Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 51. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 29. külön kis ország hazánkban. Tudományos nevük germanizmus. „Nagyon jól veszik ki magukat“, főkép az egészséges magyar nép között. Csakhogy a nép nem érti őket. Annál jobban tetszelegnek azonban velük a polgári társaságokban, sőt a mai munkástársadalomban is. Vannak azután franciásságok, gallicismusok, csakhogy ezek ritkák nálunk. Ezek a finom és nyájas párizsi urak nagyon is kirínak társaságainkban. Mennél tovább táplálkoznak a mi magyar konyhánkon, annál inkább megcsömörlünk tőlük, mert affektációvá sülyednek. Voltak valamikor a mi régi jó táblabiráink korszakában szívós és pompás famíliák. Csakhogy ezek a deákságok a szabadságharc előtt jóval levetették a római tógát és gubát cseréltek. Hanem azért valamennyi jött-ment szócsalááunk közül nemcsak óriási elágazásával, de ősi eredetével, történeti múltjával, zivataros krónikáival, elsőrendű uralkodó tehetségével és kifogyhatatlan gazdagságával leginkább kiválik és igy a legérdekesebb magyar szócsalád a szóbeszéd-família. Ott voltak az őseik már Pusztaszernél. És ez a hatalmas telivér magyar dinasztia ezer esztendőn keresztül fényesen szerepel nemcsak a szabadég alatt tartott országgyűléseken, ahol minden mellékhajtása a született törvényhozót adta, hanem a palotákban és kunyhókban egyaránt, ahonnan nagyon hasznos befolyása több kisebb rangú szócsaládot szorongatott ki. A leghíresebb magyar szócsalád ősapja a szóbeszéd. Ősanyja — a legmegbízhatóbb aranybullák szerint — a szókimondás. Ezektől származott azután az első igazmondó, a jóstehetségű jövendőmondó, az első dajka, a mesemondó és az első vénleány, a mendemonda. Az első nemzedék természetesen bibliai szaporodással gyarapította nemcsak tekintélyes családjukat, hanem annak rendkívüli befolyását az egész magyarságra. Az első ellenmondó Kainvérű pártütő volt. De az első énekmondó már a hegedősek és igricek korát is megelőzte. Ezektől eredt oldalágon az ékesmondás és a kifogyhatatlan szóbő- ségű mondton-mondás, aki minden valószerűség szerint már a honfoglalás korában az anyós szerepét játszotta. A becsületes família különös fattyúhajtása volt a visszamondó fajtája, mely országszerte elvesztette minden becsületét, de kegyelemkenyéren, mint gazmagyar, még ma is közöttünk lázárkodik. Kedves, mert mindenkinek kedvébe járt, rendi különbség nélkül, a közmondás, de a magyar nép még ma is legszívesebben dédelgeti, sőt gyarapiija valamennyi rokona között. Érdekes, hogy az első magyar hírmondó már valóság szerint Pozsonyban százharmincöt esztendő előtt ki is nyomtatta és adta az első magyar hírlapot. Telefonhírmondónk is osztozott a rokonságon. Mióta sajiónk virágzásnak indult, azóta a szóbeszéd már több száz oldalágra szakadt. Néhány ódonkastélyú, hétszilva- fás sarjadék olyan ritkán fordul meg közöttünk, hogy már alig emlékszünk a becsületes és szeplőtlen tisztaságú nevére. így az aggnő-beszéd helyett ma az üresbeszédet ismerjük. A hosszúbeszéd annyira szokatlan, hogy nem is merjük bemutatni az izgató szavak helyett. A régi zamatos csömörbeszéd helyett ma a falusi becsmérlő szavak névjegyét fogadjuk el. Az elevenszó helyett is inkább az élőszó forgalmas. A kezdőbeszéd címere mar annyira elkopott, hogy helyébe került a bevezetés. A mardosóbeszéd