Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 74. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. nyai alá, maguk esengenek hozzá a kegyelemkenyérért! Bátran el lehet eszerint mondani a mi államosításainkról, hogy — „Iliacos peccatur mums intra et extra“: hiba esik belül is, kívül is ! Kétségkívül hibája a magyar államhatalomnak, hogy szinte kapva-kap az alkalmon, hogy valamit hatalmába vehessen. De még nagyobb hibája a magyar polgároknak, hogy majdnem ész nélkül vetik oda zsákmányul hitvány koncért jogaikat, szabadságukat. Az állami gyámkodásnak minta-országa kedves szomszédunk, Ausztria volt régebben. Ez szolgált nekünk is példaképül. És mi ugyancsak hévvel követtük példaképünket: annyira belegyönyörödtünk az államosításba, hogy maholnap még a levegőt is állami monopóliummá tesszük. A tanítvány tehát rövidesen mestere fölé emelkedett olyannyira, hogy az állami monopóliumok terén jelenleg már alkalmasint mi vezetünk egész Európában. És ha az államosítást továbbra is az eddigi mértékben folytatjuk, csakhamar abba a nyomorúságos állapotba fogunk jutni, melyben a szörnyeteggé növesztett államhatalom polipként veti majd ki csápjait a polgárság egyetemére, hogy szabad tetszése szerint szívja ki — No, nekem úgylátszik, hogy a percentkirály most is csak azért késik, hogy ebből a késéséből is valami percentet kovácsoljon — szólalt meg Lovas, a társaság nyegléje. — Nekem az ő percentgyüjtése épp oly kevéssé tetszik, a mily kevéssé maga az egész ember. Ebben a pillanatban csend támadt. Minden tekintet egy pont felé irányult, a hol a percentkirály szikár, előkelő alakja állott. Egy meg- semisitő pillantást vetett a nyeglére, olyat, a milyet a becsületében ártatlanul megsebzett, fölényes ember szeme osztogat. A percentkirály megtörte végre a halotti csendet: — Becsületemért elégtételt kérek Lovas úrtól, a részleteket hagyjuk későbbre a bankett után. Most pedig uraim, engedjék meg, hogy késésemet megmagyarázzam. Hoffmann az én gyermekkori kedvelt iróm, egy kérésének kapcsán elmond egy történetet, egy szótartó pontos embernek a regényét. Az én regényem nem lesz olyan érdekes, de azért az én kérésemnek is van története. Hallgassák meg ! Mikor az önök ünneplő körébe siettem, valami különös érzésnek engedve, a külváros utcáiba tértem le. Elkódorogtam egészen a malomárokig. A mint ott gondolataimba merülve haladtam, egyszerre csak segélykiáltást hallottam. Megsiettettem lépteimet. A mint odaérek, látom, hogy egy ember a vízben fuldoklik. Habozás nélkül beugrottam és szevérét, szabályozza lélekzetvéte- lét és bábként mozgassa egyedeit. Kérdem: nem válik-e örök szégyenünkre, hogy alig vergődtünk ki nagynehezen a fejedelmi zsarnokság bilincseiből, máris sietve-sietünk, hogy az állam- hatalom sokkal veszedelmesebb tirannizmusának igája alá hajtsuk szabad nyakunkat ? Ha ez modern haladásunknak az ára, akkor mentsen Isten tőle! Tövis. Megfigyelések a társadalmi életből. Az emberiséget érintő nagy társadalmi kérdéseken kívül vannak oly kisebb fontossággal biró szociális problémák, melyeket figyelemre kell méltatnunk ott, ahol társadalmi érintkezésről és együttélésről van szó. A társadalmi érintkezés folytán sok oly szabály keletkezett, melynek kényszerítő hatása alatt meg kell tagadnunk önmagunkat, leplezni