Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 37. szám

1913. május 11. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 A milyen önzetlen szeretet­tel irtani pünkösdi elmélkedé­semet, olyan édes vággyal óhaj­tom, hogy testté váljék az ige és virágozzék föl már valahára a mi dicsőemlékü és remek fekvésű városunk. Kezdődjék meg a XX. szá­zadban a hódító és népesítő tevékenység és politika áldásos korszaka városunkban és me­gyénkben. Hagyjuk abba a múlt szá­zad szerencsétlen jelszavát: „hej rá érünk arra még!“ és vezé­reljen ez a modern jéliu e : A mi még nincs, majd meg lesz ! * Esztergom íöivirágoztatása. Programmom volt tizenkét éves esztergomi szerkesztői szol­gálatomban. Harminc esztendő előtt mos­tohábbak voltak a körülmények. Ugart műveltünk humusz he­lyett. Közöny és maradi szel­lem mindenfelé. Négy részből állott akkor a város. Négyfelé gondolkodott mindenki, midőn valami uj gondolat került na­pirendre Esztergom íölvirágoz- tatására. Akkor még ravasz fi liszte­rek és tudatlan beamferek ke­zelték közügyeinket. Voltak olyan polgármestereink, a kik megörökítették nevüket előkelő tehetségük alkotásaival. De vol­tak ismét olyan konzulaink, a kiknek száz esztendő előtt kel­lett volna születniük. Ilyen áldatlan környezetben majdnem lehetetlen volt ideák­kal foglalkozni, hacsak egy egész uj nemzedék, az akkori valódi aranyifjuság nem fogott volna velünk kezet a haladás terjesztéséhez. A mi városunk újabb tör­ténetében vívmánynak volt je­lezve, azt csodálatos erejű tár­sadalmi közreműködéssel való­sítottuk meg. Ma sokkal kevesebb a szel­lemi akadály, mint negyedszá­zad előtt. De akkor is éreztük, hogy a mi nevezetessége van Esztergomnak, azt nem polgá­rainak, hanem főpapjainak kö­szönhette. Arra törtettünk, hogy a ki­áltó ellentéteket napirenden tart­suk és a müveit polgároktól a műveltségért nem ígéretet, ha­nem áldozatot kapjunk. Ilyen módon sok nehéz probléma megoldódott. A mai uralkodó nemzedék folytassa az elődök müvét. Lel­kesedjék. fáradjon és áldozzon önzetlenül a haladás vívmányai­ért. A kifejlődés törvényei sze­rint minden nélkülözhetetlen tényezőnek egymásután kell kifejlődnie, hogy a közügy har­móniáját biztosítsa. Vízvezetékünk ma is hi­ányzik. És ez bizonyítja, hogy haladásunk fejlődése nem ok­szerű. Jó levegő, jó viz, jó élelmiszer nélkül ma nincsen modern város Európában. Igaz, hogy nem lehet min­den jót sem az államtól, sem a főpapságtól folyton kikönyö­rögni. Az egész nagy közönsé­get bele kell vinnünk a közér­dekű alkotások létesítésére és akkor mennél többen vagyunk, annál kevesebbet kell adakoz­nunk. Mutassa meg a mai nem­zedék, hogy jobban szereti szü­lővárosát, mint önmagát és ak­kor a megszentelt emlékű Esz­tergom sok hátrál éka megva­lósul és több követelménye a kultúra és az általános közjóra szintén diadalt arat. Esztergom és Budapest. Az egyik szülőföldünk, a másik fővárosunk. Mind a kettő a mienk. És mind a két város olyan közel van egymáshoz, hogy valóban közös érdekeik is vannak. Összeköttetéseink főváro­sunkkal nyáron tökéletes, télen kielégítő amióta vashidunk van. A budai —esztergomi villanyos vasút ügye ez idő szerint a pénzviszonyok nyomasztó si­várságát sínyli. A mint ez a modern összeköttetés (mely azonban szerencsétlenségünkre fél század óta elmaradt vasu- tunkat pótolja) Esztergom és Budapest közt télen-nyáron va­lóban tökéletes és kellemes összeköttetést biztosit. Rövid idő kérdése tehát, hogy vármegyénk remek Duna- melléki vidékének és városunk festői környékének a fővárosiak által való honfoglalása. Budapest közeli helyei már teljesen megteltek nyaraló épü­letekkel Vác, Verőce, Nagyma­ros és Visegrád már nemso­kára nem nyaralóhely, hanem valóságos nyári várossá fej­lődik. A folyton kiáramló terjesz­kedés, tehát nemsokára útba ejti Esztergomot mindinkább, mert Budapest főváros már egyáltalán nem adhat el telket a tömegesen építkezni óhajtó tisztviselőknek. Már most mi a mi előmun­kálatunk? Semmiesetre sem az, amit eddig tettünk. Egy-két fő­városi családot már elriasztott néhány esztergomi telektulaj­donos zsaroló ajánlata. Ezek a menekülők ma homoki vidéken üdülnek és sajnálják, hogy nem a remek vidékü és modern ké­nyelmi! Esztergomban. A megyei és városi telepí­tés valamint a telkesítés kér­dését első sorban a müveit tár­sadalom vezető férfiainak kel­lene átvennie és irányítania: Mert minden haszonlesés el­riaszt és minden méltányosság marasztal. Ilyenformán nemsokára ide lehetne édesgetnie a fővárosi­akat. Alakítsunk erre a célra olyan hiányzó társaságot, mely a telekkérdést indítja. A város­tól kérni lehetne müvésztelep, vagy jótékony intézmény szá­mára ingyen telket. Magáno­soknak