trónját egy görög-római eredetű jövevény a szatíra bitorolja. A panaszbeszéd szintolyan hallatlan, mint a patvarbeszéd. Pedig elég sokszor forgathatnék ma is. A példabeszéd már csak az iskolakönyvekben használatos, de a rekesztőbeszéd már csakugyan olyan vadonat hangzású, mintha ötvenkrajcáros szó volna. Pedig öregapáink erősen alkalmazták a mai befejező beszéd betolakodása előtt. A szerbeszéd mintha csak a kriptából járna közénk kisérteni. A mai nemzedék a történet szót fogatta el helyette. Szertelenség. A szinesbeszéd az igazi elokvencia, mintha szintén régóta eltemetődött volna, pedig még most is él az ősi, korhadó szilvafák árnyékában, de nem akar az öreg Toldi Miklós sorsára jutni, azért nem mozdul ki többet felénk, a bábeli torony munkásaihoz. A szófia a hiábavalóság találó régi jó kifejezése. Hányszor kellene és lehetne ezt naponkint emlegetnünk valahányszor hiábavaló locsogással találkozunk. A beszédes család nagyon kedvelt és népszerű minden magyar mestergerenda alatt már ezer esztendő óta. Sok mindenféle szülöttje van. így kedvez a jó elbeszéld, körmönfont a rábeszélő, ravasz a kibeszéld, okos a megbeszélő, nyelves a visszabeszélő. Ilyen, amolyan valamennyi. Az igazi magyar nem szeret sokat beszélni, inkább sokat mondani. Amikor szó, ékesszólás is lehet belőle és a legtöbb szabadságharc vére a szólás szabadság megsértése miatt folyt hazánkban. Érdekes, hogy az első ügyvédet szószólónak hívták valamikor. Az egyenesbeszéd mindig erényszámba ment szókimondó őseinknél, akik harcolni és szónokolni egyformán tudtak. A szembemondás becsületes ivadékainak ősi birtokát ma a besitgás bitorolja. Ezt a korcsszülöttet nem ismeri a leghíresebb magyar szócsalád eredetkönyve. De annál jobban ismerjük mi, a kik ugyan sohase látjuk, de azért gyakran érezzük a szélhámos uracs uralkodását. Száz szónak is egy a vége — tartja a közmondás és igy nemsokára véget kell vetnem a szónak, hogy más is szóhoz jusson. Még csak egy-két árva szót mondok. Ugyebár a szavahihető iró szavára többet adunk, mint az esküjére ? Mert a kimondott szó mindig jelentőséges és a zokszó ellenesetben mindig fájdalmas. A ki kellemesen tart szóval minket, arról azt mondjuk hogy ügyesen vagy érdekesen cseveg. A ki azonban minden áron reánk erőszakolja beszédét, az már fecseg. A ki olyasmit is elmond, a mi izetlen, vagy tilos, az locsog. De a csacska még mindig türhetőbb, mint a hires magyar szócsalád torzszülöttje a kotyogó vagy a boszorkányok nyelvén a karattyoló. íme a legérdekesebb és leghívebb magyar szócsalád törvényes és törvénytelen származékainak néhány kiválóbb képviselője. Valóban érdemes volna a javát visszaidézni, a korcsát visszaüzni, mert a mi városi magyar szóbeszédünkön nem igen látszik meg az ezeresztendős eredetiség. — ii ii ' TOLLHEGGYEL. *1 II Megyünk fürdőre ? Jelenet, mely megismétlődik minden évben, ilyenkor Személyek a zsarnok Férj és az igénytelen Asszony. Otthon. Férj: (A nagy melegben kabát és gallér nélkül ül a hintaszékben és olvas.) Feleség: (Most érkezett haza a városból. Hóditó új nyári toilettjében libeg a szobába. Kifújja magát.) Borzasztó ! Rettenetes ez a meleg. Szinte már elviselhetetlen. Férj : (Bizalmatlanul, lopva a felesége arcát kémleli.) Feleség : Nem érted ? Férj : Mit édesem ? Feleség: Ezt az elviselhetetlen forróságot. Férj: Nem. Sőt