálta a leányt, aki úgy megrettent tőle és szélig hangon mondta: — No, no, hát olyan ijesztő vagyok én ? A lány karikára nyílt, félénk szemekkel nézett az öregre. Könny ragyogott a pilláján s mikor az öreg, hogy jobban megnyugtassa, megsimogatta a haját, hirtelen görcsös szeretettel ragadta meg a simogató kezet és megcsókolta. Az öreg röstelkedve húzta el a kezét. — Nem vagyok püspök, leányom — mondotta zavartan. A leány egyszerre megváltozott. Felfogásom szerint Tisza Kálmán éppen ezzel a tettével követte el legnagyobb államférfiúi botlását. Miért ment tönkre a dsentri nagy része? — Saját hibájából! A mértéktelen urhatnámság: dorbézolás, kártya, pazarlás, meg a dologkerülés juttatta koldusbotra. S tán ezekkel a veleszületett hibákkal érdemet szerzett reá, hogy az állam legjobb hivatalait tartsa fenn számara ? Minden bizonnyal furcsa és szerfölött oktalan megnyilatkozása a könyörületnek dolgozni nem tudó s nem akaió élhetetlenekkel népesíteni be azokat a helyeket, amelyek példaadó munkásokat illetnének! A magyar állam sok vérző sebe közt egyike a legvérzőbbeknek, hogy közhivatalaink telve vannak saját bűneikben tönkrement nemes urakkal, kik vagyon nélkül is csak fennhéjázó urak, nem dolgos hivatalnokok. Ha már Tisza Kálmán ilyeneken segíteni akart, segített volna úgy, hogy irgalom nélkül rászorítja, ráneveli őket a munkára. De mert ezt elmulasztotta, és mert utódai is elmulasztották mai napig, több kárát vallotta nemcsak az egész magyarság, hanem maga a hivatalnokká lett dsent- ri-elem is, amely mindezideig nem gyógyult ki régi hibáiból. Az öreg szelíd hangjára mintha minden félelme elpárolgott volna, szeles és boldog gyermek lett, aki sietve húzta le a bundát az öregről és kedveskedve tessékelte be a szobába. — Ugy-e nagyon elfáradt? Hosz- szu volt az út, óh, hogyne ! Istenem, tán meg is éhezett. Hiszen dél is van már — csacsogott össze-vissza. Mindjárt, mindjárt meglesz minden, mikorra megjön Miklós is . . . Ennél a mondatnál hirtelen elakadt a szava. Sötét pír futotta be az arcát s hirtelen kiszaladt a konyhába. Széky Barnabás bámulva nézett utána. Valami nehéz, bizonytalan érzés fogta el. Oly készületlenül találta ez a különös, kusza helyzet, hogy békétlenkedésének csak ezzel a dünnyögéssel tudott kifejezést adni: — Ejnye, ejnye ! . . . Józan gondolkozásu ember volt. Tisztában volt vele, hogy mit jelent ez a lány itt, a fia otthonában es becsületes lelke mélyén bizonyos háborgást érzett. Ördögbe is, ez a fiú veszettül csinálta a dolgát Az öreg körülnézett. A lakás, amelybe jutóit szegényes volt. Az ablakokat azonban hófehér függönyök borították és a bútorok szinte ragyogtak a tisztaságtól. Meglátszott mindenen a gondos női kezek nyoma. Olyan kedves kis fészek volt a lakás, amelyben az ember önkénytelenül keresi a dalosmadarat, amely a ház boldogságáról dalol. A konyhában csakúgy an Halkan dúdolni kezdett a lány. Széky BarKözéposztályunk pusztulásának kétségkívül útját lehetett volna állani annak idején; de nem úgy, mint Tisza Kálmán tette, ki se nem orvosolt, se nem mentett igazán ; hanem olyaténképpen, hogy a magyar állam nemzetfenntartó érdemeiért megköti vala a középnemesek birtokait. Ha ezt megtudta tenni a kisebb érdemű főnemesekével (kik megkötés nélkül szinte tönkre mentek volna !), mért nem tehette volna meg a hazáért vérzett középosztálybeliek birtokaival is! Ha biztosítja ezeket a mértéktelen megterheléstől és az elidegenítéstől, egy erőtől duzzadó, önérzetes, független birtokos osztályunk volna, amely szilárdan ellenáll minden kívülről s belülről támadható elnyomásnak és zsarnokságnak. Mig ezen orvosság elmulasztása után ma mink van ? Van „dsentrink“, melynek üres a zsebe, még üresebb a feje, amely csak hencegni, erőszakoskodni