Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 85. szám

Esztergom, 1913.

XXXV. évfolyam. 85. szám.

Csütörtök, október 30.

POllTmiés TRRS

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FELELŐS SZERKESZTŐ:

DR GRÓH JÓZSEF

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS

FŐMŰNKATARS:

DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

A nyomorúság napjai.

(ó.) Több nap, mint kolbász ; mondja a magyar közmondás és bizonnyára régen mondja már, azonban soha annyi joggal, mint most. A kolbász sohasem volt kevesebb és a nap sohasem volt több. Kolbászok és napok közt az arány, mint a történelem bizonyítja, fordított. Miután fogytán van a kolbász, azóta minden állapotnak, minden foglalkozásnak, minden sanyarúság- nak és nyomornak megvan a maga napja. Van gyermeknap. Van tüdövésznap. Van mentö- nap. Van tüzoltónap. És most már, ha igaz, lesz ianítónap is. Valamelyik tuladunai tanító egyesület vetette föl az eszmét, hogy a többi napok után miért ne lehetne tanító napot is tartani ?

„Esztergom es Vidéke“ tárcája. Ábránd.

Irta : Fikó Sándor.

Hallgatag, balzsamos nyári éjszakákon, Mikor a szél suttogva titkokat regél;

Mikor a fülemile bú-; dalt zeng az ágon, Bámulattal csüggtem csodás latományon A sápadt holdnak halvány, rezgő fényinél.

Égtek fejem felett a fényes csillagok, Körülöttem csend volt az egész világban,

Az égnek azúrja pompában ragyogott Suhogva szállottak a cifra angyalok; — Ünnepet ültek az üdvösség honában . . .

Emlékszem .. Álmodtam. — Búcsót vettemtőle, Itt hagytam azt, akit annyira szeret'em, Bánat borult rá a balga ifjú főre Nem dalolt többé a rácsoskapu őre . . . Egy kis zsalus ablak bezárult mögöttem . . .

Aztán messze mentem, addig meg sem álltam, Kerestem mindenütt elvesztett reményem, Amig egyszer újra ismét rátaláltam, Csillagtalan éjen, ködös félhomályban ; — Egy eltévedt könycsepp rezgeti a szemében.

Beszédes kis ajka rátapadt ajkamra,

Ezüst selyem haja vállaimra omlott,

S amikor az első édes csókot adta Fülembe rebegte csendesen, suttogva »Legyünk hát egymásé,legyünk hátboldogok.“

Csakugyan, miért ne lehetne ? A legkisebb tanító is hasznosabb munkása a társadalomnak, mint a legnagyobb tábornok. Azt is jó lélekkel le meri Írni az ember, hogy aki egy gyermeket megtanít írni-olvasní, fontosabb közszolgálatot végez, mint egynémely magyar politikusok. Az is tény, hogy a tanítókat még se fizeti oly jól az állam, mint a generálisokat, vagy a képviselőket. Ehol a szegény zobordarázsi tanító esete, amiről nemrég szóltak a lapok. Nem egészen úgy, mint keiiett volna. Humorizáltak rajta, holott a tanítóról, aki kénytelen néhol a harangozói tisztet elvállalni, hogy elbírja tartani famíliáját, vezércikket kellene Írni.

Tessék elhinni, van ő olyan mártírja a magyar földnek, mint a képviselő, akit az alkotmány védelmében, a mancsetta-gombja

A viszontlátás.

Véry Sándor kényelmesen dűlt hátra az egyik Budapest- felé haladó gyorsvonat első osztályú fülkéjének bársony pamlagán. A kényelemszerető emberek jóleső érzésével készült az alváshoz, midőn a vonat óriási zökkenéssel hirtelen megállóit.

Véry csodálkozva nézett ki az ablakon.

— Mi ez? Hiszen tudomásom szerint itt nincs olyan nagyobb állomás, ahol a gyorsvonat megállana, — tűnődött magaban.

Az önmagához intézett kérdésre a belépő kalauz adta meg a feleletet.

— Egy leány vetette magát a vonat elé uram, — szólt a kalauz. A mozdonyvezető azonban észrevette az esetet és még idejekorán ellengőzt adott a mozdonynak. A hirtelen megállástól azonban egy kis baj esett az egyik keréken. Beletelik egy jó óra, mire kijavítják és tovább mehetünk.

