Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 6. szám
1913. január 19. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 Hogy is mondja Greguss Ágost ? — „Tragikomikum nevével azokat a jelenségeket illetjük, melyek furcsák volnának, de nyomukban a veszedelem.“ Ez az eset is furcsa, szörnyen furcsa ; csakhogy nyomában a veszedelem, már tudniillik — Esztergom városára nézve. Az ország nevet, kacag az Ítéleten. A fővárosi lapok élce- ket faragnak róluk. Mi pedig: a köznevetség ártatlan tárgyai mit tehetünk mast, mint hogy a feldült fazekas módjára magunk is nevetünk egyik szemünkkel, mialatt a másikkal könnyezve sóhajtjuk : mivel szolgáltunk rá erre a gyalázatra ; kiket okoljunk a bennünket ért szégyenletes blamázsért; mi a legjobb kivezető út szamunkra tragikomikus helyzetünkből ? Leszögezve áll előttünk a változhatatlan tény, a megföl- lebbezhetetlen res iudicata, Unger- nek kapitányi állásába való végérvényes belügyminiszteri visz- szahelyezése. De e köznevetést fakasztó kínos ténnyel szemben az a tudat is megmásíthatatlan bennünk, hogy a varos nem szolgált rá semmivel sem erre a kétségtelenül politikai hátterű megszégyenítésre, amely még tetemes anyagi gondot is ró vállaira. Eső után köpönyeg volna arra a háladatlan detektív szerepre vállalkoznunk, hogy szegről-végre kikuttassuk : ki volt a fő oka, értelmi szerzője a ránk nézve oly veszedelmesen furcsa ítélkezésnek. A felülbirálatra sincs se tréfás kedvünk, se furfangos eszünk, se elég epénk. De megbotránkozásunknak mindamellett kifejezést kell adnunk az érdemet- lenül nyakunkba vetett miniszteri drága megszégyenítésért. És kifejezést kell adunk azon meggyőződésszerű felfogásunknak, hogy szégyenünk ódiuma közösen háramlik a vármegye fegyelmi választmányára és a felülbíráló belügyminisztériumra ; természetesen nagyobb mértékben az utóbbira ! A mi jogdtudományban laikus eszünk s a csűrés-csava- rástól sértetlen igazságérzetünk előtt megfoghatatlan valami: hogyan Ítélhetett ugyanaz a fegyelmi választmány először hivatalvesztésre, másodszor nyugdíjazásra. Érthetetlen előttünk : miként lehetett a felmentés és visszahelyezés jogcímét: „az elhatározási és cselekvési képességet jelentékenyen korlátozó betegséget“, melyet a vádlott első alkalommal nem tudott kimutatni, az újrafelvételkor — tehát több év után ! — igazolni. Hogy természetesen a belügyminisztérium rovására még többet írhatunk az ódiumból : ahhoz nem kell bővebb kommentár. Ha csupán arról volna szó, hogy oly könnyen elrendelte az ügy újrafelvételét, hagyján ! Ha az újrafelvételt azzal zárta volna le, hogy helybenhagyja a fegyelmi választmány Ítéletét, még valahogy elviselhető lenne. De hogy először megerősíti a hivatalvesztést, azután meg a nyugdíjazást is sokallva, úgyszólván teljesen rehabilitálja az elitéltet: ezt — bármennyire szeretnők a jobbat feltenni — lehetetlen azzal a gyanúval nem fogadnunk, hogy valami kívül álló okból, még pedig minden valószínűséggel politikaiból részesültünk az egész országot megnevettető kínos meglepetésben. De voltaképen ezen nincs is mit nagyon csodálkoznunk ! Hiszen már az országos képviselőválasztás idején rebesgették midenfelé, hogy Unger a munkapárt toborzásában túlsó félen oly bokros érdemeket szerzett, melyek mihamarabb ügyének újrafelvételét s hivatali visszahelyezését fogják maguk után vonni. . Amit akkor üres szóbeszédnek hittünk, most — fájdalom ! — bosszantó valóra vált számunkra. És a fájdalmunk annál metszőbb, minél jobban érezzük, tudjuk, hogy nekünk is vannak Ungerénál sokkalta nagyobb érdemeink ! Hisz legutóbb rövid időközben mi, a régi kurucok : Bottyán János népének utódai kétszer szállítottunk kormánypárti képviselőt (az igaz, hogy nem nagyon olcsón) ! S most ez a hála érte ? Ez a hasznunk belőle? Ez a jutalma annak az Esztergom városnak, amelynek még az elítélésben se volt része ? Hol itt az osztó igazság ? Ha még csak a puszta szégyenről volna szó, könnyebb szívvel tűrnők. Hiszen nem az első, nem is az utolsó legyintés számunkra a hatalom részéről! Ilyesmikhez már hozzászoktunk. Hanem hát ott van a szégyennek elválaszthatatlan tragikuma, mely abban a legkellemetlenebb magyar imperativusban tetőző- dik : Adós, fizess! Ha majd megjelenik Unger a miniszter erkölcsi bizonyítványával a városi pénztárban és mind a két tenyerét kinyitja a teltségéről nem igen híres kassza előtt! — Jaj! Nem is jó rá gondolni! . . . Mint a végrehajtótól váratlanul megtisztelt adós, — remegve kapkodunk a mentő gondolat után, mely kivezethetne tragikomikus (jobban tragikus, mint komikus!) helyzetünkből!... Uérdés tehát: mi a város tennivalója Unger miniszterileg rehabilitált rendőrkapitánnyal szemben? Azt