Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 42. szám
1913. május 29. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 Közéleti botrányok. A közéleti botrányok dolgában csak nagy ritkán tud egységes közvélemény kialakulni. A felületes ember nem a saját lelkiismeretét kérdezi meg, hogy vájjon szabad volt-e bizonyos dolognak úgy történnie, ahogy megtörtént, mert a saját lelkiismerete bizonyosan felháborodással tiltakoznék ellene. A felületes ember nem azt nézi, ami tiszta tény, hanem azt, hogy mit mondanak a dologról mások. Pedig ez helytelen dolog. Ha egy közéleti botrány felszínre kerül, ha egy az egész magyar közéletet érdeklő tisztességtelen eset napvilágra jön, ne az emberek Ítéletére legyünk kiváncsiak, hanem saját tiszta lelkiismeretünkre. Ettől kell megkérdezni mindég, hogy mi a panama, ettől kell választ nyerni arra a kérdésre is, vájjon szabad-e panamázni még magasabb célok érdekében is. Machiavellinek tulajdonítják azt a mondást, hogy minden eszköz jó, ha a cél jó. Úgy látszik, hogy a machiavelliz- musnak ma ismét felkelőben van a napja. Pedig hát ez végzetes baj volna Magyarországra nézve. Ez annyit jelentene, hogy az egységes politikai, társadalmi és gazdasági fejlődés útjáról letért az ország, és ha tapasztalhatunk is fejlődést, az Aztán hozzátette : — Annak én vettem a cipellőjét, hát csak ismerném a nyomát. A nyomok mentek, futottak előre, hütlenül és csacskán elfecsegve titkát annak, a ki itt támolygott nemrég, ölében egy kis deszkaladával, meg aztán később egy sziklahegy terhével. — Hát ez mi ? — eresztette le János a lámpáját a földre. Ott feküdt, félig a sárba fulladva egy zöld selyemkendő. Azt biztosan a lábnyomok gazdája vesztette el. Fölemelték nézték a kendőt, aztán János ismét megkockáztatott egy véleményt. — Hm, hm. Ilyent láttam én a Kuklis Trézsi fején, a kit az ura elvert magától. . . annak már volt is ilyen esete . . . Gergely ismét megrezzent— No, a Trézsi sem lehetett, — csapott a szóba tiltakozón. — Az igaz, hogy az nem csinálta volna ilyen hebehurgyán, — okoskodott János. — Meg azt is én tudnám a legjobban, — vágta el a vitát kétséget nem tűrő hangon Gergely. Annak én szoktam a selyemkendőt vásálni, hát csak megismerném ezt is. Az Isten tudja miféle kujonságok sültek volna még ki a Cergely rendőri működéséről, ha a nyomok már a város széléig nem vezetik a két embert. Ott állt egy feszület. A pici lábgödröcskék a feszület lábánál megtorlódtak és összetolongtak egyetlen árokká. A Jézus lábát átverő szögön — a mint János a lámpával rávilágított — néhány piros gyöngyöcske sötétlett. Néhány vércsepp. — Itt térdepelt az a személy, hamarosan meg íog akadni, mert becstelen eszközökkel csak addig él az ember, amig a becstelenségéről meg nem győződött. A legutóbbi idők országos botrányai fölött tehát nem azért kell a legmélyebben elszomorodnunk, mert megtörténtek, hanem azért, mert a botránylavina miatt hamarosan a nép szélesebb rétegeinél is uralkodó felfogássá válhatik az a tantétel, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Vájjon mire fog ez vezetni ? A legteljesebb demo- ralizációra. Itt első sorban is azt a kérdést kell tisztáznunk, vájjon melyik az a cél, amely mindenki előtt szent, amely mindenkinek jó volna? A gazdasági, politikai és társadalmi élet, amint tudjuk, örökös harc elérhetetlen ideálok után. Örökös torzsalkodás s bizony soha sikerrel nem kecsegtető küzdelem mutatja meg azt, vájjon egy ország