A kalauz boszusan csapta be maga után a fülke ajtaját és ment tovább, felvilágosító útjára.

Véry egyedül maradt és elaludni próbált, de ez sehogy sem sikerült.

védett meg a spadassin kardjától.

Már most az ilyen zobordarázsi tanítónak — mert sok Zobordarázs van az országban, — miért ne volna szabad a koledálás, mint ahogy szabad a mentőknek, vagy a tűzoltóknak.

Azért, mert azoknak sem volna szabad. Még pedig azért nem volna szabad, mert már mindnyájan beleuntunk az útonálló perselyekbe és urnákba.

Mikor az első gyermeknapon találkoztunk velük, senki sem gombolkozott be előttük. Hullott a fillér, a korona, sőt az arany és a bankó is. Az elárvult, az élet szemétdombjára dobott gyermekért megmozdult a közönség szive és elméje. Társadalmi előrelátás egyesült az érzékeny szív szavával s az eredmény fényes volt. De csak

Folyton az a leány járt az eszében, aki véget akart vetni életének.

— Eh ! Kicsodám-micsodám nekem az a leány, hogy annyit foglalkozom vele ? Aludni úgy sem tudok, kimegyek és megnézem, hol vesztegelünk.

A kocsiról leugorva, legelőször is egy csoport ember vonta magára a figyelmét, akik valami hosszan elnyúlt emberi test mellett állottak. Kíváncsiságtól űzetve, a csoport felé irányította lépteit és midőn keresztültörte magát a tömegen, maga előtt látott egy leányt, aki akaratlanul is egy álmatlan éjszakát szerzett neki.

Egy köpönyegekkel letakart, rögtönzött hordágyon feküdt a fiatal leány, aki még mindig nem nyerte vissza eszméletét. Gyönyörű, dús, gesztenyeszinü haja kibomolva, gazdag hullámokban övezte körül szép, szabályos arcát, melyen valami nagy lelki bánat tükröződött. Majd felnyitotta szemeit, melyek oly gyönyörűen illeszkedtek arcának szabályos vonásai közé, mint valami mély, titokzatos tengerszem, a Kárpátok gyönyörű ölébe. Bánatos fénnyel ragyogtak ezek a gyönyörű szemek, olyan fénnyel, amelyekkel csak azokvolt. A közjóra való koldulásnak beesteledett, mióta az urnák és perselyek minden évben intézmény szerűen jelennek meg az ucc as árkon.

Államnak, városoknak halálos szégyene, hogy a közszolgái kénytelenek az uccák kirakatát rendezni a szegénységükből. Mert más az, mikor a senki gyerekei számára koldulnak az uccán, akiket az állam csak katonasorban vall magáénak és más, mikor közintézmények számára folyik a kollekta.

A társadalom azért tartja fönn az államot, hogy kontri- bucióiért a közszolgáltatás minimumát megkapja. Ma már túl vagyunk azon, hogy az állam valami mennyei ragyogású etikai eszme. Nem, az állam egy nagyszabású kiterjedt vagyonbiztosítás. Azért fizetünk neki adókat, hogy viselje bénák a szemei ragyognak, akiket valami nagy, fájdalmas csalódás ért.

Midőn a leány gyönyörű, kifejezésteljes szemeit Véry felé fordította, Véry meglepetten kiáltott fel :

— Mariska !?

Annyi meglepettség, annyi bánat és keserűség volt a felkiáltásban, hogy a jelenlevők kíváncsian fordultak Véry felé, akinek agyában villámgyorsan vonultak végig egy rég elfelejtett kis regény részletei.

Még alig néhány évvel, — ő az előkelő jószágigazgató —, egyszerű kis segédtiszt volt a diósjenői gazdaságban. Principálisának, a diósjenői intézőnek apró gyermekei mellett egy ritka szép leány nevelőnős- ködött, akibe ő csakhamar beleszeretett. Határtalanul imádta azt a hűvös leányt, aki szerelmes közeledését hidegen visszautasította. A szép nevelőnő ugyanis egy fiatal mérnökbe volt szerelmes, aki úgy látszott, hogy viszonozta érzelmeit.

Ez a szerelem késztette Véryt arra, hogy otthagyva állását, másutt keressen boldogulást. Ez a reménytelen szerelem volt boldogulásának oka is. Egy nagy uradalomba került, ahol a tulajdonosnak csakhamar feltűnt hűsége, szorgalma és