kell belső gondolat- világunkat, mégis magunkra nézve kötelezőnek kell egyik másik szabályt elfogadnunk, ha nem akarjuk magunkat kitenni annak, hogy különcködő embereknek tekintsenek bennünket. Talán a valóban őszinte embernek a helyzete legkellemetlenebb a társaságban, amelynek rencsésen a partra vonszoltam a fuldoklót. Ott a legközelebbi házban elhelyeztem és elkezdtem élesztgetni. Rövid küszködés után sikerült eszméletre térítenem. Természetesen a háznép gondjaira bíztam a feléledt embert s magam hazasiettem átöltözni. íme késésem magyarázata Remélem, szives elnézésüket elnyerem. Helyeslő moraj futott végig a termen. Megvető pillantások szeg- ződtek a távozó Lovasra. De csakhamar mintha elfeledték volna az egész dolgot, a mint Lovas eltűnt. A jókedv fokról-fokra hágott. A pohárköszöntők valóságos özönnel jöttek. Érezte mindenki, hogy a félreismert embert fejedelmi módon kell kárpótolni a múltért. A percentkirály ünneplésének hangulata verőfényes volt ezen a színtelen őszi estén. De mégsem. Egy kis felhő, csak egy tenyérnyi felhő ott kóválygott a kedélyek szemhatárán. Sötét vihart jelzett az a kis felhő ezen a nyugodt, őszi estén. A kis felhő Lovas és a percentkirály lovagias ügye volt. * Pisztolypárbajban állapodtak meg. Megvívták másnap a közeli kis erdőben. Mikor már a küzdőfelek felállottak a tisztáson, valahol a közelben varjukárogás hallatszott. Úgy hangzott, mint valami halálos üzenet. Kinek volt a halálos üzenete ? A jeladás elhangzott. A lövések eldördültek. A nyegle golyója talált. A következő pillanatban a percentcsak úgy válhatik közkedvelt tagjává, ha megtagadja önmagát. Az életből merített számtalan példaigazolja ezt. Ki fogjanekünk pl. elhinni azt, ha mi egy nem szívesen látott vendégnek azt mondjuk, hogy „örülünk a szerencsének“, hogy mi csakugyan dagadozunk az örömtől; pedig hogy megszólását kikerüljük, kénytelenek vagyunk neki egy ily társadalmi frázist mondani, sőt a tetejébe a távozáskor még „alázatos szolgái“ is vagyunk. Ezek a konvencionális hazugságok mind az őszinteség rovására esnek. Éppen ezért a legkevesebb őszinteséggel a társadalmi érintkezésben találkozunk. Már magában véve az, hogy az emberek ama frázisokat szeretik hajtogatni, hogy: „barátom, őszintén szólok“, — „én őszinte akarok lenni“, — „őszinte ember vagyok“ ; olyan üres szólamok, melyek figyelemre sem méltók, őszinte embernek nincs szüksége rá, hogy szavakkal bizonyítgassa őszinteségét. Minél többet lát az ember az őszinteségből a kirakatban, annál kevesebbet fog találni bent a boltban. Társadalmi viszonyaink oly betegesek, hogy nem tűrik az őszinte szót. Különösen hölgyeink hiúságát sértjük, ha olykor-olykor őszintén nyilvánítjuk véleményeinket. Fülüket any- nyira sérti az őszinte szó, hogy ezt egy sorbaállítják a gorombasággal és durvasággal. Őszinte megjegyzéssel az ember több ellenséget szerez magának, mint király a földön hevert. Vére pirosra festette a fakuló gyepet. Az orvosok életveszélyes sebet állapítottak meg. A percentkirály meghalt. Eltemették hozzá méltó részvéttel. A nyeglét letárgyalták a legnagyobb megvetéssel, a kaszinóból kigolyózták, a városi társadalomból kerülte mindenki. Az esemény még sokáig mélyen foglalkoztatta a kedélyeket. A kisvárosok intim életéhez tartozik az, hogy hosszú ideig foglalkoznak egy-egy eseménnyel. De mire begyepesedett a szerencsétlen halott hantja, emléke is egyre gyérebben járt fel kisérteni a városi urakat. Még a női körökben is hallgatni kezdtek róla. * Egy szép tavaszutói napon egy kis társaság verődött össze az utcán. A nyegléről folyt a beszélgetés. — No, de ez az ember elvette komiszságáért a bünte'.