Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 80. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. október 12 szenvedő azon ellenzékiek közé, kik Tisza Istvánt eddigi tényeiért magyarán és rövidesen „ Bécs uszályhordozójának“ és „nemzetrontó zsarnoknak“, sőt „hazaárulónak“ bélyegzik. Mi nem vetünk ily könnyelműen követ a kormányhatalom mai birtokosára. Mi elismerjük legnagyobb ellenségünkben is a jót, a kiválót. így nem titkoljuk, hogy nemcsak dsentlmén- nek tartjuk őt, hanem ritka észbeli tehetségénél és széleskörű tanultságánál fogva politikai vezérszerepre hivatottnak is. Nem tagadjuk: imponál nekünk szónoki rátermettsége, pártszervező s összetartó erélye, meggyőződéséhez való szilárd ragaszkodása, kertelést nem ismerő nyiltszivüsége. Nem vonjuk kétségbe, hogy a nemzetnek mai helyzetében az ő megalkuvó politikai felfogása is teljesen jogosult, az ő meggyőződésével is lehet a nemzetet előbbre vinni. Ámde mikor mindezt nem tagadjuk és elismerjük, ugyanakkor mégis meg kell tagadnunk tőle az országvezető állásra való alkalmasságot javíthatatlan indulatossága miatt. Az önuralomnak hiánya oly nagy fokú Tiszában, hogy minden államférfim kiválóságát mel. Rémes képekben vonult el a lelkem előtt mindaz, amit az operációikról hallottam . . . Szivem hevesen dobogni kezdett s mintegy gépiesen mellemre helyeztem zsebkendőmet és levéltárcámat, mint valami védő páncélt. A fáradtságtól összetörve elszunyadtam ugyan minden pillanatban, de azok a sötét, baljóslatú gondolatok, amelyek zavarosan kerengtek a fejemben, minduntalan felijesztettek. Mégis, a fáradság győzött és a hajnali ébresztő mély álomban talált. Hadsorba álltunk, de a csapatszemle után letettük a fegyvert ; ez arra mutatott, hogy a napot nyugodtan fogjuk tölteni. Három óra felé rendeletet hozott a tábornok adjutánsa. Fegyverbe álltunk, a váltólovasok szétszóródtak a síkságon, mi lassan követtük őket. Mintegy húsz percig haladhattunk igy, amikor egyszerre felbukkantak előttünk az oroszok előőrsei s aztán meglapulva eltűntek a sáncban. Jobbra és balra tőlünk egy-egy tüzérhadtest helyezkedett, mindkettő jóval előbbre állott. Ők adták az első tüzet az ellenségnek. Nyomban jött rá az energikus válasz és a che- verinói sánc pár perc alatt elveszett a sürü füstgomolyban. A mi ezredünket egy domb csaknem teljesen megvédte az orosz fegyverektől. Ők inkább az ágyuk felé tüzeltek ; az a kevés golyó pedig, amit nekünk szántak, vagy a fejünk felett repült el, vagy csupán pár kavicsot és egy kis földet szórt közénk. Amikor jelt kaptunk az előnyomulásra, kapitányom vizsgálódva néparalizálja. Megengedjük, hogy nyugodt politikai viszonyok közt még talán eme nagy gyengéje mellett is hasznára volna miniszterelnöksége az országnak, de a jelen felfordult állapotban aktiv vezérszerepéből csak kár származhatik reánk. Annyira tárgyilagos, át- meg átgondolt ebbeli meggyőződésünk, hogy Tiszát hasonló körülmények között még a saját pártunkon, még a legradikálisabb függetlenségi többség élén is kész veszedelemnek tartanok a nemzetre nézve ! S egészen biztosak vagyunk benne, hogy szerencsétlen fékezet- lenségével igen rövid időn belül magát is le fogja járatni, pártját is szétzülleszti (amibe a nemzet alkalmasint könnyebb szívvel fog majd belenyugodni, mint a koalíció bukásába!) A politikai