társadalmi, gazdasági és politikai élete égész- séges-e. Minden társadalmi, politikai és gazdasági irányzatnak megvannak a maga fanatikus önzetlen harcosai, s ezeket leginkább azokban e rétegekben találhatjuk íel, amelyek a sót a szatócsboltból, nem pedig a politikai küzdőtérről szerzik be. Amig ezeknek a széles néprétegeknek nincs alkalmuk az ebbe a szögbe verte a bűnös homlokát, attól véres a szög, — mondotta komoran János. Hanem hát hasztalan epedezett az a bűnös lélek irgalomért, az árulkodé nyomok kegyetlenül tovább vezeiték a kutatókat. A nyomok lekanyarodtak a kis Duna partjára s ott siklottak el lopva a kertek alján. A két ember csizmája megtottyant a puha parti fövényben és arcukra olykor könnyű permeteget szitált egy diófa nedves lombja, mely kinyúlt a kőfalon. Ezek a kertek csupa patrícius házhoz tartoztak, melyek kavicsos utjain szigorú arccal sétál a nyárspolgári erény. A kertek túlsó végén, az utca felé, jóllakottan és nyugodt lelkiismerettel szunnyadtak a lakóházak. Mit keres itt ez a két kis erkölcstelen lábnyom? Fölötte csu- dálkozott ezen Gergely. — Talán erre került a Galagonya-sorra, — tűnődött magában. — Alert a Galagonya-sorról már el lehet hinni ilyesmit (azt is Gergely tudhatja legjobban !) De itt! Már csak nem lehet elhinni, hogy az úri utcákban is csak olyan dolgok történjenek, mint a szegények utcáiban. Ámde a nyomok rácáfoltak Gergelyre, mert egyszerre csak csintalanul eltűntek egy rácsos, kerti kapuban. Gergely lába a földbe gyökerezett. — Teremtőm ! — suttogta. — Hiszen ez a nagyságos polgármester ur kertje. János a rácson át beöntötte a lámpa sárga fényét s tisztán lehetett látni, mint futamodnak a nyomok a kertész kis, kövirózsa fellegétől roskadozó, háza felé. állammüvészet kulissza titkai közé betekinteni, addig ne féljünk attól a teljes demoralizá- ciótól, amely a történelem tanulsága szerint virágzó nagy, hatalmas államok sírját ásta meg. De ha ezek a széles néprétegek azt látják, hogy minden szabad, akkor valóban eljutottunk a teljes szabadság korszakához; élünk és meghalni kívánunk ; ilyesmiből egyáltalán nem kérünk! A közéleti botrányokat tehát el kell mielőbb intézni úgy, hogy az osztóigazságnak is elég tétessék. A népnek a politikai, gazdasági és társadalmi tisztességben elvesztett hitét vissza kell adni addig, mig nem késő. A fő dolog az, hogy a „mindent szabad“ elvet a nemzet legszélesebb rétegei jne tegyék magukévá. Cato. Kerületi Munkásbiztositó Pénztár közgyűlése. Vasárnap délelőtt az ipartestület tanácstermében tartott közgyűlésen adott számot a Kerületi Munkásbiztositó Pénztár lelépő igazgatósága három éves sáfárkodásáról. Az igazgatóság jelentésének kiemelkedőbb részei : „Három hosszú éven át egyengettük Esztergomban a munkásbiz- tositás nagyjelentőségű, az ipari és gazdasági fejlődésre messze kiható Gergelyt mintha főbe ütötték volna, úgy meg volt lepetve. Egyszerre megvilágosodott előtte az a sötét dráma, mely játszva szövődött a kertész lánya és a polgármester fia közt s ott végződött a füzesben. Elébe tűntek az elmúlt évek, a melyekben mindig ott látta a polgár- mester jogász-fiát, a mint a kertészlak körül lappangott. Tulajdonképpen már mint gyermekek is együtt játszottak s akárhányszor eresztettek együtt papirhajót alá a kis Dunán, melybe valami hőscincért vagy pézsmabogarat ültettek utasnak . .. (No iszen, — morgott Gergely a fogai közt — most is eresztettek le a Dunán, az ebugattát! egy kis bogarat a papirhajójukban.) A