azonban kivétel nélkül rendes esztergomi árakon. Ilyenformán uj telepek ke­letkeznének, ha a város intéző emberei észreveszik, hogy a nyaraló Budapest úgy szellemi, mint anyagi értéklés szerint többet használna városunknak, mint az itt üdülő drágalátos kaszárnya katonasága. A város és megye mérnö­kei Esztergom kiesebb fekvési! dunamelléki részleteiről telep­térképet készíthetne és azt ha­tóságunk sokszorosítva a fővá­rosi közönség számára kiadatja. Hálásak lennének ilyen előzé­kenységért, mellyel különben ma minden modern város fej­lődése összefüggésben is van. Ha városunk most sem tö­rődnék a budapesti közönség meghódításával, akkor a közeli években más felé vonulnak, a hol helyet kínálnak és mi, akik nem értünk a kínálás művé­szetéhez ismét elmaradunk leg­alább egy évszázad áldásaitól. Sírva vigad a magyar? Irta: dr. Retkei Prikkel Marián. Sokat koptatják manap ezt a szó­lást. Akik eredetét nem ismerik, va­lami régi közmondásnak gondolják és föltétlenül hitelt adnakneki. Pedig nem közmondás, hanem szállóige. S nem is olyan régi, mert még száz esztendős sincsen. Bajza 1825-ben irt Borénekének következő sorai hozták forgalomba : Mig Mohácsnál nem csatázott A félholdu büszke tar, Vig volt addig; hajh, azóta Sírva vigad a magyar. A mondás tehát eme máig diva­tozó alakjában nem népi termék, ha­nem irodalmi szülött, költői alkotás. A gondolata azonban más formában már előbb is föltűnik. Kisfaludy Sán­dor 1807-ben kiadott Regéinek elő­szavában körülbelül ugyanezt állítja: „A magyar — úgymond, — haj­landó a szomorúságra. Sőt még örö­mét és vigságát is bus hangokkal je­lenti. Bizonysága ennek a nemzeti magyar táncnak többnyire kesergő melódiája : bizonysága ennek a köz­nép énekeinek többnyire szomorú nótája. A magyar felől igazán mond­hatni, hogy sírva táncol“. Az utolsó mondat azt sejteti ve­lünk, hogy Bajza Kisfaludból vette szállóigévé vált mondásának alapját. Kisfaludyénál régebbi nyomról nin­csen tudomásom. Ez azonban mellé­kes dolog. A fő az, való-e, hogy a magyar sírva vigad ? Csakugyan megfelel-e ez a jelenleg igazságkép hirdetett szólás nemzeti zenénknek és jellemünknek ? A közvélemény azt mondja reá : minden bizonynyal ! Én ellenben ke­reken tagadásba vonom és azt állí­tom, hogy semmiképpen ! Micsodaala- pon és joggal, ime : Költőileg ez a mondás paradokszon, vagyis látszólagos képtelenség, amely alatt azonban bizonyos igazság lap­pang, tudniillik : a magyarnak viga- dása nem tiszta, nem fellegtelen, nem igazi vigadás. Prózailag mérlegelve pedig nemcsak látszólagos, hanem valóságos képtelenség. Miért ? — Mert sírva vigadni : lélektani lehetet­lenség ! Lelki fájdalmat és örömet egyszerre érezni — nem lehetséges ] Könnyezni, igaz, nemcsak fájdalom­tól, hanem ölömtől is lehet, amint­hogy az ember szemébe nem csu­pán a fájdalom, hanem a nagy öröm is csal könnyeket. Ámde akkor is sírni, azaz lelkifájdalmat érezni, mi­kor a szivet öröm foglalja el, — abszurdum. Hiszen a kettő olyan, mint a fény és az árny : követik ugyan egymást szüntelenül, de egy­másba sohasem olvadhatnak. Sírni és nevetni egyidőben — csak az ég tud, az is csupán a költőnek képze­letében ! Tehát csakis költői igazságnak fo­gadható el, hogy „sírva vigad a ma­gyar“. A költői igazság pedig nagyon sokszor féligazság. Ez is csak, amo­lyan igazságféle ! Ha azt értjük vele, hogy fajunk némileg érzékenyebb a fájdalom, mint az öröm iránt : meg­állhat. Ám ha úgy értelmezzük, hogy a magyar nem tud igazán vigadni, mert csak szomorúságra született, mert buskomor természet: akkor nincs benne igazság. Pedig a mai közvélemény igy ér­telmezi és használja. S vájjon miért ? Azért, mert a közvélemény ítéletét — mint legtöbb esetben, úgy ennél is — arra alapítja, amit közvetlen közéletében lát, hall, vagy olvas. Már pedig nem lehet tagadni, hogy az ujabbi divatos magyar nóták nagy többségének mind dallama, mind szö­vege csak úgy árad a kebeldagasztó, lágy, asszonyias szentimentálizmus- tól. „Kit gyászol a fecskemadár“, „Eltörött a hegedűm“, „Most van a nap lemenőben“, „Lehullott az őszi­rózsa levele“, „Azt beszélik a falu­ban“ stb. — naponkint hallható pél­dái ennek a szinte csömörlésig ér­zelgős, szivepesztő, keserves daldi­vatnak. Hálásak lehetünk érte a boldogult Dankó Pistának (bocsássa meg neki a magyarok Istene !) és számos után­zójának, kik a magyar karakter és géniusz teljes ismerete nélkül termel­ték és termelik „eredeti magyar da­laikat“. A közvélemény ezeknek hal­lása alapján hiszi, vallja és hirdeti, hogy „sírva vigad a magyar!“ S ti cigányság és a zongora-verklik meg gondoskodnak róla, hogy minél többször hallja őket. Azt pedig ki

Next

/
Thumbnails
Contents