Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 9. szám

19 13. január 30.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

3

hetesére is. Nincs jogunk a kérdés érdemében nyilatkozni, vájjon szabad-e igy megbénítani az ország nemzetgazdasági gyarapodását munkáló gépezetét, csupán azon óhajtásnak kívánunk kifejezést adni, hogy vajha sikerülne ennek a bénulásnak elejét venni kölcsönös engedékenységgel.

Magunk részéről a választói jog általánoskása kérdésében egy rendkívül érdekes jelenség ötlik eszünkbe Franczia-ország példájából, ahol a választójog általánosítása és részletes kiterjesztése alkalmával megtörtént első választásokon a nép képviselői közé túlnyomó számban jutottak be az állatorvosok. Magyarázata ezen dolognak az volt, hogy Francia-ország mezőgazdasági elemei értékes állattenyésztésüket becsülték meg azzal, 'hogy igen sok kerületben az ország előrehaladott állattenyésztéseinek irányitóit, az állatorvosokat tüntették ki azzal a bizalommal, hogy a parlamentben is ezt az állatait szerető népet képviseljék.

Ezzel a képpel egyúttal megvilágítottuk azt, hogy a választás eredményeit Franciaországban is a mezőgazdasággal foglalkozó nép döntötte el, egyúttal pedig konstatálhatjuk, hogy akkor amidőn a nép kívánságának megnyilatkozását semmi sem gátolta, igazán arra adta szavazatát, akit leginkább nagyra- becsült.

Milyen szép volna ennek a képnek a megvalósulása az uj választójoggal Magyarországon is és ha nem is ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy nálunk is az állattenyésztő és állatszerető magyar gazda, első sorban állatorvosait küldené a parlamentbe, de bizonyosak vagyunk abban, hogy ha ez a nép szabadon nyilatkozhatnék meg széles rétegeiben a parlamenti képviseltetése tekintetében. biztosra vesszük, hogy Magyarországon is megismétlődnék az a jelenség, hogy nem a közjogi vitázók, hanem azok jutnának túlnyomó részben az ország képviselőházába, akiket a nép az ő vidékén szeret és nagyrabecsül. Ezt a nagyrabecsülést pedig mindenütt a társadalmi téren való jótékony munkálkodás váltja ki a nép leikéből, amely jótékony és emberbaráti tevékenység kifejtésére pedig a legjobb alkalmat a netán bekövetkezhető tömegsztrájk rombolásainak helyrepótolása is nyújtja, mely irányban fokozott működésre kell a jótékony intézményeink élén álló vezető egyéniségeinket serkentenünk.

*- ♦*- 4*- ♦*Farsangi rovat.

Libádkongtól—Nánakingig.

Irta : Lévay Sándor.

(Vége.)

Mielőtt azonban lecsillapítottuk volna éhségünket, kísérőm figyelmessé tett a már egész pompájában kibontakozó környék panorámájára, melynek kimagasló fénypontja a fák koszoruzta Libádkong legmagasabb

csúcspontján emelkedő, bizonytalan alakú és fedélzetű őskori romhalmazat, mely állítólag valamikor, amikor még a templom az Isten dicsőségére szolgált gyülekező helye volt a környék népének.

Remek fatornya fel egész a regényes tarkázatú s gazdag kalászokat érlelő Garam-völgyéig látható s mely a maga nemében ép oly páratlan, mint a pisai torony. Mig ez utóbbi azonban csak egy felére ferde, addig a libádkongi fatorony az építészetnek oly egy egyedül álló sajátságos alkotása, hogy magában véve elég arra. hogy az ottani megyebeli történelmi és régészeti társulatot halotti álmából uj életre ébressze.

A tetejében egy csonka torony viaskodik az elmúlással művésziesen berozsdásitott vaskeresztje, melyen sem a kelő, sem a hunyó nap búcsúzó sugara nem képes csókolni bíbor fényt elhagyott fokára s a melyet a levegő legkisebb hullámzása annyira ideges állapotba képes hozni, hogy reszketése megingatja még magát a tornyot is.

A tornyon évezredekkel ezelőtt állítólag itt e helyen vadon tenyésző verebek tartották gyűléseiket, melyeknek ezrei a torony alsó peremén látható kiemelkedő részen el nem titkolható nyomai még most is vastagon fehérlenek örök harcot viva az elmúlás mindent megemésztő vasfogával s mely fehérség itt parlagon hever, mig a guanó szigetekre ezért ezren és ezren vándoroltak ki s újabban expeditiókat is szerveznek érte.