ését. Társadalmunk kitagadta kebléből — Csak egy ember nem tagadta ki szivéből, — mondotta Strauch Pepi. — Ugyan hogy mondhatsz ilyen képtelenséget? — mondogatták. Hát lenne-e egy ilyen, önmagáról megfeledkezett alak városunkban, aki evvel a hóhérral szóba állana ? — Pedig hát mégis van egy ember, aki kiengesztelődött vele. — Ugyan ki az, mondd már 1 — Az, a kit a nyegle gyilkos golyója a korai sírba fektetett. 1913. szeptember 21...^ bármely más — a társadalmi együttélés szabályait sértő cselekedettel. A mindenkori társadalomnak a legkellemetlenebb alakja volt az őszinte ember. Mátyás királyt udvarnagyjai egy kanál vízben fojtották volna meg őszinteségéért. Az élces Santa Clara bécsi hitszónok Mária Terézia korában az általános feslettség fölötti elkeseredésében egyszer annyira ragadtatta magát a szószéken, hogy e szavakra fakadt: „Bécs asszonyai annyira erkölcstelenek, hogy azt sem érdemlik meg, hogy tisztességes ember arcon köpje őket.“ — És amidőn az efölött neheztelő császárnő kivánatára a szószékről vissza kellett vonni szavait, ily módon tette azt: „A múlt vasárnap mondottam, hogy Bécs asszonyai annyira feslettek, hogy azt sem érdemlik meg, hogy tisztességes ember arcul köpje őket! . . . Sajnos, ma vissza kell vonnom szavaimat s kimondanom, hogy Bécs asszonyai érdemesek arra, hogy minden tisztességes ember arcul köpje őket!“ Persze, nem is lett belőle püspök. A társaságban elhangzott bókok is az őszinteség rovására esnek, de mindazonáltal a társalgásnak annyira Ízletes csemegéi ezek, hogy szinte tapintatlannak és ügyetlennek tekintik azt, aki minél gyakrabban nem szolgál a társaság tagjainak ezekből a csemegékből. A műveltségnek bármely fokán álljon is valaki, ha a háziasz— Hogyhogy? — kérdezgették mindnyájan. — Hát nem hallottatok semmit a percentkirály végrendeletéről ? — Csaknem minden vagyonát a tisztviselői nyugdíjalapra hagyta, egy jelentékeny összeget pedig Lovasra testált. A végrendelet a bárbaj előtti éjről van keltezve. Ez a felfedezés ismét felkavarta a kisváros zajtalan életét hosszú időre. Sokáig egyébről sem volt szó, csak a percentkirály megfestendő képéről, annak a leleplezési ünnepségéről stb. A beamter- város valósággal forrongott. * Künn a kisvárosi temető csendjét pedig nem töri meg semmi, csak a városból idemorajló zsivaj hangfoszlányai és a halk szellő, a mely a percentkirály sírjára boruló füzek lombját lengeti, mintha azt mondaná : Csitt! Ne zavarjátok a jóember álmát az elkésett elismerés zajával! Nem kereste a dicséretet életében, most sem kell neki. És az az al- konyi fény, valahányszor a balzsamos tavaszutói délutánokon megcsillan a szomorúfüzek lombján, mintha a bólogató fák helyeslő mosolya volna. Az alkonyodó nap pedig, valahányszor búcsúzó sugarait a holtak birodalmára veti, mintha mondani akarná : „Az élőknek nem érdemes világítani, mert az ember igazi értékét csak holta után ismerik meg.“