önuralom hiányáról szólva nem hagyhatjuk megemlítés nélkül, hogy éppen Tisza személyét illetőleg van ennek bizonyos komikuma is. Tudniillik az, aki minden fellépésével elárulja, hogy az önuralmat csak híréből ismeri, a legnagyobb komolysággal minden alkalmat felhasznál reá, hogy másokat az önuralom hiányáról leckéztessen. Eddigi házzett reám ; kényszerítve éreztem magam tőlem telhetőén nyugodt arcot mutatni és kétszer-háromszor végigsimogattam pelyhedző bajuszomat. Végre is én nem féltem, vagy ha igaz, akkor csupán másoknak az a föltevése aggasztott, hogy félek. Az ártatlan golyók csak fokozták hősi nyugalmamat. Önszeretetem azt mondta ugyan, hogy nagy veszély környez, mert végre is, egy üteg tüzében álltam ; valójában pedig gyönyörködtem abban a biztonságban, amelyben éreztem magam és gondolatban kiszíneztem, hogyan fogom elbeszélni a cheverinói sánc bevételét Saint-Luxan asszony szobájában, a Provence-i uccában. Az ezredes elhaladt a századunk előtt. „Nos — mondotta nekem — ön remek dolgokat fog látni pályája kezdetén !“ — Katonásan mosolyogtam és levertem a ruhám ujjáról a port, amit egy 30 lépésre leesett golyó röpített oda. Észre vehették az oroszok, hogy nem sok kárt tettek bennünk, mert most már tarackokkal kezdtek lövöldözni. Egy jókora szilánk elkapta csákómat és megölt egy embert mellettem. „Gratulálok — szólt a kapitányom, hogy lehajoltam a csákómért — a mai napra már kivette a ré szét!“ Ismertem ezt a katonai babonát, amely azt tartotta, hogy a non bis idem éppen úgy érvényesül a csatatéren, mint az igazságszolgáltatás termeiben. Büszkén tettem föl a csákómat és eléggé sikerült vidámsággal jegyeztem meg: „Ezek ugyan teketória nélkül köszöntették magukat velem!“ — „Üdvözlöm, és kormányelnöki működése jóformán abban merült ki, hogy önuralomra tanítsa ellenfeleit, az ellenzéki pártokat s az egész nemzetet. Saját nyílt vallása szerint minden törvénysértését minden ellenzékletörő erőszakosságát azért követte el, hogy az önlegyőzés erényét beledre- szírozza politikusainkba. Nem lehet nem mosolyognunk rajta, valahányszor egy-egy parlamenti önuralmi-gyakorlat után felszólal s nagy, jeremiádszerű beszédben kérve-kéri az eltávozott vagy távollevő ellenzéket, hogy győzze le indulatát, szelídüljön meg s teljesítse ellenőrző kötelességét. Nekünk, meg- valljuk, minden ily vizet prédikáló intelemre önkéntelen eszünkbe jut Aeopusnak a kurta rókáról való meséje, amely igyen szól : Mikor a róka a tőrből farkszakadva kimenekült, igen szégyenbe kurtaságát s ezért azt a ravaszságot gondolta ki, hogy a többi rókáknak is. tanácsolni fogja: járjanak kurtán; igy majd nem pironkodik egyedül. Összehívta tehát a rókák seregét s — ahogy legjobban tudta — beszélni kezdett nekik tervéről. S miután sokáig beszélt, egy vén róka igy felelt — szólt újra a kapitány — önre már ma nem várakozik semmi egyéb, mint hogy átvegye estére a sereg vezényletét ; én úgy érzem, hogy ma nekem fütik a kemencét. Mert eddig még mindig meghalt a hadnagyom olyankor, amikor én sebet kaptam és — ezt halkabban, szégyenkezve tette hozzá — a nevök mindig P-vel kezdődött“. Úgy mutattam, hogy fölötte állok a babonának. Helyemben mások is igy tettek volna, de lelkűkben még sem tudtak volna szabadulni a prófétai szavak hatásától. Mint kezdő katona éreztem, hogy érzelmeime- nem