Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 82. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 82. szám. Vasárnap, október 19 FOLITIKfííés TRRSfí t SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : | SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t 4 FELELŐS SZERKESZTŐ : FOMUNKATARS : DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. t „ , 4 ELŐFIZETÉSI ARAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K $ NEGYEDÉVRE 3 K i EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Tiszteletadás Motto: Verebek vannak a süveg alatt. Vannak igazságok, melyeket szóba hozni éppen nem gyönyörűség, de kimondani olykor mégis szükséges, mert bátor egyes emberekben kellemetlen érzéseket ébresztenek is, a közösség hasznukat láthatja. Tisztán ezt a hasznot célozom, mikor most a tiszteletadásnak, vagy közönségesebben: a köszönésnek ügyéről akarok egyes más szúrós igazságot himezés- hámozás nélkül kinyilvánítani. Csakúgy tartozom vele saját jó meggyőződésemnek, mint a pártatlan közönség felvilágosításának ! Apáink a „köszönten!“ igét állandóan ezzel a két jellemző határozóval ismerték s emlegették : becsülettel köszönteni“, „emberségesen köszönteni“. Felnőtt emberekről föl sem tudták tenni, hogy másként köszönjenek, mint — becsülettel, emberségesen. Az illetlen köszöntést éretlenség jelének vették s a tisztesség ellen vétő gyerkőcöket evvel a szokásmondással figyelmeztették móresre: „Verebek vannak a süveg alatt!“ Néhai jó Dugonics András a Magyar példabeszédek és jeles mondások c. gyűjteményében megörökítve ez ősi szólást, nem mulasztja el magyarázatul hozzáadni, hogy — „ezt a közmondást azokra a fiatalokra alkalmaztatjuk, kik süvegöket le nem veszik a böcsületesebb emberek előtt. Talán verebeket rekesztettek süvegjeik alá, vagy azt a fejekbe szegezték. És ezért levenni vagy nem merik, attól félvén : hogy a verebek kiszállnak, vagy nem lehet, az odaszegezés miatt. Az ilyen gyermekek högykék és pajkos- ságra hajlandók.“ Innen-onnan száz esztendeje lesz, hogy Dugonics elköltözött az élők sorából. Ennyi idő alatt sokat fordult a világ: belőlünk is európai „müveit“ nemzet lett; a nyugoti kultúrának minden csinját-bin- ját, módját és mázát magunkra szedtük. Mindamelleit ha ma Dugonics fel találna támadni s egyet fordulna közöttünk, ugyancsak elbámulna ha látná, hogy kultúrával kikent-fent fajbeliei- nél visszafejlődött a tisztességtudás erénye, mert a huszadik századbeli magyarság soraiban nemcsak az éretlen gyermekeknek, hanem meglett embereknek is — verebek vannak a süvege, azaz modernül : kalapja alatt! Szégyenleni való, de tagadnunk nem lehet, hogy tanultsá- gunk dacára illemtudásban mélyen apáink alá kerültünk. Csak úgy hemzsegnek közöttünk azok a felszemöldök, hegyke- begyke urak és pipes-bubos hölgyek, kiknek nehéz a kalapjuk, merev a tekintetük, kemény a nyakuk minden érdektelen ismerősükkel szemben ; kik héti ét tudnak görbülni azok előtt, akiktől függenek és várnak, de fejbiccentésre is alig méltatnak olyanokat, kik véletlenül semmi haszonnal se kecsegtetik őket; legyenek bár jóval tanultabbak, idősebbek, érdemesebbek nálunk! A jó Isten amúgy is kelleténél többet juttatott a büszkeségből nemzetünknek. De hogy „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Fodros felhő . . . Fodros felhő megy az égen, Az kergeti, hej de régen A bujdosó sugarat, S lassan-lassan, hogy elérte, Reá szállott a vidékre Szelíd őszi alkonyat. Most az egész nagyvilágon, Messze, messzi rónasa'gon Pusztulást lát