Maga a templom messze földön a nemes egyszerűség remeke, s ha az ember ilyen ősi idők nyomait magán viselő műemléket lát, akkor csodálkozik el igazán, hogy a mi művészeink még mennyire hátra vannak. Mináiunk a seccessió még csak most emelkedett arra a magaslatra, mely magaslatnak jellegzetes és látható nyomai a templom hupikék és bizonytalan sárga színű falain már évszázádokkal ezelőtt feltalálhatok voltak

És hogy mennyire kimagaslik ez őskori maradvány, mutitja az, hogy a hatóság bolthajtásán mutatkozó repedések megóvása szempontjából mint a mai korra már közveszélyes műremeket előbb-utóbb bezáratni lesz kénytelen.

Abban az időben, amikor e templom épült, azoknak fenntartásáról az úgynevezett patronusok kötelessége volt gondoskodni, újabban azonban támaszkodva a katholikus va'lás egyedül üdvözítő alapjára, az Isteni eredetre, a patronusok magát a templomot is a legbiztosabb kezekbe, az Ur Isten gondjaira biz- ták.

Minthogy utunk sürgős volt, kénytelen voltam a táj további szemlélésével felhagyni és a vidéknek csak azon részére terjed ki figyelmem, mely közvetlen utunk mellett terült el.

Ilyen említésre méltó része a tájnak a „Páris-patak“, amelynek partjain valaha mimfák és najádok játszottak a kelő nap bíbor sugaraiban, vagy a hold szelíd fénye mellett a gyöngyharmatos pázsiton, ma azonban csak békáknak nevezett fenevadak rémitgetik az estéli szürkületben a környék lakóit, éktelen ordításukkal betöltve a kietlen, a néma pusztaságot s felverve a távoli messzeséget.

Találni még most is olyan helyet a patak partján, ahol a nyári estéken a szúnyogoknak nevezett szárnyas állatoktól hemzsegett a lég, s a közelükbe való telepedés nyomait még napok múlva is csak

a legerélyesebb családi foglalkozás után voltunk képesek némileg enyhíteni.

Valamikor e patakban a partjain roskadozó s az idők múlandóságával dacoló füzek alján vidrák is tanyáztak, melyeknek táplálékát a vízben bőven tanyázó csuka nevű hal szolgáltatta.

A patak folyásán egy kiemelke dő dombon innen, ahol a szántóföldekről alá futó szennyes viz, a vetéseket takaró hummust páratlan egyöntetűséggel és következetességgel hordja le évről-évre a mederbe, áll egy terebélyes rezgő nyárfa, melynek helyén, azt tartja a monda, egy a már kivesző félben levő és csak az orvvadászok előtt ismeretes nyúl féle vad állat öngyilkossági szándékból a Páris patakba ugrott. Ezen a helyen, még most is mintha mélyebb volna a víz és szélesebb fodrokat vetne a nád és sás gyökereivel viaskodó hullám gyűrű.

A régi foliansok között sikerült is megyénk egyik nagy nevű arche- otogusának kibetűzni, hogy a nyúl — ami páratlan a maga nemében, s talán egyedül álló az eset az egész világon, — az öngyilkosságának oka: a megszégyenites volt

Ugyanis, amint az napjainkban | is szokás, a vaddús területeken akkor a nomád, most a cultur vadász űzte a vadat, Páris-völgyét is gyakorta felkereste egy 6 tagból álló vadásztársaság, melynek tagjai közül a legmodernebb fegyverekkel felvértezettek egyike egy alkalommal, amikor egy közeli pocsolyából a hosszas üzetés és zaklatás után a fáradságtól kimerülve tajtékzó szőrzettel kimászott egy három lábon sántikáló őskori vad nyúl, fegyvert ragadott s a fegyverekből kípotyogó sörét tenger annyira megutáltatta a szegény nyúllal az életet, hogy nehogy hasonló inzultusnak még egyszer az életben, habár véletlenül is kitéve legyen (hogy két lövésből, megállva a cső előtt, — egyetlen egy serétre sem méltattak) szégyenében a Páris patakba ölte magát.

Tovább bizonyos fehér szörzetü szarvas állatok legelésznek egy pásztor s néhány négy lábú éktelen lármát kifejtő bundás felügyelete alatt. Az utóbbiak úgylátszik a négylábú ragadozók fajához tartoznak, mert a merre járnak közel és távolban minden vadat kérlelhetetlenül kiirtanak

Kitartó fáradhatatlan jószág.

Nappal, amikor kellő felügyelet alatt áll, a gulyát őrzi. Éjjel, amikor természeti hajlamának mi sem állja útját, a vadakat szedi össze. És ezt oly ősi vadsággal űz’i, hogy még akkor is, amikor már éhsége csillapítva van, ösztönének engedve, messze földről kiűzi a vadat vackából, s ha már mást nem tehet neki, csaholásával addig űzi, amig látja.