és mulatni tud, de komolyan dolgozni képtelen ; amelynek hivatalnokoskodása valóságos kerékkötője kulturális előrehaladásunknak. Ez a középosztály teljesen megérett reá, hogy a közszereplés teréről végleg elpusztuljon. Dr. Réthei Prikkel Marián. nabás szivét csöndes melegség futotta át, a nyitva maradt ajtón kíváncsian nézett a konyhába. A lány ott sürgött-forgott a tűzhely körül. Fehér kötényében, a munkától kipirult lázas arcával olyan kedves látvány volt, hogy Széky Barnabás kezdte érteni a fiát. Ejnye, már jöhetne is az a fiú. Az öreget újra elfogta az a nagy bizonytalanság. Mit csináljon most, ha megjő a fiú? Leszidja, korholja? Nehéz dolog. Nem teheti már a lány miatt sem, akit nem bánthat meg. Szegény leány, talán nem is tehet róla, hogy ide jutott. Egészen gyermek. Az a haszontalan kölyök bizonyára behálózta. Kívülről nyílt az ajtó. A fiú betoppant. A lány a konyhából elébe szaladt, Lázasan suttogta: — Nézd, ki van út ? — Apám ! — kiáltotta a fiú, de hirtelen megállt a küszöbön. Az öreg fölemelkedett. A szemöl dökei összerándultak, de aztán csöndesen mondta : — Jer, megölellek. Az anyádért... III. Ebéd után, amely kínos csöndben telt el, az öreg azt mondta: — Fiam, most jer velem, bejárjuk a várost. A leány szemében egy könny jelent meg. — De visszajönnek ? Az öreg ránézett. Meghatotta a lány félelme s hirtelen gyöngeség fogta el. Az ügyvédproletariátus. Ha az ember újságot vesz kezébe, a napihirek rovatában majd minden nap találkozik evvel a címmel : Uj ügyvéd, mely szűkszavú jelentés közli a jogkereső publikummal, hogy a jogászifjúság egyik szimpatikus és tehetséges tagja letette a vizsgálatot. Legtöbb esetben tényleg nem üres frázis ez a jelző, mert az újabb jogászgeneráció csakugyan alapos készültséggel és tudással vág neki a vizsgálatnak és nyitja meg irodáját, A számsor azonban rettenetesen növekszik ! Kétségtelenül jogos az aggodalom, hogy az ügyvédek tábora, mely a legmagasabb képesítéssel néz az élet elébe, hogyan íog boldogulni ebben a nagy konkurrenciában. A vidék nagyobb községei sem igen biztatják letelepedéssel az új főiskolásokat, mert hiszen olyan helyeken is van már ügyvéd, ahol járásbíróság nem is működik. Arra tehát most már bajosan lehet számítani, hogy a vidék felszívja az új generációt; sőt a gyakorlat ép az ellenkezővel szolgál : a vidéki ügyvédek költözködnek be a városba. A perspektíva tehát, melynek szeme közé kell nézni, éppen nem örvendetes. Az ügyvéd proletáriátus kétségtelen elhatalmasodásai jelenti ez a folytonos szaporodás a nélkül, hogy más oldalról a város fejlődése oly rohamos lép— Oh, hogyne gyermekem — mondotta — és megcsókolta a lány homlokát. A fiú elképedve nézte az idegent A lány pedig kacagott vidáman, boldogan és bohó kedvvel sürgölődött az öreg körül. Megindultak. A fiú szótlanul, szorongva haladt az öreg mellett, aki az utcán rákezdte : — Nagy bolondságot csináltál fiam. Már most mi lesz? A fiú hallgatott. — No jól van, én mondom hát meg — szólott az öreg. — Az anyádnak nem szabad ezt megtudni. A leány árva, a leányt leviszem magammal. — Mi ? Mi az? — Riadt fel a fiú. Az öreg határozottan folytatta: — Leviszem az anyádhoz. A leány jó, derék. Te voltál a romlása, te adod vissza a becsületét. Hazaviszem. És az anyád mellett fog élni addig, amig te kész ember vagy. Az anyádnak azonban nem szabad tudni a mostani dolgokról. Neki hazudunk. Azt mondjuk, a rokonaitól huztuk el, akik nagyon szegények. Én is hazudom — az anyádért. Akit megölne a valóság. Érted ? A leányt én nem féltem. Az jó lélek, gyermek. S az anyád mellett még jobbá válik. Leviszem. A fiú csodálkozva hallgatta az apját, aztán tartózkodva jegyezte meg: — Fölösleges. HLzen én nem akarom feleségül venni azt a lányt.