mint Gergely fölkavarja emlekeit, hát ni, mint a megbolygatott zsombék alól a hangya, úgy áradt elő mindenféle jele ennek a viszonynak. Hiszen akárhányszor rajtacsipte a fiút meg a leányt, a mint a kis Duna elhagyatott csalitaiban andalogtak De olyan ártatlannak és enyelgőnek tetszett ez a titkos, rejtetkező szerelem, — és ime, mi lett belőle ? És az a kis béka, hogy el tudta rejteni a szégyenét! No de, ha a nyomok a polgármester faláig, sőt a polgár- mester házi szentélyéig vezettek, hát Gergely tudja, mi a színvonalon álló rendőrség kötelessége. Miért is igen fás és merev arccal fogadja János megszólalását. — Na, ugy-e, hogy van már rabja, Gergely koma ? Aztán nem is kell messzire fáradni érte, helyben kapja a polgármesterné. — Kiről beszél, János ? — kérdezte Gergely hidegen. fontosságú utait. Anyagi erőnkhöz mérten igyekeztünk mindent megadni a beteg tagoknak, hogy csak minél tökéletesebben s minnél előbb visszanyerhessék egészségüket, gazdasági életünk fellendítéséhez szükséges munkabírásukat. Nem jótékonyságot, könyörületességet gyakoroltunk a beteg tagok irányában, hanem az 1907. XIX. t. c.-ben lefektetett, biztosított jogok élvezetéhez juttattuk azokat, akiknek arra szükségük volt. Bár még sokan vannak vármegyénkben, a kik a pénztár működésében csak terhet látnak, mert a felületes bírálat előtt nem igyekeztek a pénztár beléletébe betekinteni s meggyőződni arról, hogy a pénztár egy nemesebb cél tudatának magaslatán álló létesítmény s hogy a demokratikus munkásbiztositás oly állami szükséglet, amelynek nyomán valódi szemmellátható értékek fakadnák, mégis konstatálnunk kell, hogy •ha az a jóakarat, az érdeklődés és megértés oly mértékben fokozódik, mint azt a közelmúlt, különösen az utolsó évben tapasztaltuk, úgy az intézet elérheti azt, hogy a törvény rideg szakaszaiban elrejtett nemes eszméket és célokat a legnagyobb mérvben megvalósíthatja. Az 1911. évi 5133. átlagos taglétszámmal szemben az 1912. évi taglétszám 6436-ra emelkedett anélkül, hogy a pénztár területén nagyobb arányú ipartelep létesült volna. Ebből önként következik, hogy a munkaadók bejelentési kötelezettségüknek hűségesebben tesznek eleget. Most azonban Jánoson volt a csodálkozás sora. — Kiről ? Hát arról a lányról! — Miféle leányról ? — A kinek idáig kergettük a nyomát. Erre aztán Gergely fölvette a leghivatálosabb rendőri ábrázatát s igy szólt : — Hát a mi azt illeti, tudja meg, János, ha még nem tudná, hogy mi nem kergettük ezen a mai éjszakán senki nyomát, meg hogy én ma éjszaka színét sem láttam kendnek, és az is huncut, a ki azt meri állítani, hogy mi ezen a szent helyen álltunk valaha, a hol most állunk. Értettük ? — Értem, — felelt nyugodtan János — hogyne érteném ? De most már azt szeretném tudni, mi lesz a gyerekkel ? — Az az én gondom. Menjen vissza az agenciára és a többit bizza rám. Elkezeltek. János ment az állomásra, Gergely pedig egy gonddal terhesebben lépegetett tovább. Most már nem csak a polgármester meg a polgármesterné dolga nehezedett a vállaira, hanem a jogász-fiuké, meg a titkos unokájuké is. Azon kapta magát, hogy a Hévviz hidjánál áll. Nemsokára ott vonult el, a hídon túl, Fercsike meg Mári. A legény düllöngélt és hejje-hujjázott. A leány pedig utána vitte abokrétás kalapját. — Mári, — szólalt meg Gergely — állj meg egy szóra: — Akár kettőre, — felelt szívesen Mári. — Illik a nemes várost éppen ilyenkor cserben hagyni ? Nem viseltem én jól a gondotokat ?