csak a szem, Virágos rét haldoklását, Sárga levelek hullását Mégis nagyon szeretem ! . .. Somogyi Imre. A gombócos Ágnes szerencséje. (Kisvárosi életből.) Irta: Fiilöp Ferenc A bicegő lábú Kaiser Szepi városi fertálymesternél raffináltabb és élcelődőbb ember nem találkozott e városban. A huncutság minden zsírjával meg volt őkelme kenve. De meg kell hagyni, jól állott neki minden tréfa, minden élcelődés; főképen azért, hogy avval a ripacsos, szőrtelen képével sose mutatta ki, hogy ő olyan tréfakedvelő és olyan kiállhatatlan alamuszi. Se szeri, se száma azoknak az ugratásoknak, vagy per viccből való becsapásoknak. Különösen a jámbor kisvárosi nyárspolgárokkal szeretett Szepi bácsi heccelődni, merthát könnyű módszerrel lehetett ezeket az írástudatlan embereket megtré- falni. Egy borongós novemberi reggelen Szepi bácsi a főtér egyik utcasarkán szinehagyott köpenyébe burkolva álmos szemekkel bámészkodott. Nagy paksamétát, idézéseket, végzéseket s több miegymás hivatalos írásokat tartalmazó csomagot szorongatott hónalja alatt és várta a pálinkásbolt kinyitását, hogy egy kis papramorgóval felélessze álmos kedélyét. A kofák, meg a kávésnénik már javában ott sürögtek-forogtak tőle nem messzire a megszokott helyeiken. A kávésnénik üstjében már javában forrott a cigárós feketekávé, de már Ágnes asszony is erősen gyiirta a lisztet, melyből nagyszerű gombócokat szokott kikalkulálni szakácstudományával. Ezért máskép se hívták városszerte, csak gombócos Ágnes. Szepi bácsi oriát valami kellemes szag kezdte csiklandozni. Valami pompás levesnek a szaga, amely gombócos Ágnes tűzhelye felől terjengőzött. Szepi bácsi éhes reggeli gyomra erre aztán veszedelmes lázadásba tört, oly annyira, hogy kénytelen volt megfordulni, hátha igy a fellázadni készülő gyomrát ellehet altatni. Ámde ez a csele sem sikerült, mert Ágnes asszony gombócos levelesének gőze hatalmába kerítette az egész nagy, széles főteret, a sátra- katverő kofákat, a zöldségáruló szerviánokat, de még magukat a kávésnéniket is. Hát még Szepi bácsit! Nem tehetett róla, de kezei önkénytelenül félretolták a köpenyt és behatoltak a nadrágzsebeket. Azonban az egyik zseb nemcsak, hogy üres volt, de azonfelül lyukas is, mig a másik zsebben kerek három krajcár, három rongyos rézgaras szerénykedett. Szepi bácsi kétszer-háromszor is megnézte a három vasat, vájjon a nadrágjának mélységes-mély balzsebében hunyászkodó rézgarások nem-e változtak át sárgacsikókká, esetleg ezüstpénzekké. De hiába is nézte. Megmaradtak azok hitvány rézgarasoknak. Azok pedig féldeci rosztopcsin-rumra kellenek, amelyeket Kaiser Szepiné asszonyság utalványozott ki a konyhai pénztárából. Meg aztán nem is lett volna elég a három vörös krajcár a gombócos levesre, mert Ágnes asszony leveséből egy tányérra való s hozzája hat gombóc testvérek közt is megér hat krajcárt. Valamint a virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék ha eljő a kikelet, azonképen Szepi bácsi se tudott ellenállani a jó illatú kisértésnek. Szinte maga se tudta, hogy mikor ért az Ágnes asszony közvetlen közelébe, csak arra eszmélt fel, amikor Ágnes asszony csengő hangja zen- dült meg a fülében. — Mi jót hozott Szepi úr ? — Hm. Mit-e ? Töprengett magában a fertálymester. De sehogyse jutott okos gondolat az agyába. Csak bárgyú arccal meredt Ágnes asszony tűztől kipirult gömbölyű arcára. — Tán bizony írást hozott a városházáról ? — Eltanálta biz húgom asszony, — kapott észbe Szepi bácsi, — hoztam bizony, miért ne hoztam volna írást? Mikor hoztam.