szabad elárulnom és hogy mint dig rettenthetetlennek kell látszanom. Fél óra múlva az oroszok tüzelése észrevehetően gyöngülni kez- datt. Élhagytuk védett helyünket, hogy a sáncot megrohanjuk. Ezredünk 3 zászlóaljból állott. A másodiknak a torkolat felől kellett megkerülnie a sáncot, az elsőt és harmadikat pedig ostromra rendelték ki. — Én a harmadikban voltam Ahogy kiértünk az utolsó föld- hajlásból, a muskétások sortüze fogadott, de nem sokat ártott nekünk. A golyók sivitásától meglepődve egyre forgattam a fejemet, ezzel kitettem magam társaim tréfás megjegyzéseinek, akiknek ez a harci zene már nem volt idegen. Akárhogy vesszük is, — gondoltam magamban — egy ütközet nem is olyan rettenetes. Rohamlépésben törtettünk előre a váltólovasok mögött. Egyszerre csak fölhangzott az oroszok hármas hurrah kiáltása s utána mély csend következett. „Rosszat jelent, nem neki : „Hallod-e barátom, ha igen jó dolog az, amiről beszéltél, élj te magad vele, ne tanácsold másoknak!“ Az önlegyőzést ajánlgató Tisza is szakasztott ilyen „kurta róka“, ki másokat akar olyasmire rávenni, amit maga vonakodik megcselekedni. Teljes joggal vethető szemére: Ha igen jó dolog az, amiről beszéltél, élj te magad vele, ne tanácsold másoknak ! A régi fejedelmeknek s nagyuraknak udvari markalfjuk volt, ki nem csupán mulattatta őket, hanem a hibáikat, helytelen cselekedeteiket is köteles- ségszerüen nyíltan szemükre hányta. Fölötte nagy kár, hogy ezek tartása kiment a divatból, mert az újkori magyar nagyurakra is nagyon ráférnének ily udvari markalfok ! Vagy legalább Tisza közvetlen környezetében akadna már egyszer valaki, aki a nagyúr önuralmi leckéztetéseit alaposan visszafordítaná s meg merné kérdeni: Tu quis es, qui alios iudicas? Te ki vagy, ki másokat leckéztetsz ? Az ország java szempontjából mennyivel kedvezőbb helyzete volt Tisza vérbeli ősének : Teleki Mihály kancellártetszik nekem ez á némaság“ szólt a kapitányom. Embereink éktelenül lármáztak s én akaratlanul is összehasonlítást tettem az ő zűrzavaros ordításuk s az ellenség méltóságos csendje között. Gyorsan eljutottunk a sánc tövéhez, ahol golyóink összetörték a sövényeket és feltúrták a földet. — A katonák egetverő „Éljen a császár“ kiáltással rohantak a friss romokra. Föltekintettem A kép, amit láttam, kitörülhetetlenül vésődött a lel- kembe. A füst nagy része felhővé sűrűsödve mint valami templomi mennyezet, lebegett a sánc felett. A kékes puskapor-ködön át, lerombolt, megtépett mellvédjük mögött arcukhoz emelt fegyverrel, misztikus, szo- borszerü mozdulatlanságban álltak az orosz gránátosok. Balszemük merően ránk szegezve, a jobb a fölemelt puskával eltakarva . . . Egyikük a lörésben levő ágyú mellett égő kanócot tartott kezében . . . Megborzadtam. A halált láttam magam előtt. „Kezdődik a tánc — kiáltott a kapitányom — jó éjszakát.“ — Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle. A sáncban dobpergés hangzott fel. Leereszkedtek mind a fegyverek. Lehunytam a szemem ; egy észbontó robajt hallottam s nyomában üvöltöző kiáltozást, nyögést, fölnéztem, meglepetve a csodálkozástól, hogy életben vagyok. Sebesültek, holtak vettek körül. Szétroncsolt fejjel lábamnál hevert a kapitányom ; vére, agyveleje elborította a ruhámat. Zászlóaljamból 6 ember maradt állva és én. Bénító, tompa kábultság követte