fázom! (Felveszi kabátját, mig az arca gyöngyözik az izzadtságtól.) Feleség: (Idegesen ajkába harap. Szünet.) Miért vagy ideges ? Férj : Ideges ? Dehogy. Nagyszerű kedvem van. (Fütyül egy operett keringőt.) Feleség: Ez már mégis csak sok ! A feleséged az izzad, szenved a hőségtől, beteggé teszi a forróság, s te még csak nem is vagy ideges. Neked nagyszerű kedved va! Erről rád ismerek 1 Férj : (Csökönyösen hallgat, újságba merül.) Feleség: Igen ! Hát beszéljünk nyíltan. Fürdőre akarok menni ! Férj: Látod. Mindjárt ezen kezdhetted volna. Kereken kimondod hogy mi kell s én kereken rámondhatom, hogy nem. Feleség: Várj! Ne mondj mindjárt nemet. Nézd fiam, én már gondolkoztam ezen. Belátom, hogy a te helyzeteden is könyiteni kell, viszont te is beláthatod, hogy nyaralni csak kell menni . . . mert itt csak nem maradhatunk .. . azonkívül, ha itt maradunk, az újabb ruhakiadás, mig ha elmegyünk, én megelégszem azzal is ami van, úgysem ismerik ... azonkívül a te egészséged is, a magaméról nem is beszélek, ... az orvos is azt mondta, hogy feltétlenül csak fürdőre ! Különben rád vonatkozólag . . . bizalmasan megmondotta, téged nem akart megijeszteni . .. Férj: (Meglepetten, ijedten.) Asz- szony ! Igaz ? Rám ? Nekem ? Mit mondott az orvos ? Melyik fürdőbe ? Tengerre vagy hegyre ? Beszélj, beszélj ... Hova menjünk ? Feleség: (Kéjjel, vontatva.) Nekem az is mindegy ha itthon maradunk, ha egyáltalában sehová nem megyünk . .. Minek is . .. Vagy elmegyünk a mamáékhoz, falura .. . Férj: (Felugrik.) Nem és nem! Megyünk fürdőre, azt’ punktum. Holnap pakolunk .. . Gyorsan ... Feleség : Hát a te kedvedért nem bánom... De majd csak egy hét múlva. Tudod a varrónőm szombatra ígérte a két uj ruhá . . . Férj: Micsodát? Feleség : Két uj nyári ruhát. Hát csak nem gondolod, hogy fürdőre mehetünk anélkül 1 yaquet. Egyről-másról. — Papa, igaz, hogy 1. Lipót korában még kinpadra feszítették az embereket ? — Igaz, — a zongorát csak később találták fel. — Láttad tegnap a napfölkeltét ? — Micsoda kérdés! Én mindig lefekszem napkelte előtt. — A mit a férfi hall, az egyik fülén bemegy, a másikon kijön. — Amit pedig az asszony hall, az bemegy mind a két fülén és a szájacskáján jön ki. Az idő olyan, mint egy kofa asz- szony : ez is szeles, fagyos, viharos, de kiderül, ha a vevőt becsaphatja (néhány garassal). Kalauz: Kérem, ne tessék kidugni a fejét az ablakon ! Utas: Mi köze hozzá ? Kalauz : Véletlenül meg talál sérteni a fejével egy vasúti hidat . . . Feleség: Ha este hazajössz a kocsmából, már rendesen hajnal van. Férj : Ha pedig te reggel fölkelsz kedves feleségem, akkor már delet harangoznak ! — Tudod-e, hogy az én borbélyom szívesebben megborotvál két keresztényt, mint egy zsidót? — Mit ? Olyan nagy antiszemita ? — Dehogy! De két borotválásért több jár neki, mint egyért! — Nos, uram, hogyan ízlik a házas élet? Voltak-e mar Önök között viták ? Viták ? Mi jut eszébe ? Az én kis feleségem nem tűri meg a vitát! Húzták a cigányok a csárdást világos reggelig. Úgy hét óra tájban abbanhagyták, amikor szétoszlott a lakodalmas népség. A morék is hazafelé vették az útjukat s otthon pihenés közben méla diskurzus, beszélgetés kezdődött az öregek és fiatalok között. Hogy, hogy nem, a többek között a születési évekre került a sor s a barnaképü muzsikusok komoly ábrázattal számitgatták, hogy hány évesek.