fogja-e tenni, amit már egyes fővárosi lapok előre tudni véltek, azaz: nyugdíjazza őt? Avagy újra alkalmazni fogja a rendőrségnél, vagy esetleg más, megfelelő munkakörben ? Véleményünk szerint az okosság azt parancsolja, hogy két rossz közül a kisebbiket válassza a város. Mi azt hisszük, teljesen elhibázott dolog lenne, ha a város tanácsa és képviselő testületé egyszerűen nyugdíjazásra határozná magát. Mert vagy egészséges és munkabíró a rehabilitált rendőrkapitány, vagy nem. Ha az első áll, akkor szerintünk semmi észszerű akadálya nincs az újra való alkalmazásának, annál inkább sem. mert ez kisebb anyagi megterhelést jelent a városra, mintha Ungert fiatalon, munkabíró állapotban nyugdíjazza (a mai meglehetősen nagy nyugdíjjal!). Természetesen máskép alakul a helyzet, ha a második eset áll fenn, vagyis ha Unger gyenge egészségénél fogva munkaképtelennek bizonyulna. xMi eszerint az első teendő ? — Vizsgálja meg a városi tanácsorvos a visszahelyezett tisztviselő egészségi állapotát és állítson ki vizsgálatáról véle- ményes jelentést. Amennyiben pedig ez kedvező lesz (reméljük, hogy az lesz!), következik a második teendő: Ungernek beosztása megfelelő munkakörbe. De hová ? Általánosan tudott dolog, hogy rendőrségünk rendes hivatása betöltése mellett a szegényügyet s a köztisztaság ügyét is kezeli. Sőt a két mellékfoglalkozáshoz, mint ismeretes, legujaban még harmadik is járul; a rendőrkutyák tenyésztése Hogy ennyi feladatot közmegelégedésre lehetetlen betöltenie, azt minden igazságos érzésű embernek el kell ismernie. Főleg azért, mert nincs elég személyzete hozzá: se vezetőkben .se legénységben. A rendőrség vezetői maguk panaszkodnak, hogy a személyzet csekély létszáma miatt alig- alig bírják fő hivatásukat betölteni. Azt pedig a nagyközönség bizonyíthatja, hogy a szegényügy és a köztisztaság kezelése elég kívánni valót hagy maga után (amint erre még alkalmilag vissza fogunk térni, mert a kritika jogát fenntartjuk magunknak !) Tehát tulajdonképpen csak a harmadik mellékfoglalkozás terén konstatálhatunk teljesen kifogástalan eredményt; de ezt részünkről szívesen elengednők, mert nem tudjuk átlátni: mi komoly célja van nemhogy a rendőrkutyatenyésztésnek (mások számára!), de még csak rendőrkutyák tartásának is oly kis városban, amilyen Esztergom. Szóval: oda lyukadunk ki, hogy a rendőrségnél van bőven munkakör új vezetők számára is. A város ennélfogva szerintünk nem jöhet zavarba: hol alkalmazza Unger kapitányt. Helyezze vissza abba a munkakörbe, melyet régebben betöltött, s amelyben gyakorlati tapasztalatokat is szerzett! Ha a visszahelyezett okulva az osztályrészéül jutott keserű tanulságon, kifogástalan igyekezettel és szorgalommal fogja kijelelendő munkakörét betölteni, a város fátyolt boríthat az akaratán kívül esett kellemetlen epizódra, amelyet ma még a megszégyenítésre érdemeden volta tudatában bizony-bizony nehéz emlékezetéből kivetnie!... Morc.-++- ♦*- ++ 4»- -♦ Farsangi rovat. A nátha és szerelem. — Farsangi bohóság. — Irta és a köbölkúti társaskör estélyén felolvasta Berényi ‘József. Mikor arra a fontos lépésre határoztam magamat, hogy önöknek tisztelt hölgyeim és uraim farsangi felolvasást tartsak, arra kellett törekednem, hogy a választott tárgy lehetőleg közérdekű és aktuális legyen. Hogy a nátha aktuális s valamennyiünket érint azt sajnosán tapasztaljuk. Nincs az a palota, nincs az a kunyhó, hol be nem fészkelte volna magát a neki kedvező januári légkörben; — nincs az az öreg, ifjú, vagy gyermek, méltóságos asszony vagy konyhatündér, aki ezen alattomos, makacs és szívesen nem látott vendéget teljesen távol tudná most tartani magától. —• Nem kíméli ez sem a gazdagot, sem a szegényt, katonát vagy civilt s rabszolgaságába hajtja az atlétát szintúgy, mint a csecsemőt. Hogy tehát felolvasásom tárgyát aktualitás szempontjából helyesen választottam meg — további bizonyításra — alig szorul. Talán azt sem kell hosszasabban fejtegetnem, hogy a cimül választott második téma a szerelem, mindenütt és minden .időben aktuális volt és aktuális marad. Ez az a régi dal mely mindig uj marad. Ki ne emlékeznék vissza őszülő kortársaim közül arra a boldog időre, midőn a kisded óvodában a Bözsikével vagy Iluskával szívesebben játszottunk a homokban, mint más társaival; — vagy ki ne tudná, hogy minden elemista fiú a vele egyidős leányok közül egyet mindig kiválaszt magának ! Hogy a középiskolai ifjúság mennyire hódol a szerelemnek, az önképző körök verseinek százai s a polgári iskolába járó bakfis leányokra az utcasarkon leselkedő fiúk eléggé bizonyítják. A felnőtt ifjak szerelmét az egész költői világ ünnepli ; e témáról beszélni, kívül esik a mai felolvasás keretén.