Ezzel a csatangolással azonban nemcsak a gazdájukon sietnek segíteni, — nem kell neki ellátásukról gondoskodni, de megkönnyítik a vadászbérlők helyzetét is, mert felszedve előlük a vadat, megkímélik őket a vadászattal járó mindennemű fáradságtól és kiadástól.

Fent a gulya akol jelenti, hogy ormán van az u. n. alvó nyúlak hazája, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a messze távolban elhúzódó Garam völgyére.

De maga az alvó nyulak hazája is páratlan egy festői kép; lankás tájon dombok és halmok váltakozó panorámáján remek vízmosások, amelyek oldalán apró csenevész fák rejtegetik gyökereiket a táp nélküli sovány földbe, örök harcot viva a természettel.

A vízmosások mélyen szerte széjjel illatozó bozzang bokrok és mámoritó nedvet rejtegető kutyatej nevű délszaki növények árnyán szokták olykor déli álmukat aludni az éj leple alatt szerelmi tornákat vívó tapsifülesek.

A monda szerint a hat nimród egyike az alvó tapsifülesek egy régi ősét két jól irányzott lövéssel any- nyira megrémítette, hogy azóta még most is szalad, s amerre útja elvisz, odainti valamennyi tapsifüles társát, hogy kerüljék e helyet, ahol még békében aludni sem hagyják az ál- modókat. Állítólag az állatvilág ahas- verusa lett e füles.

Az angol nyulak hazájától kelet felé egy széles völgy húzódik, melynek oldalait magas hegyek szegélyezik, amelyeknek hullámos dombjai képezik az u. n. Bozótost. Valamikor káptalani erdő volt, ma azonban üzemtervszerüleg befásitott részén keleti bujasággal tenyészik a csalán és óriási csodaszert! tüskékkel szegélyezett fantasztikus tarkaságéi virágú szamárbogáncs, mely utóbbinak tüskéi védgátul szolgálnak a szomszéd Kihit-harmat telepesei olyikának, akik még most is ősi szokás szerint nomád életet folytatnak s halászat- j tál és vadászattal foglalkoznak. E 'szenvedélyüknek azonban csak titkon állítólag hatósági engedély nélkül áldozhatnak. Valóban csodálatos egy néptörzs, mely primitiv drót szerkezetű ősi fegyreivel törvényt lábbal tipró és halált megvető bátorsággal űzik a vadat erdőn-mezőn keresztül és vak szenvedélyükben annyira bele merülnek a vad üldözésébe, hogy nem egyszer a bozót között éri őket a felkelő nap.

Vadászat u'án e nomád népfaj, melynek vadászattal foglalkozó tagjait megkülönböztetésül orvvadászoknak vagy lesipuskásoknak hívnak egymás közölt, ősi szokás szerint a szomszéd szőlőhegyeken fekvő pincékbe álldomásra szállnak, ahol mindenféle vadásznépek hálás szívvel emlékeznek meg mindazokról, akik ez ősi szokás gyakorlását habár csak indirecte is előmozdítják.

Megtörténik néha, hogy egyik — másik hurokra kerül, de az erős faji összetartás, s az ősi tagadás segítségével kimenekülnek a hínárból. És ez jól is van igy. Kár volna ha ennek a nemes sportnak, hazánkban magva szakadna. Talán az egyetlen élő emlék abból a régi korból, amikor még szerte barangoló eleink nem hódoltak tisztelettel az enyém és tied közötti elméletnek, s a mikor még az volt az ősi virtus superlati- vusa ha a sajátját védő balga idegen önhibájából vagy a mért talán tiltakozni mert könnyen a nyíl hegyére került.

Elkalandozásomból kísérőm hangja ébresztett fel, aki a völgyön hömpölygő, szerteszakadozó ködfellegből kibontakozó, oszlopokon álldogáló minden oldalról füstölgő indián kunyhóra hívta föl figyelmemet, amikor is egy velőtrázó nagy zökkenés riasztott fel mindnyájunkat s egy igazi szívből fakadó fájdalmas sóhaj hatolt át a levegőn. Eltörödt a tengelyünk, s a kocsis ennek az örömére fohászkodott oly nagyot.

Miután a tehetősége is ki volt zárva annak, hogy utunkat ma tovább folytassuk, kénytelenek voltunk leszállani s az alkalmatosságot a maga sorsára hagyni. Ez azonban nem ment olyan könnyen mint első pillanatra látszott. Mert mig egy oldalról a feneketlen sártenger képe meredt felénk, addig az úttest mellett elterülő műszakilag összehalmozott földsáncok mögül a közeli réten vadászó komondorok nem épen barát-